Beleolvasó

Egy hollywoodi szerelem sötét oldala: Olvass bele John Green új regényébe!

Egy hollywoodi szerelem sötét oldala: Olvass bele John Green új regényébe!
Fotó: Wikipedia

John Green amerikai író, az Alaszka nyomában és a Csillagainkban a hiba kulttörténet szerzője új könyvében Hollywood és a hírnév sötét oldalát mutatja meg egy szerelmi történeten keresztül.

Kai Laramie és Juniper Castillo szerepet kapnak a nagy várakozással övezett Andy Warhol nem akar eltűnni című életrajzi filmben. Feltörekvő fiatal színészek, akik vonzódnak egymáshoz, és óriási a felhajtás: minden úgy indul, mint egy mesében, aztán a főszereplők élete fenekestül felfordul. Ami egyszerre izgalmas és félelmetes. A regény a forgatás első napjaitól egészen a filmpremierig követi a főszereplők életét, és közben sorsukat emlékezetes párhuzamba állítja a film Warhol életéről szóló sztorijával, amely a modern celebkultúra hajnalán játszódik. Olvass bele!

John Green: Hollywood, vége (részlet)

Fordította: Szabó Luca

ELSŐ RÉSZ

A FORGATÁS

JUNIPER

1

Amikor megtudtam, hogy Matthew Malone szeretne megismerkedni velem, épp az Andy Warhol nem akar eltűnni forgatókönyvét olvastam újra egy csupasz falú lakásban, amelyet a stúdió bérelt nekem. Azt mondták, a szállodája előterében akar találkozni velem. Mindannyian nemrégiben költöztünk Pittsburghbe, és bár ez a város nem éppen a szállodáiról híres, Matthew természetesen talált egy jót. Uberrel mentem oda, egész úton mentolos cukorkával tömtem a fejemet, és azon töprengtem, mit mondok majd Matthew Malone-nak, aki Warholt alakítja a filmben. Matthew-val már beszéltünk telefonon, és párszor írtunk is egymásnak, de minden barátom arra volt kíváncsi, milyen az illata, a járása, milyen érzelem tükröződik a tekintetében, tipikus halak-e, satöbbi.

Amikor először beszéltünk, néhány hónappal anyám halála után, ő hívott fel, és azt mondta:

– Izgatottan várom a közös munkát.

Mire én:

– Én is.

Erre ő:

– Tudom, hogy most nehéz időszakon mész keresztül, sajnálom.

Micsoda kifejezés! Nehéz időszakon mész keresztül. Igaza volt, annyi szent.

Anya halála után az első hetekben leginkább megkönnyebbültem, hogy vége. Úgy éreztem, mintha hosszú idő után bukkannék fel a víz alól, hogy levegőt vegyek. De aztán kiderült, hogy még sincs vége. A halottak nem maradnak a múltban, de nem ám, mert magunkban hordozzuk őket.

Amikor odaértem a szállodához, besétáltam az előtérbe – abszurd csillár, absztrakt festmények, neonfények. Végigpásztáztam a helyiséget, de sehol sem láttam Matthew-t. Helyette egy gyönyörű srácon akadt meg a tekintetem – vékony, barna haja volt (nem lőtte be), huncutul csillogó, zöld szeme –, aki egy félkör alakú kanapén terpeszkedett. Nem tudok másként fogalmazni, úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Jómagam vonzó vagyok, a pletykaoldalak időnként az érdekes vagy a meglepő szavakat használják rám. Kissé előreugró fogaim vannak, egymástól kicsit távol ülő szemeim.

Az arcomat mintha a vászonra teremtették volna: kifejező, de nem kimondottan szimmetrikus.

Ez a fiú viszont, aki szűk farmerben és babakék, begombolt ingben üldögélt ott, szinte látható aurával rendelkezett. Sok vonzó ember van a világon. Közülük elenyészően kevesen vonzzák magukhoz a többieket mágnesként. Én ott, helyben hajlandó lettem volna pénzt fektetni belé, annak ellenére, hogy még sosem láttam játszani. Tettem felé néhány lépést, és kiböktem:

– Te csak Kai lehetsz.

Felpillantott a jegyzetfüzetéből. Rágózott, és bármiféle szégyenlősség nélkül, szélesen mosolyogva vette ki a füléből az AirPodját.

– Juniper – felelte, mintha évek óta ismernénk egymást. Felállt, a kezét nyújtotta. Viszonoztam a gesztust. Erősebb volt a marka, mint vártam.

Nem sokkal azelőtt léptem ki egy párkapcsolatból, illetve nem is kiléptem, inkább kiűzettem belőle, mint egy megesett szűz, aki kihullik az egyház kegyeiből.

A pasi távozóban még közölte velem, van egy szó arra, amit én érzek iránta, és az nem a szerelem, meg nem is a vágy, hanem a szerelemfüggőség, amely egy akaratlan mánia.

