Beleolvasó

„Még nem érzek szégyent amiatt, hogy a szüleim nem átlagosak” – Olvass bele Annie Ernaux új regényébe!

„Még nem érzek szégyent amiatt, hogy a szüleim nem átlagosak” – Olvass bele Annie Ernaux új regényébe!
Fotó: Magvető

Nőnek lenni nem csupán egyetlen életutat jelent, viszont ez nem mindig volt így. A történelem során a nőknek gyakran kellett szembenézni azzal, hogy nincs más választásuk, mint hogy anyák és háztartásbeliek legyenek. Ehhez pedig elengedhetetlen volt, hogy a lányok az anyjukra akarjanak hasonlítani. Annie Ernaux legfrissebb magyarul megjelent regénye a 20. századi női identitást és társadalmi lehetőségeket vizsgálja meg, a szerzőtől ismert autopoetikus stílusban. A kötetről korábban kritikát is írtunk.

Annie Ernaux: Nővé dermedve (részlet)

Fordította: Gulyás Adrienn

Van azonban valaki, aki nagyanyám és nagynénéim epizodikusan felbukkanó alakjait mérföldekkel megelőzi, a bőre porcelánfehér, a hangja pedig körülölel, visszhangzik bennem: anyám. Hogy ne lettem volna meggyőződve, hogy nőnek lenni dicsőség, sőt jobb, mint férfinak, amikor egy olyan nő mellett cseperedtem, mint ő?

Szép és erős, mint az orkán; nyitott a világra, ő töri nekem az utat, ő mondja, hogy ne féljek soha semmitől, senkitől.

Mindennel, mindenkivel szembeszáll: a szatócsbolt beszállítóival, a rosszul fizető vásárlókkal, csatornadugulással, helyi potentátokkal, akik folyamatosan tönkre akarnak tenni bennünket. És mindenüvé követi őt egy kedves, halk szavú, álmodozó férfi, akinek a legapróbb nyavalyától is napokra elkomorul az arca, ellenben rengeteg vicces történetet, találós kérdést ismer – milyen vetéshez nem kell mag? a nevetéshez –, dalokra tanít, miközben a kertben kapál, én meg szedegetem utána a gilisztákat, hogy bedobáljam őket a tyúkoknak: apám.

Nem választom szét őket a fejemben, én vagyok a gyerek, akit „mégis akartak”, anyám porcelánbabája, apám élete virága, és mégis anyámra kell hasonlítanom, hiszen kislány vagyok: egyszer nekem is olyan mellem, daue­rolt frizurám és nejlonharisnyám lesz, mint neki.

Reggel-apa-elmegy-dolgozni, anya-otthon-takarít-főz, finom-ebéddel-várja-haza-a-családot, szajkózom gyanútlanul az osztálytársaimmal. Még nem érzek szégyent amiatt, hogy a szüleim nem átlagosak.

Az én apám soha nem megy sehová, se reggel, se délután. Otthon van. A söntésben áll, kiszolgál a boltban, mosogat, főz, zöldséget pucol. A szüleim mindent együtt csinálnak, életük ritmusát a kocsmában a férfiak, a boltban a nők és gyerekek jövés-menése adja, ez volt számomra a világ. A szüleimnek egy az ismeretségük, egy a gondjuk; anyám minden este ott áll apám mellett, amikor az kiüríti a kasszát és megszámolja a bevételt, „sovány napunk volt” – jegyzi meg hol az egyik, hol a másik, vagy máskor: „ma szépen kerestünk”. Másnap valamelyikük elviszi a pénzt a postára.

Volt közöttük munkamegosztás, de a hagyománynak ebben csak annyi szerep jutott, hogy anyám mosott-vasalt, és apám művelte a kertet.

Minden mást az határozott meg, hogy kinek mihez van kedve, mire van éppen ideje. Anyám inkább a boltban, apám a kocsmában dolgozott. Az egyik oldalon a lökdösődés dél körül, a sürgető idő, türelmetlen háziasszonyok, áll a sor, mindenki mást akar, egy üveg sört, egy doboz fekete hullámcsatot, állandóan gyanakszanak, meg kell nyugtatni őket: ez a márka sokkal jobb, majd meglátja. Színjáték, duma. Anyám kimerülten, de sugárzón lép ki az üzletből. A másik oldalon közben megy a ráérős poharazgatás, békesség honol, megáll az idő, a férfiak órákig ott ücsörögnek. Nem kell kapkodni, földicsérni a terméket, még csak társalogni sem kell, a vendégek apám helyett is beszélnek.

