Idén nyáron nyújtotta be a kormány azt a törvényjavaslatát, melynek értelmében lehetővé teszik a kommunista diktatúra állambiztonsági tevékenységének feltárását azzal, hogy 2026. november 4-étől szabadon hozzáférhetővé válnak az úgynevezett ügynökakták. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója korábban nemzetközi szinten egyedülálló kezdeményezésnek nevezte a folyamatot, melynek keretében először a hatos kartonok, B-naplók és mágnesszalagok adattára, majd 2027 februárjáig a beszervezési dossziék is nyilvánossá válnak. A múltfeldolgozásnak fontos állomása ez a pillanat, melyhez segítséget jelentenek a legtöbbször személyes érintettségből született könyvek, melyek segítenek a szembenézéssel. Az úgynevezett „ügynökirodalomról” Deczki Sarolta, Tar Sándor monográfusa írt a Könyves Magazinnak.
Ha az ügynökügyekről van szó, a magyar irodalomból automatikusan Tar Sándor juthat először az eszünkbe. Az ő esete kavarta a legnagyobb port, az ő lelepleződése jelentette a legnagyobb csalódást, és az ő sorsa lett a legtragikusabb. Küszködött a saját történetével, amit végül nem tudott megírni. Pontosabban nem tudta olyan színvonalon megírni, ami méltó lett volna az életművéhez, noha többször nekikezdett. Rajta kívül azonban többen is érintettek, többnyire egykori hozzátartozóként vagy megfigyeltként. A kétezertízes évektől kezdődően egyre több olyan regény jelent meg a kortárs irodalomban, melyek fő témája a múlttal való szembenézés, az elhallgatott történetek napvilágra kerülése volt. Ezek egy markáns szelete az „ügynökirodalom” is.
Ügynökügyek az irodalomban
2017. február 14-én Forgách Andrással, Györe Balázzsal és Szőnyei Tamással beszélgettünk a Kelet Caféban. Mindhárom szerző érdekelt volt az ügynökügyekben: akár mint kutató, akár mint szerző, akár mint közeli hozzátartozó vagy barát. 2017-re már többen és számos alkalommal fogalmaztak és nyújtottak be indítványokat az országgyűlésnek annak érdekében, hogy végre jussunk dűlőre az ügynökügyekkel, vagyis
váljon megismerhetővé az igazság: kik voltak ügynökök a diktatúrában, és kikről, mit jelentettek.
A rendszerváltás utáni kormányok azonban rendre levették a napirendről a kérdést. A közvéleményt sem foglalkoztatta, afféle „értelmiségi ügyként” volt számon tartva, ezért aligha volt várható, hogy a közeljövőben megoldódjon – mi is erre jutottunk azon a 2017-es februári estén. A magyar társadalom évtizedekig remekül együtt tudott élni azzal a ténnyel, hogy egykori ügynökök fontos politikai pozíciót tölthetnek be.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára ugyan a kutatók és a közeli hozzátartozók rendelkezésére állt és áll ma is, az akták kutathatók, de teljesen esetleges marad, hogy kiről mi derülhet ki, ráadásul az akták egy része el is veszett. Egy-egy „lebukás” nagy port vert fel, mint például Szabó István, Molnár Gál Péter vagy Tar Sándor esete, de aztán mégsem történt semmi. Ezért meglepő és váratlan fordulat, hogy az új országgyűlés 2026-ban végre érdemben foglalkozni akar a kérdéssel, és számot vetne a Kádár-rendszer ezen örökségével.
37 év telt el a rendszerváltás óta. Az egykori ügynökök és megfigyeltek közül ma már sokan nem élnek, számukra örökre elmarad az igazságszolgáltatás. Sokan pedig évtizedekig élvezhették mindazon előnyöket, amelyekre ügynökként szert tehettek, és egykori kapcsolataikat gazdasági-politikai hatalomra válthatták. Generációk nőttek fel, akik számára pedig ez az egész már nem sokat jelent. Az információik zöme a híradásokból, szép- és tényirodalmi munkák olvasásából ered. A lusztráció tehát megkésett, de szükséges. Szembe kell nézni a múlttal, meg kell ismerni, és igazságot kell tenni.
