Az olasz Strega-díjas szerző, Andrea Bajani legújabb regénye egyszerre felnövéstörténet és anyaregény. Lorenzo anyja, Lula feltalál egy fogyasztógépet, amivel Romániába utazik, hogy kiépítse vállalkozását, egy nap viszont nem tér vissza többet. A történetét a hátrahagyott fiú szemszögéből ismerjük meg, aki Olaszországban marad a mostohaapjával.
Lorenzo fiatal felnőttként Romániába utazik, hogy részt vegyen anyja temetésén. Miközben Bukarestben bolyong, felidézi a gyerekkora boldog és szomorú pillanatait. Olyan emberekkel találkozik, akik egykor szerették vagy kihasználták az anyját: Lula üzlettársával és expartnerével, a koporsógyárossal és sofőrjével, aki Lorenzóhoz hasonlóan megveti a nyerészkedő nyugatiakat, akik a román ,,vadnyugaton” csinálták meg a szerencséjüket.
A Ha a vétketet számontartod című regény egyszerre mesél egy család kihagyott lehetőségeiről, az országhatárokon átívelő szeretetről és kötődésről, illetve arról is, hogy mit jelent elgyászolni valakit még a halála előtt.
Andrea Bajani első könyve magyarul tavaly jelent meg Tíz év címen (olvass bele), hét könyve kritikánkat itt olvashatjátok. A regény az év legjobb könyveit rangsoroló listánkra is felkerült.
Andrea Bajani: Ha a vétkeket számon tartod (részlet)
Fordította: Todero Anna
Van egy pillanat hajnalban, amikor egyszerre hunynak ki a város fényei, egyazon másodpercben. Mintha az egész város egyetlen szoba volna, mintha valaki felkelne, odamenne a villanykapcsolóhoz, lekapcsolná, és visszaülne. Sosem lehet pontosan tudni, mikor történik, mondtad. Ott kell állni az ablaknál és figyelni, nem szabad elkalandozni, nem szabad másra gondolni, mert a gondolat olyan, mint a kéz, ami hátulról odanyúl, és befogja a szemed, hogy ne láss semmit. Egyszer együtt csináltuk, felkeltem, mert ki kellett mennem a fürdőszobába, és ott találtalak a konyhában, nem bírtál aludni. Éjjelenként a lenémított tévét nézted.
A hokedlin ültél, és bámultad, ahogy futnak előtted a képek, néha a fejedet a karodra hajtva elbóbiskoltál, így találtunk rád reggel, mintha sírnál.
Azért mentem be a konyhába, mert fényt láttam, te mezítláb, pongyolában nevettél. Annyira lekötött a film, hogy nem is kérdezted, mit keresek ott a konyhában az éjszaka közepén. Anélkül, hogy levetted volna a szemed a képernyőről, rámutattál a másik székre, én pedig leültem melléd. Amikor vége lett a filmnek, felém fordultál, és azt kérdezted, Hát te meg miért keltél fel?
Aztán felálltál, kikapcsoltad a tévét, és odasúgtad, Felmegyünk a padlásra, de holnap el ne mondd apádnak. Cipőt húztunk, és felmentünk, hogy a tetőablakon át meglessük a kihunyó fényeket. Ott ültünk egy ideig az ablak négyszögét kitöltő éjszakával szemben, közös takaró alá bújva. Néztük a parázsként reszkető csillagokat, olyan volt, mintha a széltől borzonganának. Azután végre elérkezett a hajnal, és te azt mondtad, Most figyelj, ne is pislogj. Próbáltam a lehető legtovább nyitva tartani a szememet, mint amikor fényképezik az embert, és nem akarja, hogy csukott szemmel szerepeljen a képen. Nagyon sokáig tartott, egyszerűen képtelenek voltak rászánni magukat, hogy eloltsák a fényeket. Én tágra meresztettem a szemem, amennyire csak bírtam, az összes arcizmomat megfeszítettem, te folyton azt ismételgetted, Ne pislogj, de nem változott semmi. Amikor végül megtörtént, lemaradtam róla. Megkérdezted, Tetszett?, és én azt feleltem, Nem láttam.