Ekkor huszonkét éves voltam, ő meg harminchat. A legutóbbi filmem operatőre volt. Ez a film megbukott, ő meg repült tovább a következőre.

Miután a film nyüves hétmillió dollárt hozott a nyitóhétvégéjén, nem várt rám más munka, úgyhogy beiratkoztam a főiskolára, ahol modernista irodalmat és művészetet hallgattam. Úgy sejtettem, hogy színészi pályafutásom ezzel akár véget is érhetett, de aztán felbukkant Matthew Malone, és megmentett.

Ha lett volna hely az életemben egy új szerelemfüggőség számára, lehet, hogy azonnal ezt éreztem volna Kai iránt, ott, a hotel előterében, de addigra már megtanultam, hogy az igaz szerelem és az igaz ambíció kioltják egymást. Nem vágytam rá, hogy az Andy Warhol nem akar eltűnni forgatásán megfektessenek. Az volt a célom, hogy olyan jó munkát végezzek, ami után megkerülhetetlennek tartanak majd, megszűnök úgynevezett egykori gyereksztár lenni, és valami mássá válok.

– Ez a karakterleírásod? – kérdeztem.

– Ez? Ja, nem. Csak afféle vázlatfüzet. Csak rajzolok. Neked van karakterleírásod?

Mindig. Amikor egy országos tévécsatorna nyomozós sorozatában játszottam a „nem a tettes” pasi lányát, még akkor is sikerült úgy megformálnom a karaktert, mintha egy százoldalas leírás állt volna mögötte. Minél komolytalanabb a munka, annál komolyabban kell venni.

– Aha – feleltem.

– Ezt olvastam rólad – bólogatott. – Nem nevezhetnénk téged egyértelműen method actornek, de azért durván nyomod, igaz?

– Mondjuk – vontam meg a vállam. Azt a rohadt, mennyire helyes, főleg most, hogy felállt, kihúzza magát, és bőven elég magas hozzám!

Egy percig csak néztem, találkozott a tekintetünk, és nem szakítottam meg a szemkontaktust.

– Nem jössz zavarba, ha bele kell nézned valaki szemébe – állapította meg.

– Ez is a munkám része – válaszoltam, és még mindig őt néztem. Végül elnevette magát, és elkapta a tekintetét.

– Örülök neki, hogy legalább egyikünk nem ismer félelmet – mondta. – Én be vagyok szarva.

– Mitől?

Felsorolta az indokait, hosszú, vékony ujjain számolva őket.

– Attól, hogy elcseszem a szövegemet, nem sikerül elfelejtenem, hogy ott a kamera, és képtelen leszek egy képernyőn szerepelni a kikúrt Matthew Malone-nal. Félek, hogy majd látszik rajtam a félelem. Eddig összesen egyszer jártam filmforgatáson, és akkor is személyi asszisztensként. Egy hét után kirúgtak.

Ezektől a dolgoktól valóban nem féltem. Hatéves korom óta ismertem a forgatások világát. Igazából ott tudtam leginkább ellazulni. Ha épp nem forgattam, és nem is promóztam valamelyik filmemet, nem tudtam, hánykor keljek, hogyan szólítsak meg embereket, mit egyek. A forgatáson ezen kérdések mindegyikét megválaszolják helyettem.

– Király leszel – biztattam. – Mit rajzoltál?

– Ööö… – felelte. – Igazából téged. Mivel igyekszik megérteni téged. Mármint Jude.

Kinyitotta a füzetét, és megmutatta a kis vonalakból álló rajzát, amelyen a legutóbbi filmem premierjén állok a vörös szőnyegen. A hajamtól alig látszott az arcom, és a ruhám egészen a bokámig omlott alá.

– Nagyon szép, Kai, de komolyan. És nagyon fontos kép is.

– Hmm, tényleg?

– Igen, nyitott orrú cipőt vettem fel a premierre, és valaki felrakta a fotókat a WikiFeetre, úgyhogy az a megtiszteltetés ért, hogy saját oldalam van a WikiFeeten.

Ez megnevettette.

– Mi a franc az a WikiFeet?

A hátam mögött megszólalt valaki:

– Egy olyan oldal, ahol a lábfejek és -ujjak rajongói celebek lábait pontozzák. Én 4,6-on állok. – Természetesen Matthew volt az. – Ötből – tette hozzá rövid hatásszünet után.

Sápadt bőr, fekete haj. Csupa árnyék és szög, a szemében csak úgy szikrázott az élet. Jobban hasonlított Warholra, mint vártam, vékony arca és kiugró arccsontja volt, mintha már a forgatás előtt a karakterévé változott volna. Először engem ölelt meg, aztán Kait. Egy pillanatra megfogta Kai vállát, majd hozzám fordult, aztán újra a sráchoz.

– Én is voltam huszonegy – közölte.

Ezt úgy mondta, mintha a huszonegy éves kor halálos betegség volna, amelyet egyesek túlélnek.

A tapasztalataim többé-kevésbé megerősítették ezt a felfogást.

Friss könyves tartalmak