A szerelem és a hit nem annyira különbözik egymástól, de egyáltalán nem mindegy, hogy melyikbe pusztulunk bele. Október 18-án mutatták be Masri Mona Aicha Nem kell mindenbe belepusztulni című kötetét az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon, a szerzővel Bódis Kriszta beszélgetett. A bemutatón többek között kiderült, mit jelent szerelmi kapcsolatot ápolni az istennel, hogy fér meg egymás mellett teológia és irodalom, illetve hogy miért is olyan érdekesek a hosszútávú kapcsolatok.
A Nem kell mindenbe belepusztulni egy szerelemi háromszög történetét meséli el, ahol két teológus és az egyikük férje keveredik össze egy érzelmi kapcsolatban, miközben a történet végig olyan kérdéseket feszeget, mint hogy mit jelent a hűség vagy hogyan fér össze hit és szerelem. A kötetből korábban részletet is mutattunk.
„Csak fiút fogadunk”
Bódis Kriszta a legelejétől indította a beszélgetést, megjegyezte, hogy Masrinak az eddigiekben nem volt átlagos lelkészi pályája, főleg így, hogy egy könyvben is megírta a tapasztalatait. A szerző erre egyből rá is tudott kapcsolódni, mindig kívülállóként tekintett önmagára, ez a tapasztalat pedig születésétől fogva kíséri őt. Bogyiszlón nőtt fel, nevét – ami gyakran adott okot a különbségtételre – az arab édesapja után kapta, az egyetlen befogadó közösséget pedig a vallás, azon belül is a református egyház adta számára.
Ez viszont sosem ijesztette meg, családjában sok erős női karakter van: dédanyja az 1940-es években képes volt elválni három gyerekkel, ami a szerző megállapítása alapján, egy hihetetlenül erős dolog, így nem csoda, hogy a felmenői és maga is hordozza magában az erőt. Ez a természetesség egészen a lelkészi pálya első nagyobb töréséig elvezette:
Nem tudtam, hogy lelkipásztor csak férfi lehet. Pedig javarészt öreg férfiakat láttam előtt és a lelkész nők körülöttem is inkább lelkész-feleségek akartak lenni. Mégsem szembesítettek, csak utaltak rá, hogy ez így nem lesz jó”
Masri a lelkészi pályafutása során apróbb jelzésekből értesült arról, hogy mennyire férfikódolt is a szakma. Például a legáció során – nagyobb ünnepekkor a református hallgatók kiküldetésre mennek intézményekbe – több helyen is fel volt tüntetve: „csak fiút fogadunk”. Ez a tapasztalat pedig csak erősödött, ahogyan elvégezte az iskolát és kilépett a világba.
Az irodalomhoz viszont kevésbé volt magától adódó az út, mesélte a szerző. Fiatalabb korában nem igazán szeretett olvasni, de először a slam poetry világa vonzotta be, majd egy szerelem miatt kezdett el igazán irodalommal foglalkozni, hogy lenyűgözze a másikat.
Végül annyira megszerette az olvasást, hogy írással is megpróbálkozott, majd végül egy kreatív írás képzés során Bárány Tibortól megkapta Garaczi László Pompásan buszozunk című kötetét.
Onnantól minden el volt döntve.
Nekem a szerelemnek van köze Istenhez
„Nem akartam történetet írni, jobban érdekelt a szövegirodalom” – mesélte a szerző, majd kifejtette, hogy már az elejétől fogva jobban érdekelte az, hogyan miképpen kapcsolódik össze etika és esztétika, főleg a házasság témájával kapcsolatban. Hogyan lehet a másikról beszélni, meddig fér bele valami egy kapcsolatba, és főleg hosszútávon hogyan változik egy párkapcsolat perspektívája? Ezek a kérdések kavarogtak benne, mikor nekiállt a regénynek.
A kötet három kisebb novellából nőtte ki magát, Masri már akkor látta, hogy folyamatosan ugyanazt a témát írja meg, így elkerülhetetlen volt, hogy nagyban is kidolgozza.
A történet három szereplőn keresztül bomlik ki, amely során folyamatosan ugrálunk az időben. Az elbeszélhetőség problémája pedig már a legelején felmerült, hiszen a valóságban is másképp mesélünk el egy történetet a párunknak, a barátunknak és a szeretőnknek – ezeket a feszültségeket és dinamikákat építette bele Masri a regényébe.