Te egy pillanatig hallgattál, aztán azt mondtad, Én láttam helyetted.
Most ugyanolyan éjszaka volt, a szálloda nyolcadik emelete magasabban volt, mint a régi padlás, az ablak nagyobb, mint a tetőablak. Csakhogy odakint Bukarest terült el, és te az út túloldalán feküdtél. Kimentem az erkélyre, mert nem bírtam elaludni, a korlátnak támaszkodtam. Az ablakod világos volt, szándékosan hagyhatták neked égve a villanyt, mint a gyerekeknek, ha félnek a sötétben. Már éjfél volt, mire Christian visszavitt a szállodába, csengettem, beletelt egy kis időbe, míg megjött a portás. Az üzlettársad ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen vacsorázni, feledtetni akarta a temetés körüli hercehurcát. Az étterem egy luxushotel teraszán volt, Bukarest belvárosában, úgy ékelődött be a nagy házak közé, mint az aranyfog egy elhanyagolt szájba. Amikor Christiannal odaértünk, ő már másokkal együtt ott ült az asztalnál. Felállt, és odajött hozzám, azt akarta, hogy üljek mellé. Sajnálom, ami történt, mondta, de megoldottam, holnap délután, ugyanabban a templomban. Pénzzel mindent el lehet intézni, tette hozzá, a románok megőrülnek a pénzért. Körülöttünk a teraszon csupa olyan asztal volt, mint a miénk, olaszok, franciák, németek, csupa kizárólag vállalkozókból, úttörőkből, felfedezőkből álló asztaltársaság. Románok csak a felszolgálók voltak, lányok, akik egyik asztaltól a másikig szaladgáltak a rendelésekkel. Anselmi ragaszkodott hozzá, hogy olaszul beszéljen a pincérnővel,
Én olasz vagyok, és olaszul beszélek. Úgyis tudom, hogy csak úgy teszel, mintha nem értenél.
A lány angolul válaszolt neki. Most nemzetközinek hiszik magukat, mondta nekem Anselmi, miután a lány elment. Megszakítás nélkül beszélt, mintha le kellene tekernie az orsóról az összes szót, ami a szájában van. Én nem szóltam semmit, a vacsora alatt végig Christiant néztem, a szememmel könyörögtem neki, Tűnjünk el innen.
Már majdnem éjfél volt, mire beültünk az autóba, ő előre, én továbbra is hátra. Én csak annyit mondtam, Megyek aludni, erre Christian is felállt, nem kellett magyarázkodnia. Az üzlettársad nem próbált ellenkezni, talán észre sem vette, hogy már nem vagyunk ott. Mindenkitől elköszöntem, pedig egy szót sem váltottam senkivel. Az autó közelében, a járdán egy idős úr ült, előtte személymérleg, mellette tálka, benne néhány pénzérme. Arra várt, hogy valaki szükségét érezze, hogy megmérje magát. Kinyitottam a kocsi ajtaját, aztán visszacsuktam, és a mérleges úr felé fordultam. Megkérdeztem, hogy megméredzkedhetek-e, kedvetlen bólintással válaszolt, felléptem a mérlegre. Utána megköszöntem, némi aprópénzt dobtam a tálkába, és beszálltam a kocsiba.
A szállodai éjszakát egyszerűen csak hagytam elégni, nem aludtam, és mást sem csináltam. Amikor elérkezett a hajnal, az erkélyen álltam, az út túloldalán a szobád, körülöttem Bukarest fényeinek parazsa. Van egy pillanat, amikor egyszerre hunynak ki a város fényei, gondoltam, miközben szemközti, világos ablakodat néztem. Az ég lassan világosodott, én a szememet meresztgettem, nehogy elszalasszam a pillanatot. Nem szabad pislogni. És így végre megláttam. Mind egyszerre hunytak ki, mintha valaki felkelt volna, odamegy a villanykapcsolóhoz, aztán visszaül. Miután kialudtak a lámpák, a város kezdett visszatérni, kibontakozni a sötétből.
A te ablakodban viszont tovább égett a fény, pedig már nem volt rá szükség.
