Műfordítók nélkül Krasznahorkai László nem lenne Nobel-díjas. Több mint 60 ember tett az elmúlt évtizedekben azért, hogy az író német, angol, török, holland, szerb, horvát és még sok más nyelven hozzáférhetővé, olvashatóvá váljon.
Október 5-én a Három Hollóban megrendezett Dunafeszt az ő munkájuk előtt tisztelgett. A rendezvényen Krasznahorkai szerb, szlovák, horvát és lengyel fordítói vettek részt. Szó volt a Krasznahorkai-mondatokról, a fordítás nehézségeiről, a csulafülű és Ü.K.-nyilvántartás jelntésrétegeiről, valamint arról az univerzumról, amely minden nyelven kicsit más, mégis ugyanaz.
Krasznahorkai Lászlónak tavaly októberben ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat. Azóta számos program tisztelgett az író munkássága előtt: fellépett például Szegeden, Marosvásárhelyen és Budapesten, valamint egykori egyetemén, az ELTE-n is átvette díszdoktori címét.
A Könyves Magazin azóta egy külön kiadványt szentelt az életműnek.
Nem azt kell fordítani, amit a szerző írt, hanem azt, amit írni akart
A Dunafeszt első beszélgetésén Christina Viragh magyar-svájci íróval, fordítóval Zsellér Anna fordító, germanista és Wilhelm Droste, a Három Holló egyik vezetője, fordító és germanista beszélgetett.
Viragh más magyar szerzők művei mellett többek között a Krasznahorkai-szövegeket is átültette német nyelvre; jelentőségét Alexander Renggli, Svájc nagykövete is kiemelte a 31. Budapesti Nemzetközi Fesztivál megnyitóján.
Viragh számos nyelven beszél, élt Svájcban, több mint 30 éve Róma az otthona. Írni csak németül szokott.
Fordított többek között Nádas Pétert, például a Párhuzamos történeteket, jelenleg a Halott barátaim című köteten dolgozik.
Nagyon hiányzik Péter
– jegyezte meg.
Nádas Péter fa volt, és ránk hagyta gyümölcseit
Így búcsúztatták barátai, kollegái és az olvasók Nádas Pétert a Zeneakadémián.
Több évtizede dolgozik fordítóként, és úgy érzi, sokat változott az évek alatt, precízebb lett. A fordítás során az érzékeire szeret támaszkodni. Szerinte azt kell megtalálni, amit az író a szövegben eredetileg keresett, létre akart hozni.
Egy Ezra Pound idézetet hozott példának, az angol szerző ugyanis az egyik fordítójának ezt mondta:
Ne azt fordítsa, amit írtam, hanem amit írni akartam!
Krasznahorkai senkinek sem kellett?
A következő program átadta a szerepet Krasznahorkai életművének és fordítóinak.
Elsőként Deczki Sarolta moderálásában és Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztőjének közreműködésében Marko Čudić (szerb), Elżbieta Sobolewska (lengyel), Gabriela Magová (szlovák) és Siiri Kolka (észt) mesélt fordítói tapasztalatokról és Krasznahorkai műveinek külföldi fogadtatásáról.
Már a beszélgetés elején fény derült arra, hogy az életműhöz szinte minden esetben az első könyveken keresztül vezetett az út. A jelenlévők közül a legtöbben a Sátántangót vagy Az ellenállás melankóliáját fordították elsőként.
De hogyan kezd valaki Krasznahorkait fordítani?
Erre a kérdésre változatos válaszok érkeztek.
Az észt Kolka például a párjának akarta először lefordítani a regényt, Čudić szerb műfordító pedig még egyetemi tanársegédként kezdett bele a fordításba több mint egy évtizeddel ezelőtt.
Sobolewska arról mesélt, hogy a nyolcvanas években gyakran járt Magyarországra, és látta, hogy az éppen induló nemzedék (Nádas – Esterházy – Krasznahorkai) mennyire újító és meghatározó. Amint hazatért Lengyelországba, mindent le akart fordítani tőlük.
