Hogyan lehet feldolgozni, ha a gyerekkorunk kedvenc helyszíne eltűnik a Föld színéről? Steinunn Sigurðardóttir izlandi szerző A vulkán árnyékában című regénye sokkal több, mint egy vulkánkitörés története: meditatív utazás Izland vad vidékeire és egy titkokkal teli család múltjába.
Steinunn Sigurðardóttir Izland egyik legismertebb regényírója és költője. Művei ma közel húsz nyelven elérhetők, első regényéből (Tímaþjófurin) francia film készült Yves Angelo rendezésében Életrabló címmel. A Vulkán árnyékában (Ból) a szerző Izlandi Irodalmi Díjas regénye a családi örökség súlyáról, titkokról és a veszteségekről szól. Főszereplője, LínLín élete gyerekként mesébe illő volt egészen addig a napig, amíg véletlenül tanúja volt valaminek a szülei nyaralójában, amit nem szabadott volna látnia.
A regény a Typotex Kiadónál, Veress Kata fordításában jelent meg magyarul. A szerzővel az Őszi Margón beszélgettünk.
Járt korábban Magyarországon?
Nem, de már annyi mindent hallottam Magyarországról. A férjem zeneszerző, és sokat mesélt a magyarországi zeneoktatásról. De inkább konkrét személyeket említenék, akik nagy hatással voltak rám: jó néhány évvel ezelőtt Berlinben tartottam egy felolvasást Krasznohorkai Lászlóval,
és ez a laza, humoros ember olyan mély benyomást tett rám, hogy alig várom, hogy elolvashassam a műveit.
Felléptem Schiff András zongoraművésszel is – szerencsére én nem énekeltem, a humorról beszélgettünk egy fesztiválon. Nagyon örülök, hogy visszatér Magyarországra. És mindig eszembe jut egy műfordító hölgy, aki magyarról németre fordított, és azt mondta nekem, hogy németül nem tudja teljes mértékben visszaadni a magyar nyelv gazdagságát. Agota Kristof művein keresztül is kaptam egy kis ízelítőt a magyar lélekről.
A halál árnyékában nincs értelme tovább titkolózni – A vulkán árnyékában című regényről
Egy kislány lát valamit, amit nem lett volna szabad – kritika.
Élt Japánban, az Egyesült Államokban és több európai országban, jelenleg pedig Franciaország és Izland között osztja meg az idejét. Mi készteti arra, hogy újra és újra elhagyja Izlandot, és mi húzza mégis vissza? Hogyan változtatta meg az otthonához és az alkotáshoz fűződő viszonyát a sok költözés?
Kezdettől fogva azt terveztem, hogy külföldön fogok élni. Dublinban jártam egyetemre, itt három évet töltöttem el. Aztán 1974-ben megszületett a gyermekem, és emiatt ez megváltozott, igaz, két évig Svédországban éltünk. 1996-tól élek külföldön élek, főként Párizsban, Berlinben, Strasbourgban és Dél-Franciaországban, az Egyesült Államokban és Japánban csak néhány hónapig tartózkodtam.
Úgy gondolom, hogy az én kreatív elmém számára nagyon ideális az, hogy utazgatok, és az is, hogy több helyen is éltem már. Egy év alatt akár két tavaszom és két őszöm is lehet. Berlin például nagyon sokat adott nekem. Maga a város inspirált arra, hogy két olyan regényt írjak, amelyek a gyermekbántalmazás felnőttkori következményeiről szólnak. Egy német és egy francia férfi szerepel bennük, és
ezeket a regényeket nem írhattam volna meg izlandi helyszínekkel.
Az emberek elkezdték volna mondogatni, hogy „ó igen, ez itt ő, ebben az utcában lakik stb.”
Azt hiszem, tisztábban látom Izlandot, mint sok honfitársam, mert külföldön élek, de ez nem teszi könnyebbé az életemet izlandiként. Sok botrányos természetkárosítás történik ott, és ez nagyon felháborít – a törvény nem elég egyértelmű, és vannak kapzsi emberek.
Erről szól a 2016-ban megjelent Heiða című bestsellere is, ami egy valós történet egy juhászról, akinek egy magán energetikai vállalattal kellett megküzdenie a földje megtartásáért. Ezen a nyáron Magyarország is erdőtüzekkel küzdött, és voltak, akik emiatt elvesztették az otthonukat. Miközben a könyvét olvastam, felmerült bennem, hogy mit tehet az irodalom a klímaválság idején?
Írtam egy hosszú versciklust, amely az Izland délkeleti részén található nagy gleccser, a Vatnajökull eltűnéséről szól. A saját gleccseremnek is nevezhetem, látom a nyaralómból. Az a helyzet, hogy ma már nem tudok úgy írni a természetről, mint 20 évvel ezelőtt, amikor még nem tudtam, mi folyik itt. Jelenleg nem ismerek olyan kérdést, ami most fontosabb lenne, mert úgy tűnik, hogy a dolgok olyan radikálisan rossz irányba mennek.
Íróként más eszközeink is vannak, mint a tudósoknak, hogy eljussunk az emberek szívéhez.
Egy gleccserkutató azt mondta, amikor elolvasta a könyvemet, hogy egyre inkább meg van győződve arról, hogy a művészek fogják megmenteni a világot.
Anne Carson, az idei irodalmi Nobel-díjas költő is kötődik Izlandhoz, állampolgárságot is szerzett. Mi inspirálja az írókat ebben az országban?