Az elbeszélhetőség iránti érdeklődés viszont túlmutat az irodalomon és kapcsolódik a teológiához is Masri esetében. Felidézte a beszélgetésben, hogy a teológiai tanulmányai során mindig is érdekelte, hogy amikor valaki bizonyságot tesz – vagyis arról mesél, hogyan hívta el az Isten – akkor miképpen fogalmazza meg a történetet, sőt hogyan fogalmazza újra, mikor másoknak meséli.
Engem nagyon zavart ez az egész, mert nekem nem volt nagy történetem, amit elmesélhettem volna – idézte fel a szerző, megjegyezve, hogy akkoriban kevésnek érezte magát és ezért magára is jobban elkezdett koncentrálni – Elkezdtem figyelni, én hogyan mondok el egy történetet”
A beszélgetésben Bódis a vallási fundamentalizmus kérdését is felvetette, vagyis hogy mennyire tudjuk vagy akarjuk megkérdőjelezni a szent iratok előírásait, szabályait. Masri bár a regényben is figyelt arra, hogy ne sértse a fundamentalistákat, szerinte az emberekben dolgozik egy erős vágy, hogy a valláson keresztül kontrollt kapjanak az életüket felett, egyfajta biztonságot a mindennapokkal szemben. Viszont Ő ezzel ellentétben inkább a szerelemre jellemző szélsőségeket keresi a vallásban:
Az emberek úgy élik meg a vallást, hogy kontrollt ad az életük felett. Nekem a szerelemnek van köze Istenhez. Ott nincsenek szabályok”.
De a szerelem itt nem egy pozitív jelző, figyelmeztetett mindekit Masri, mivel a szerelem szerinte valami olyan, amibe igenis bele kell pusztulni.
Nem tudom elviselni, hogy fekszem az ágyon és nem tudok csinálni semmit. Ennyi vagyok, hogy érzek” – fejtette ki a szerző.
És így az isteni kapcsolat is egy sokkal összetettebb érzésvilágot jelöl, sőt itt magának a belepusztulásnak is sajátos logikája van Masri szerint, mert minden találkozás valamit megváltoztat az emberben, tehát bizonyos részek elhalnak, elpusztulnak a változás során. Így ha ez nem történik meg, akkor nem is igazán volt ránk hatással a másik ember.
Így tehát a „szerelmi kapcsolat” egyszerre jelent kitettséget és függést, de kötődést és elköteleződést is egyben. Ezt a gondolatot árnyalja tovább Masri a regényben.
Nincs megváltás?
A kötet alcíme – Betekintés a házasság esztétikájába – egyszerre a kötet témáját fejti ki, másrészt Søren Kierkegaard dán filozófusra is utal. Ugyanis Kierkegaard szerint, mesélte Masri, vagy megházasodik az ember, vagy egyedül marad, de mindkettő ahhoz vezet, hogy megbánja az ember.
A kötettel ezt a gondolatmenetet akarta kikezdeni abban a formában, hogy bár nincs konkrét válasza vagy cáfolata, olyan kérdéseket akart föltenni, amik túlmutatnak a filozófus gondolkodásán.
A beszélgetés végén pedig arra is rákérdezett Bódis, hogy miképpen alakul most majd Masri jövője, hogyan tud lelkészként és íróként is dolgozni. A szerző szerint ez a két dolog külön működik, bár korábban az irodalomba menekült a teológiai doktori képzés elől, mindig is tisztában volt azzal, hogy teológiával akar foglalkozni. Hiába fordult el tőle, újra itt találta magát:
Meg kellett tegyem ezt a kört, hogy megtaláljam azt a nyelvet, amin beszélni akarok”
Ugyanis Masri szerint a magánéletben, lelkészként és íróként is más-más nyelven kell megszólalni, más közösségekhez, más regiszterben beszél az ember. Viszont az utóbbi időben rátalált a saját nyelvére, ami fel is szabadította őt.
A jövőben tehát az írást és a teológiát is folytatja, tervei szerint prédikátori munkát is végez majd, mert „közösség nélkül nem lehet teológiát végezni”. Mivel nem az én váltja meg magát, hanem a közösségen keresztül találhatunk megváltást.