Krasznahorkai fordítója a Nobel-díjas íróról: Sok időt töltött nagyon nem privilegizált társadalmi rétegben
Rosszul fizetett munkát is vállalt a Sátántangó megírása előtt.
Összeségében viszont azt tapasztalták, hogy Krasznahorkai sokáig nem volt érdekes külföldön: több fordító arról számolt be, hogy sokszor hiába jelezték az igényt egy-egy fordításra, a kiadók alig adtak erre lehetőséget.
Az észt kiadás például egy bevállalós kiskiadó miatt jött létre, a szerb egy meghiúsult könyvfesztivál díszvendégség-felkérés miatt, más országokban pedig Kertész Imre Nobel-díja vagy a Tarr Béla-filmek keltették fel az érdeklődést az író művei iránt.
Krasznahorkai senkinek nem kellett
– mesélte Sobolewska a nyolcvanas évek végi hangulatról.
„Nem hittem, hogy ezt át lehet adni”
A fordítók azonban töretlenül próbálkoztak, és évekig vitték a szerző hírét.
Čudić például annyira megszerette Krasznahorkai világát, hogy több tanulmányt is írt a művekről. A világon másodikként készített Krasznahorkai-monográfiát (Zsadányi Edit 1999-es kiadványa után), és megalkotta az „apokadöglődés” szót, amellyel a sokat használt apokalipszis-ábrázolást szerette volna árnyalni.
Nem hittem, hogy ezt át lehet adni. Fordítani igen, de hogy könyv is legyen belőle, nem gondoltam, hogy lehetséges
– mesélte Čudić.
A beszélgetésben Szegő János a Krasznahorkaival való közös munkáról is mesélt, és megemlítette a Könyves Magazin Krasznahorkai-kiadványában megjelent írását is.
A Magvető szerkesztője szerint gördülékenyen dolgoznak együtt, szinte alig van feladata egy-egy kézirattal. Általában apróságokat javít a szövegben, de előfordult már olyan, hogy észrevette, az író eggyel kevesebb metrópótló-megállót írt bele a történetébe, ami a 3-as metró felújításakor játszódik. Ezt természetesen javította.
Fogunk-e 40 év múlva Krasznahorkait olvasni?
Milyen a Krasznahorkai brand, és miért fontos, hogy ismerjük és olvassuk az életművét? Bemutattuk a Könyves Magazin új kiadványát!
„Azt hittem, öt embernek fordítom, és senki nem fogja elolvasni”
Sokszor a Krasznahorkai-művek recepciója sem indult könnyedén külföldön. A legtöbben egyetértettek abban, hogy először a Nemzetközi Booker-díj, majd a Nobel-díj miatt nőtt az érdeklődés a szerző könyvei iránt. Bár Lengyelországban ez például kevésbé érvényes: Sobolewska szerint a Booker nem igazán gyakolot hatást a lengyel olvasókra, és maga a Nobel is inkább „adminisztratív érdeklődést” jelentett.
A jelen lévő műfordítók szerint a szerző recepcióját elsődlegesen a kritikai irodalom hiánya befolyásolja – ahogyan Magyarországon, úgy náluk is hanyatlóban van ez a szakma.
Kevesen írnak a könyvekről, fordításkritika pedig már szinte nem is létezik. Volt olyan, ahol egy fiatal kritikusnak sikerült felkeltenie az érdeklődést a Krasznahorkai-szövege iránt, Szerbiában pedig a Tarr-filmek mellett a korábbi Hamvas Béla-kultusz is megágyazott annak, hogy felfigyeltek a szerzőre. Máshol egy színházi feldolgozás vagy egy operaelőadás végezte el azt a kanonizálást, ami a kritikára hárult volna.
Kiderült, a fordítók olykor maguk is meglepődtek a visszhangon.
Azt hittem, öt embernek fordítom, és senki nem fogja elolvasni. De két hét után hatalmas figyelmet kaptam, folyamatosan jöttek az SMS-ek, az emberek megállítottak az utcán, egymásnak adták át a hírt, hogy megjelent a könyv
– mesélte Magová.
