Véres harcok, szívszorító pillanatok, harapható feszültség és a kegyetlen hatalom: Az éhezők viadala új spin-offjában minden megvan, amiért annyira szerettük a Suzanne Collins regénysorozatából született filmeket.
Mindig egy kicsit szkeptikus voltam a rajongásig szeretett filmek és sorozatok spin-offjaival kapcsolatban, bár a Sárkányok háza némileg ellensúlyozta a negatív tapasztalataimat. Aki ismer, az tudja, hogy Az éhezők viadala nagyon fontos fiatalkori olvasmányom volt, és a mai napig szívesen visszanézem a Jennifer Lawrence és Josh Hutcherson főszereplésével készült filmeket.
A legutóbbi, Énekesmadarak és kígyók balladája című előzménytörténet (olvasd el kritikánkat a könyvről!) viszont nálam nem érte el azt a hatást, amire emlékeztem, így el is könyveltem magamban, hogy talán kinőttem a lelkesedésemet. Ez utóbbi egyébként 64 évvel a trilógia előtt játszódik, és a Kapitólium rettegett elnöke, Coriolanus Snow életébe nyújt betekintést.
A Kapitólium hava mindent beborít Panem hógömbjében
Suzanne Collins az Énekesmadarak és kígyók balladájában az eredeti trilógia zsarnokára fókuszál. Ki és miért hozta létre az éhezők viadalát, és hogyan fonódik az össze szorosan Snow sorsával? Miből…
Vegyes érzésekkel ültem be tehát Az aratás hajnala sajtóvetítésére, de már az első képkockáknál éreztem, hogy újra megtörténik a varázs – hogy ez mennyiben nosztalgia, nyilván nehéz megmondani, de megint tizenévesnek éreztem magam, és szinte elröppent a 158 perc.
Sok múlik a főszereplőn
Ezúttal 24 évvel járunk Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) viadala előtt, a cselekmény középpontjában pedig a 16 éves Haymitch Abernathy áll, akire a korábbi filmekből Katniss meglehetősen cinikus és részeges, de szerethető mentoraként (Woody Harrelson) emlékezhetünk.
A főszereplőt a 21 éves ausztrál színész, Joseph Zada alakítja, aki nemcsak azért telitalálat, mert szebb, mint a fiatal Brad Pitt – meghazudtolnám önmagam, ha nem jegyezném meg –, hanem azért is, mert a sztárparádé ellenére (a castingról később) is magabiztosan viszi a hátán a filmet.

„Haymitch Abernathy történetének magvait már 20 évvel ezelőtt elültettem, amikor az eredeti trilógián elkezdtem dolgozni. A Futótűzben Katniss és Peeta egy összefoglalóban látják a Nagy Mészárlás történetét, miközben Haymitch a sötétből figyeli őket (…). Akkor nem tudta elmesélni, hogy mi történt valójában, mert az túl traumatikus lett volna számára” – írta a film bemutatója előtt publikált hosszú levelében a regények szerzője, Suzanne Collins.
Hátborzongató atmoszféra, egyre fokozódó feszültség
Az éhezők viadala hangulatához az én fejemben mindig is sokat hozzáadtak a zeneválasztások – elég csak az ikonikussá vált The Hanging Tree-re gondolni. Most sem csalódtam: az első képkockák alatt Edgar Allan Poe A holló című versének dalfeldolgozása szól, amely az egész filmen végigvonul. „Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary” – hangzik az ismerős sor, miközben állóképek váltják egymást: konyha, alvó fiú, aztán maszkos katonák, baljós készülődés, és máris érezhető a feszültség.
A fiatal Haymitch a mezőre igyekszik a gyönyörű barátnőjéhez (Whitney Peak), még gondtalan, és az alkoholt is elutasítja. „A szerelmem futótűzként lobog” – szerepel a kabalán, amelyet a lánytól kap, és a néző már pontosan tudja, hogy hamarosan szüksége is lesz rá, mert kezdődik az aratás, ráadásul a Nagy Mészárlásra kétszer annyi kiválasztottat küldenek.
Annak ellenére, hogy nem okoz meglepetést a végeredmény, a nevek kihúzásának folyamata talán ebben a filmben volt a legmegrázóbb.
Glenn Close félelmetes a 12. körzet kapitóliumi kísérője, Drusilla Sickle szerepében, és ebben a jelenetben tűnik fel a játékmesterként megismert Plutarch Heavensbee is, akit a korábbi filmekben Philip Seymour Hoffman játszott, most pedig Jesse Plemons vette át a szerepet.
Impozáns csapat
Ha már a castingnál tartunk: a Francis Lawrence rendezésében és Billy Ray, illetve Michael Lesslie forgatókönyvével készült mozi igencsak figyelemre méltó gárdát vonultat fel. Elle Fanning tündököl a stylist, Effie Trinket szerepében, és sokak nagy örömére Ralph Fiennes újra főgonosz: ő Snow elnök.

