Závada Pál új regényében a magyar történelem és irodalom egyik legizgalmasabb korszakába csöppen az olvasó: a Talajvíz és irodalom a harmincas-negyvenes-ötvenes évekbe repít vissza, méghozzá a kulturális élet kellős közepébe.
Megelevenedik előttünk többek között Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Pap Károly, Zelk Zoltán, és még sorolhatnánk.
A jól ismert figurák mellett persze néhány fiktív alakot is teremt a szerző, de a középpontban mégiscsak Németh László áll, akitől egyébként a címben megjelenő metafora is származik.
Závada Pál: Talajvíz és irodalom (részlet)
Bohuniczky Szefi érdeklődését persze rögtön fölkeltette Németh László különlegesnek ígérkező személyisége. De még inkább a nejével, Démusz Ellával közös párosa – Szefi talán saját házasságának nehézségei miatt volt kíváncsi Némethék mindennapjaira, különösen pedig a fiatal feleség szerepére. Szefi Jankának is elmesélte, hogy őt rögtön megragadta az a kedves, okos izgalom, amely áthatotta Ellát – szabálytalanul szép arcában lelkének derűje, humora, lányos testében a vonzó asszonyi erő, tekintetében pedig az ösztönösen kifinomult figyelem. Ez az, amit Szefi máris a cinkos örömével fedezett föl Ella szemevillanásában, hogy némán is milyen pompás leleplezője az élet sok apró, de jellemző tünetének, amit rajtuk kettejükön kívül mások talán észre sem vesznek.
Amit Ella a leghamarabb elmondott a férjéről a nyaralótársaknak, az az volt, hogy László – nyilván függetlenül attól, hogy egyébként diplomás orvosról van szó – tavasszal elég komolyan megbetegedett.
Már húsvét előtt is gyengélkedett, amikor levegőváltozás végett elutazott Abbáziába, ahol hat hétig akart pihenni, gyógyulni.
De a hajón 39 fokot mért magának, hogy majd négy nap múlva 40 fokos lázzal térjen haza. Hosszas viszontagságok után javult csak az állapota, és az orvosok azóta is gyanakszanak a tüdejére.
Egyik este, miután a vendégek már hazamentek, Janka megkérdezte Szefitől, hogy voltaképpen mi az, amitől ez a szomszédban nyaraló Németh annyira különleges.
Szefi félredöntötte a fejét, kicsit eltűnődött, majd elárulta, hogy még soha nem találkozott vele, amikor egy folyóiratban rálapozott egy Adyról szóló esszéjére. És abban Németh László ezzel csapott bele mindjárt a húrokba, hogy: Ha vannak fátumos falvak, Érmindszent fölött végzetszél fütyül.
A mindenit!, mondom, ha nem tévedek, itt egy villámló látomást tart féken a feszesre faragott mondat.
Ki lehet az, aki ilyeneket ír?
Pár hónap múlva ismertem csak meg, amikor már itt nyaraltak ők is Felsőgödön, aztán eljártak az Attila úti házi összejöveteleinkre is. És lassan kibontakozott előttem a szelleme, a formátuma, miközben megerősödött a gyanúm, hogy mintha javíthatatlan volna – nemcsak a mondata, de ő maga is. Vagyis nemcsak írásban, hanem elevenen is.
Gondolod?, csodálkozott Janka. Szerintem azért előfordul, hogy saját elhatározásából javul, de gyakran Ella is javít rajta…
Úgy értem, hogy nemigen tűri az ellenvetést, az akadékoskodó kiigazítást, vagy hát nehezen viseli.
Belebetegszik az ilyesféle gyötrésbe – nem érti, egyáltalán hogyan állhat elő egy ennyire méltatlan helyzet.
A másnap esti összejövetelen Janka arra az elejtett megjegyzésre figyelt föl – habár csak egy percre csodálkozott el rajta –, hogy Szefit épp az ugyanitt nyaraló Schöpflin Aladár fedezte föl. Vagyis a Nyugatban közölte a novelláit és más nőírókról írt kritikáit, első kötetét pedig Németh László méltatta. Hasonlóan bábáskodtak Pap Károly indulása körül is, aki azóta szintén gyakori vendégük – habár az ő fölfedezéséből Osvát Ernő is kivette a részét.
Janka újabb levelében elújságolta Emmának, hogy Szefi rendszerint lelkesen beszél Németh szellemiségéről és írói teremtő erejéről, néha viszont egészen különös vagy éppen lényegtelennek látszó okokból találja őt érdekesnek. Például egyik este lefekvés előtt közölte, hogy minden tekintetben puritánnak látja Lászlót, akinek még az étkezésében sincsen semmi túlzás vagy falánkság.