A beszélgetésen a fordítás nehézségeiről is szó volt: például a hosszú mondatok tagmondatainak egyeztetéséről, sorrendjének megtartásáról. Arról is szó esett, hogy a szláv nyelvek működése miatt muszáj nemileg megnevezni egy-egy karaktert, ezért olykor egyeztetniük kellett a szerzővel, aki precízen és gyorsan válaszolt.
Krasznahorkai László: A Nobel-díj már megvan, de hogy lesz ebből szivar?
Krasznahorkai László visszatért, nemcsak a magyar nyilvánosságba, hanem egykori alma materébe az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol diákok hömpölygő tömege, álló vastaps, írókollegák és művészeti programok várták. Pedig majdnem…
A fordítás nehézségéről Čudić is mesélt egy érdekes anekdotát. Amikor Az ellenállás melankóliája című kötetet fordította, akkor a végén lévő rothadás jelenethez szakmai segítséget kellett kérnie: felhívta a sok éve biológiát tanító nagynénijét. Hasonló módon járt el Sobolewska is, akinek orvosi patológusok segítettek a fordításban, majd később más patológusokkal felül is vizsgáltatta korábbi munkáját, mert nem volt teljesen elégedett vele.
Legvégül pedig a közös tapasztalat is szóba került, ugyanis Szegő János felvetése szerint a jelenlévő fordítók mind egyfajta kelet-európai szempontot képviselnek. A fordítók maguk is egyetértettek abban, hogy a Krasznahorkai-regényekben szereplő jelenetek univerzálisak. Az alkoholizmus, a társadalom szélére sodródott emberek nehézségei és a kizsákmányolás mindenhol ugyanúgy megjelenik.
Ezek a könyvek a mi világunkról szólnak
– hangzott el.
Mit jelent a csulafülű és az Ü.K. nyilvántartó?
A Krasznahorkai-blokk zárásaként egy fordítói workshopot tartott Lea Kovács (horvát), Siiri Kolka (észt), Svetla Kioseva (bolgár) és Alföldy Mari (holland).
Itt például megtudtuk, hogy mit is jelent a csulafülű, de az is szóba került, hogy mennyire kell vagy lehet feldarabolni egy Krasznahorkai-mondatot.
A workshopon felmerült még az időkezelés, a humor és a kiszolgáltatottság kérdése is.
Részleteiben láthattuk végre azt, amiről a Krasznahorkai-recepcióban általában kevés szó esik: hogy egyes szövegrészletek szándékosan viccesek, sőt, ezek olykor még fordítói kihívást is rejtenek.
Ilyen az „Ü.K. nyilvántartó” példája, amit valószínűleg a legtöbb magyar olvasó sem tudna megfejteni. A rövidítés az „üzletszerű kéjelgést” vagy prostitúciót jelenti, Siiri Kolka pedig erre úgy jött rá, hogy beszélt valakivel, aki a nyolcvanas években nőtt fel.
De a „nyilvántartó” más problémára is rámutatott: ha a forrásnyelvi olvasó nem érti a kifejezést, akkor a célnyelven is „nem érthetővé” kell-e tenni azt? Erre több megoldás is született. A horvátban például magyarázó fordítás készült, ami kiírta a prostitúció megnevezést, a németnél pedig egy az egyben átvették a magyar rövidítést.
Az észt fordító emellett arról számolt be, hogy a legnehezebb dolga a kiszolgáltatottság kifejezéssel volt, ami más-más formában jelent meg a Sátántangó szövegében.
A beszélgetés végén pedig felmerült a kérdés, hogy kinek is készülnek ma a fordítások – az idősebb vagy a fiatalabb generációnak. Előbbi jól érti a régi kifejezéseket, társadalmi és politikai viszonyokat, míg utóbbi több magyarázatot igényel. A fordítók egyetértettek abban, hogy az eredeti szöveg öregszik, de a fordítások mindig frissek maradnak. Elhangzott:
A Sátántangó mint világirodalmi mű folyamatosan aktuális marad, de mint magyar alkotás folyamatosan öregszik.