Anne Carson esete egyedi, meghívták az ország nyugati részén fekvő kisvárosba, amely rendkívül gyönyörű hely. Kapcsolatokat épített ki, több művészt megismert. Lenyűgöz, hogy úgy döntött, hogy télen is ott tartózkodik, mert számomra a tél Izlandon manapság egyszerűen borzalmas. 50 percre lakunk Reykjavíktól, de át kell menni egy emelkedőn – mi hegynek hívjuk – és nagyon gyakran előfordul, hogy az út a hóviharok miatt le van zárva.
19 éves volt, amikor megjelent az első verseskötete. Hogyan indult el a prózaírás felé?
A karrierem során minden lassan alakult, kivéve az első két könyvet, amelyek 19 és 21 éves koromban jelentek meg. Aztán nyolc év telt el a három verseskötet megjelenése között, és ennek egyik oka az volt, hogy gyermekem született, aki minden figyelmemet és minden gondolatomat lekötötte. 1980 körül írtam két novelláskötetet, így fokozatosan elindultam a prózaírói pályán. Ez nem volt tudatos döntés, nem úgy történik, hogy azt mondod: költő vagyok, de mostantól prózát fogok írni. Ez valami, ami benned történik. De a képzelőerőm még mindig inkább egy költőé.
És a regényeimet is költői módszerrel írom, ami rendkívül fájdalmas.
Mesélne erről?
Minden mondatot és minden szót gondosan megválasztok. El sem tudod képzelni, hányszor írom át: többnyire a számítógépen készítem el a szöveget, aztán kinyomtatom, és kijelölöm a fontos részeket. Átnézem a kéziratot, javítom, újra kinyomtatom, aztán újra és újra. Megőriztem néhány első oldalt a könyveimből, ezekből az első oldalakból körülbelül 25-30 változatom van.
Nem ismerek még egy olyan őrültet, mint én magam.
Sokféle műfajban alkot: a versek és a novellák mellett írt már regényt, tévé- és rádiójátékot, életrajzot is. Systu megin című művét „leiksagának” nevezi, vagyis színdarab és regény keverékének. Hogyan dönti el, hogy egy téma melyik műfajban szólal meg a legjobban? Előfordul, hogy írás közben vált?
Ez munka közben is alakul. Számomra ez a legnehezebb dolog az egészben, mert nagyon jól tudom, hogy ha a forma nem stimmel, az egész kudarcba fullad. Szerintem túl sok író van, aki nem fordít figyelmet a formára, és amikor az olvasó ezt felismeri, hogy nagy bajban van a szerző.
A leiksaga egyrészt próza, másrészt pedig színházi szöveg, amely prózával keveredik. Négy évig gyűjtöttem az anyagot hozzá, és a felhalmozott anyagban volt vers és próza is. Bizonyos értelemben maga a mű dönti el, milyen formát kap.
A vulkán árnyékában című regényben a láva elpusztít egy családi nyaralót. A könyv 2023 novemberében jelent meg, egy hónappal a vulkánkitörés előtt, amely Grindavík települést fenyegette. Hogyan lehet együtt élni azzal, hogy egy természeti erő mindent felülírhat?
A legkegyetlenebbek azok a hatalmas áradások, amelyek a gleccserek alatti vulkánokból származnak – és nekünk rengeteg ilyenünk van. Amikor a gleccserek ilyen gyorsan olvadni kezdenek, a kitörések veszélye közvetlenné válik.
Túlélő nemzet vagyunk, de ezek a katasztrófák befolyásolták a gondolkodásmódunkat.
Nem szeretünk felelősséget vállalni amiatt, ahogyan a természet bánt velünk, és nem szeretjük betartani a szabályokat.
A pusztító természeti erők mellett a regény másik fő témája a titkolózás és az elhallgatás.
Mi, regényírók valójában mindig titkokról írunk – őszintén szólva az egész életünk titkokból áll.
Egy olyan korszakban nőttem fel Izlandon, amelyben a hallgatás és az elhallgattatás uralkodott, a családi tragédiákról sem beszéltünk.
Az egyik barátnőm apja például egy lavina miatt vesztette életét, de erről soha nem beszéltek, pedig nekem mondta, hogy nagyon megviselte őket.
Sokkal jobb, hogy az emberek ma már beszélnek azokról a dolgokról, amelyekről beszélni kell. Ha van egy titkod, ami teljesen megmérgezi az életedet, akkor nincs más kiút, minthogy beszélj róla – legalább egy terapeutának. Úgy gondolom, az emberiségnek jól jönne, ha többen járnának pszichológushoz.
A regény végén sorsdöntő esemény történik: megjelenik egy sérült bárány, és nekem úgy tűnt, üzenetet hordoz a túlvilágról. Hisz abban, hogy néha kapunk ilyen sugallatokat?
Nem hiszem, hogy ez valamilyen üzenet lett volna. De azt gondolom, hogy a halottak olyan élénken élnek bennünk, mint például a főszereplő, LínLín szülei. Ismétli a mondataikat, és az ő világukban él, minden egyes nap.
Egy hete jelent meg a könyv folytatása. Nagyon furcsa körülmények között született: álmomban érkezett meg hozzám, a címmel, a kezdéssel és a befejezésével együtt. Olyan volt, mint egy megvilágosodás; nem aludtam, de még nem is voltam teljesen ébren. Azt kérdeztem a férjemtől: „Mit tegyek?” Azt mondta: „írd meg”. Így hát nem feküdtem vissza, elkezdtem a regényt. Kézzel írtam, apám ceruzájával.
A főszereplő nem érdemelte meg, hogy ennyi bánattal és depresszióval éljen, ezért új életet kellett adnom neki.
Az Európai Unió társfinanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