Az éhezők viadala-rajongók örülhetnek továbbá két korábbi viadalgyőztes, a technikai zseni Beetee és Wiress feltűnésének is, akiknek a bőrébe most Kelvin Harrison Jr. és Maya Hawke bújtak.
A Kapitólium embereit alakító színészek jól hozzák a groteszk túlzásokat és gyomorforgató showelemeket.
„Egy jól becsomagolt történet megmenthet titeket” – kapják a szinte még gyerek játékosok a tanácsot, miközben figyelemmel kísérjük, ahogy a haláltusájuk előtt kamerák előtt csillognak.
A legcsodásabb gyilkológép
Mire az arénába érkezik, Haymitch már kivívta magának az elnök gyűlöletét, így a biztos halálba beletörődve minden erejével azon van, hogy önmaga feláldozásával belülről döntse romba a játékot, segítve ezzel a szövetségeseit. A mesterséges, de idilli szépségű, hegyekkel csipkézett és virágoktól színpompás gyilkológép visszahozza ugyanazt az atmoszférát, amelyet Katniss és Peeta történetében kaptunk.
Ágyúdörrenés jelzi, ha meghalt valaki, a félelem a nézőre is átragad, miközben a Kapitólium kedve szerint irányítja a küzdelmet.
A film hatását talán az teremti meg a leginkább, hogy mi végig tudjuk, mi fog történni: Haymitch minden próbálkozása ellenére a mészárlás nem hiúsul meg. De mégis tűkön ülve reménykedünk, hátha az éles nyelvű szőke ciklon, Maysilee Donner (Mckenna Grace) vagy Beetee bosszúból beküldött fia, Ampert (Percy Daggs IV) megmenekül. Mintha a hatalom belőlünk is gúnyt űzne: „sose hagyjon el benneteket a remény!”

A Kapitólium nemcsak azt bizonyítja be, hogy tényleg minden a becsomagoláson múlik, hanem azt is, hogy a becsomagolás irányítása kizárólag az ő kezükben van.
Haymitchből a kamerák a barátait védelmező hős helyett mindenkit kijátszó „csibészt” csinálnak, és az ő arca díszíti majd a plakátokat.
Ha pedig ez nem lenne elég büntetés, azon már meg sem lepődünk, hogy végül mindenkit elveszít, és a körzetébe hazatérve inni kezd.
Minden jó, ha jó a vége?
Az aratás hajnala kellően felkavaró és érzelmes kiegészítése lett Az éhezők viadala-univerzumnak, amelynek az értékéből számomra némiképp elvett az utolsó jelenet, amelyben Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson és az idősebb Haymitch, Harrelson örülnek az aratás- és viadalmentes szabad életnek a jövőben.
Mire ugyanis idáig eljutunk, már annyira megrázó dolgok történtek, hogy a kedves „családi jelenet” hirtelen szinte groteszknek hat.
Ezzel együtt is úgy gondolom viszont, hogy tényleg érdemes beülni a moziba, Joseph Zadáról pedig remélem, fogunk még hallani.