Nem is baj, mondja anyám, apád egy kicsit holdkóros.

És a kocsma vendégei bőven hagynak időt más feladatokra. Tányér- és lábascsörgésre ébredek, és ahogy megyek le a konyhába, a rádióból szól a zene vagy a Banania cég által szponzorált gyerekműsor, a Vitamin Nanette kalandjai, és mindig apámat találom ott, amint az előző esti szennyes edényt mosogatja. Ő ad reggelit. Ő visz iskolába. Ő főzi az ebédet. Délután az udvaron kopácsol, vagy ásóval a vállán megy a kertbe. Mindig ugyanolyannak látom, ugyanaz a lassú, álmatag férfi van előttem, akár a krumpli héja csavarodik szabályos csíkban az ujjai között, akár könnyfacsaróan csípős kolbászokat forgat a rostélyon, akár fütyülni tanít dughagymaültetés közben. Derűs jelenléte biztonságot ad a nap minden órájában.

A körülöttünk élő munkások és utazóügynökök egész nap nincsenek otthon, hozzájuk képest apám mintha folyton szabadságon volna, ami nekem nagyon is jól jön. Ha a barátnőim panaszkodnak, hogy túl hideg van az udvaron cicázni, a kocsmában dominózunk vagy malmozunk.

Tavasszal megyek apámmal a kertbe, az a szenvedélye. Mókás zöldségnevekre tanít: madárbegy, patyolattök, buborka; együtt jelöljük ki zsineggel az ágyásokat. Jó étvággyal uzsonnázunk mindenféle disznóságot, fekete retket, aztán megfordítjuk a tányért, és sült almát eszünk rajta. Szombatonként nyulat vág: agyonüti, megnyomkodja a hasát, amíg puha, hogy kiürüljön az állat hólyagja, aztán lenyúzza a bőrét, ami olyan hangot ad, mint a szakadó rongy. A „bibis lett a térdem”-re ő ugrik aggódva, és szalad kötszerért, ő ül az ágyam mellett órákon át, ha bárányhimlős, kanyarós, szamárköhögéses vagyok, ő olvas föl a Kisasszonyokból, vagy akasztófázik velem. Bolondozunk: „Annyi eszed sincs, mint a gyereknek” – korholja anyám. Apám készséggel visz búcsúba vagy Fernandel-filmeket nézni, gólyalábat fabrikál, tanít a régi szlengre, én meg odavagyok a majrés hóhányóktól és más pocsolyakerülőktől.

Apám nélkülözhetetlen, ő visz iskolába is, ő vár rám ebédszünetben meg este, tanítás után, az anyák csoportosulásától kissé távolabb fogja a biciklijét, a nadrágszára fémcsipesszel összefogva. Ha egy kicsit is kések, halálra rémül.

Amikor már elég nagy vagyok ahhoz, hogy egyedül közlekedjek, mindig lesi, mikor érek haza. Egy idősödő apa, akit elkápráztat a tudat, hogy van egy lánya. Az emlékek változatlanul sárgás fényében egy kosárral a hóna alatt megy át az udvaron, fejét a szemébe sütő nap miatt leszegi. Négyéves koromban ő tanított meg, hogyan kell úgy fölvenni a kabátomat, hogy a pulóverem ujja ne gyűrődjön fel. Csupa szeretet és gondoskodás.

Komoran hallgató családfők, otthon szájhősködő apák, a háború vagy a munka hősei, nem ismerlek benneteket, mert nem ilyen ember lánya voltam.

És mit nekem Ödipusz? Anyámat is imádtam.

Szerző

Szabolcsi Alexander

Újságíróként és a magánéletben is olyan témák érdeklik, ahol egyszerre lehet társadalmi ügyekről és művészetekről beszélni. Hiszen kultúráról beszélni sokkal több, mint szórakozás, ezen keresztül érthetjük meg magunkat és egymást. Tanulmányait a Károli Gáspár Református Egyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte. Szívügye a kortárs fiatal irodalom és a tehetséggondozás, amelyért a Nincs Online Folyóirat főszerkesztőjeként már évek óta dolgozik. Írással is foglalkozik, irodalmi folyóiratokban vagy Substacken publikál.

Friss könyves tartalmak