Kivéve a madártejet, azt láthatóan élvezettel habzsolja, sok mandulával és mazsolával.
És hogy Schöpflin tegnap – Jankám, nem voltál éppen ott – ki is nevette őt ezért a gyereknek való édességért.
Azt viszont már mindnyájan észrevették, hogy Némethet igencsak föl tudja bosszantani, ha kamasz-kinézetén viccelődnek.
Schöpflin ezt nagyon jól tudta, mégis hagyta, hogy a felesége ezzel ugrassa: Laci, nem csoda, hogy magát senki nem nézi kész orvosnak, mikor úgy néz ki, mint egy maturáló diák!
Sőt, Aladár ezt még meg is toldotta: A múltkor a Nyugatnál, miután elmentél, tanakodni kezdett Osvát két költőnője, hogy ki lehetett ez a tejfölösszájú suhanc.
Szefi méltatlankodni kezdett, hogy megvédje Némethet, Ella viszont hangosan fölkuncogott: Nézzenek oda, Laci mennyire mérges! Szeretne felnőttnek látszani!
*
Miután kettesben maradtak, Janka elnémulva bámulta, hogy Szefi ezen az estén úgy beszél Némethről, mint olyasvalakiről, akiből folyton valami erősen fénylő sugárzás ömlik – vagy árad szét. Méghozzá úgy ömlik, hogy mondjam?, keresi Szefi a szót, hogy Németh ezzel nemcsak saját magát mosdatja, hanem az ő hatása alatt, az ő közelében mindenki más is megtisztul.
Miközben egy kamasz alkatú, lányos arcú férjről és kisgyerekes apáról van szó, aki rémesen kitaposott cipőt és kinőtt öltönyt visel.
És szerintem ezzel a megtisztító képességével csalja magához az embereket ekkora bizalommal. Akiknek ő mit ígér? Hogy nem hazudok nektek, de ti se hazudhattok nekem. Eszetekbe ne jusson, mert abban a percben lebuktatlak titeket – s azzal elmosolyodik, mint egy szfinx. És ebbe a mosolyba éppen ezt a hazugságmentes tisztaságot és leleplezőképességet rejti.
A mosolyba…?
Hogy ezt Janka megérti-e. Hiszen ilyet nyilván nem látott még.
Nyilván. Milyet nem…?
Hát, hogy aki csak ránéz, ezt a titokzatos, androgün mosolyát derűnek hiszi. Mintha csak ez az életöröm tenné őt rokonszenvessé. Holott mekkora tévedés!, hiszen ez csak a látszat. Valójában így akar észrevétlenül belemerülni gondolkodása mélységébe, a magányosságába.
Janka eközben eltűnődik, mi lehet az, amitől olykor összerezzen, ha csak szemrebbenésnyire is Németh kéklő tekintetébe téved. Vagy ez csak képzelődés, valami félreértés.
De aztán, folytatja Szefi, mégiscsak fölfénylik valami szomjas kíváncsiság a szemében, ha magasabb szellemet gyanít. Viszont van benne valami szigorú mérleg, amelyik hajszálpontosan jelzi, hogy mit ér neki ez vagy az a dolog. Vagy akár ember. És rögtön elengedi, ha könnyű.
Janka belegondolt, milyen lehet így elbocsátva lenni.
Szefi igazán nagyra tartotta fölfedezőjét, és csupa tisztelnivalót mondott róla, amikor viszont Janka arról érdeklődött, hogy Németh miként figyelt föl rá, némely furcsaságok is eszébe jutottak. Úgy emlékszik, László olyasmikkel szellemeskedett, hogy őbenne a dunántúlias beszéde miatt maradt valami parasztmenyecske-szerű, és még az sem ártott meg neki, hogy unalmában Nyugat-írónővé képezte ki magát. Hogy a csurgói gazdatisztkúriáról hozott műveltsége egy olvasgató tekintetes asszonyé, hogy összetéveszti a mormonokat a hormonokkal, viszont gyilkos pszichológiai ösztönével ki tudja lesni az emberek gyengeségeit.
Szóval dicsérte őt a maga módján, amennyire nőt egyáltalán dicsérni lehet.
Vagyis hogy én meg vagyok ugyan egy kissé bokrosodva az irodalomtól, ezért – példaképem, Kaffka Margit nyomán – a nagy élet nagy szenvedélyei ott kísértenek a svádámban és a fejfájásaimban, de. De ízt tudok belevinni a bágyadt szépprózámba, és – na, most figyelj! – az én modernségem messze áll az irodalomra fanyalodott gépírónők lotyóskodásától.
Jaj, László, mondom, ezt igazán köszönöm magának.
Fú, Szefi, hát tudod…!, és Janka fejcsóválva bámulta meg a plafont.
