„Paul idealizálta azokat az embereket, akiket szeretett, ezt a könyvben is próbáltam hangsúlyozni. Az ő számára én egy csodalény voltam” – meséli Siri Hustvedt, aki Szellemkép című memoárjában (olvass bele!) állít emléket az amerikai íróóriásnak, Paul Austernek, aki 43 évig volt a férje, mielőtt 2024-ben tüdőrákban meghalt. „Ez a könyv egyszerre gyásznapló, szerelmi vallomás és üzenet a jövő nemzedékének” – írtam hét könyve kritikámban a megrázó, mégis felemelő kötetről, amelyben Auster utolsó, unokájuknak írt levelei is helyet kaptak.
Egy órát beszélgettem videóhívásban a kétségkívül rendkívüli Siri Hustvedttel, aki nemcsak arról mesélt, milyen érzés, amikor az ember elveszíti a másik felét – és milyen tudományos elméleteket talált a gyászfeldolgozáshoz –, hanem beszélgettünk a szerelmük kezdeteiről, politikáról és arról is, hogyan kezelte, amikor annak ellenére, hogy maga is sikeres szerző, egyesek azzal vádolták, a férje írta a könyveit. Mindeközben pedig – a súlyos témák ellenére – rengeteget nevettünk.
Negyvenhárom évig voltak házasok Paul Austerrel, aki 2024. április 30-a óta nincs köztünk. Miként változott önben a gyász érzése ez alatt a két év alatt, hogy van most?
Nos, azt hiszem, jobban vagyok. A könyvet rögtön Paul halála után írtam nagyjából kilenc hónapig, de már az idő alatt is észrevettem változásokat. Például hogy valamivel kevésbé szorongok. A másik dolog, amin sokat gondolkoztam, az viszont az, hogy tényleg van, amit nem lehet előre látni. És ez még csak nem is az a tény, hogy az emberek valóban meghalhatnak – Paul esetében a betegség rá is kényszerített, hogy képzeletben felkészüljek rá, hogy egyszer csak nem lesz velem. Ezt sokféleképpen meg is tettem. De azzal, amit Merleau-Ponty, a francia filozófus „habituális testnek” [’szokás-test’] nevez, egészen más a helyzet. Reggel felkelek, és ott a férfi, este lefekszem, és akkor is ott van a férfi mellettem.
Tudja, a másik felem, a beszélgetőtársam. Ha ettől megfosztanak, az testi csapás.
Szerintem azok kezelik jobban a gyászt, akiknek a habituális testük könnyebben alkalmazkodik ahhoz, hogy a másik már nincs jelen.
„Istenem, milyen jól szórakoztunk, ugye?” – Paul Auster szellemként tér vissza Siri Hustvedt memoárjában
Siri Hustvedt Szellemkép című memoárja a hét könyve, melyben a szerző férjének, Paul Austernek állít emléket.
Bizonyos értelemben tehát nem lett jobb: ha most csettinthetnék az ujjammal, és feltámaszthatnám Pault, azonnal visszahoznám az életbe, hogy velem legyen. Nem arról van szó, hogy idővel megszűnik a gyász. Inkább arról, hogy a testileg érzett megfosztottság változik. Ez pedig nagyrészt a tudattalan ismétlődésekből fakad, amelyek révén hozzászoksz ahhoz, hogy a másik nélkül élj.
Ha jól tudom, a Szellemkép az első könyve, amit Paul nem olvasott…
Így van. A legelső könyvemben szereplő versek többségének születése idején még nem voltunk egy pár, de a kéziraton már közösen mentünk végig, hogy eldöntsük, melyik szövegek kerüljenek bele – vagyis melyek azok, amikkel együtt tud élni az ember élete hátralévő részében anélkül, hogy állandóan zavarba jönne miatta. Szóval még annál a könyvnél is, amely semmilyen módon nem vele íródott, szerepe volt abban a párbeszédben, amely a kiadáshoz vezetett.
