„Lorenzo valamiféle mély szégyent érzett, hogy ez az egész csak ennyi, ha ott vagy fent, mindent megtehetsz” – olvassuk Vida Gábor új könyvében. A terét és idejét tekintve is a határon játszódó családregény főszereplője Tamándi Lőrinc – becenevén Lorenzo – a sorkatonaság után, 1988-ban tér vissza a Magyarországhoz közeli erdélyi szülővárosába.
Hogyan lehet lavírozni egy abszurd, ám nagyon is valós diktatúrában?
És mi van akkor, ha a rendszerváltás utáni szabadságról kiderül, hogy csak illúzió? Ezekkel a kérdésekkel vet számot a kötet, amely románok és magyarok, ünnepek és forradalmak gazdag panorámáját rajzolja fel.
Ahogy a Margó fesztiválon elhangzott, a történet olvasható „az Egy dadogás története (itt írtunk róla) „spinoffjaként” is, és már a 2017-es regényben is feltűnik a bukfenc szó az 1989-es eseményekre alkalmazva. A román forradalom után voltak ugyanis olyanok, akik szerint nem történt semmi jelentős, csupán egy bukfenc”.
Vida Gábor: Az irodalom nem veszélytelen foglalkozás
Vida Gábor legújabb könyvének bemutatóján Szegő János kérdezte a szerzőt.
Vida Gábor: A bukfenc (részlet)
Milyen üres lett ez a ház, gondolja Lorenzo egy öntés utáni hajnalon, amikor végigsétál a deszkázott tornácon, a kutya elkíséri a szobájáig, ott lefekszik a küszöbre. Apa hátul kalapál és dudorászik, rézüstöt foltoz, ez az ősi módszer, amit a kaldarárok tudnak csak, de nem hajlandók megmutatni rendesen, hát ki kell találni egyedül és újra, kezdődik a szilvaszezon, nem a lekvári változat, hanem a másik. Sok apró ütéssel a képlékeny rézlemezt oda lehet alakítani, ahova kell, egymillió kalapácsütés, vagy több, a kézműves ember türelmes, ez a legfőbb erény, közben rágyújtani is elfelejt, lóg az elaludt csikk a szájában, fáj a lába, ez a ködös november, majd a forgatókanalat kell újranézni, és az illesztéseket, a retortát, alkímia van, csináltak így régen aranyat is, rezeg tőle az egész ház. A műhely falán egy roskadozó polc, a polcon ezernyi kacat, ónkancsó mögött párizsi képeslap, Île de la Cité, Notre-Dame, amit Luca küldött, különös módon eljött, a postás egyszerűen bedobta, a kutya pedig őrjöngött, öcsikém és apukám, én jól vagyok, puszilom a csajokat, megjött a kanadai vízum. Lucie. Apa néha megtörli a kezét, kézbe veszi a lapot, nézi közelről szemüveggel, tartja a fény felé, hátha vegytintával írtak rá, de nem, aztán időben visszaviszi a konyhába, ott van annak a helye, nehogy Anya azt gondolja, ellopták, mint azt, amelyik Bécsből nem érkezett meg.
Milyen egy fergeteg ez a lány, gondolja Lorenzo, míg itt volt, összesen nem gondoltunk ennyit rá.
Cigány vagyok, de nekem jól áll, mondta, ha megbántották, frászt vagy az, mondta Anya, csak el vagy kapatva, még jobban is, mint a többiek. Apát már kétszer hívatták a 6-os számú szobába, a rosszabbik mankóját viszi, a saroktól már támaszkodik rá, azzal megy be, lássák, ő egy invalid, ha megütnék, vissza fog ütni, de nem bántják, csak kérdezgetik ezer dologról, amelyek nem is érintkeznek egymással. Mit akarnak tudni, kérdez egyszer vissza, de ők csak mosolyognak, itt mi kérdezünk, mondja locotenent Emeric Vereș elvtárs, apa délben hazabiceg, a saroknál a vállára veszi a mankót, és fütyörészik, megint eltelt egy nap.
Visszaszámlálás, mondta Elza, és elmesélte, mekkora kongresszusi készültség van Kolozsváron, sok civilnek öltözött elvtárs jár az utcákon, hogy is győzi ezt a konfekcióipar, rohamkocsik, rendőrök, katonák fegyverben, mint egy háború, olyan, és boldog-boldogtalant igazoltatnak, meg is kérdezik, hogy tu ce cauți aici, bă?![1] Menjen mindenki haza, tiszta idegbaj az egész, csak hogy a főelvtárs, az Isten szent marhája Bukarestben elmondhassa hatórás beszédét, amit háromezernél több marha szüntelen kitörő tapssal akadályoz a végéhez jutni el, különben is az elvtárs dadog, és amint öregszik, egyre jobban. Ezek végidők, mondja Elza, azután neveket sorol, Doina Cornea, Cs. Gyimesi Éva, Dan Petrescu, Tőkés László, Mircea Dinescu, Ana Blandiana, ők az ellenállás a Szabad Európa szerint, mi is kellene csináljunk valamit, akár a Iași-csoport vagy a hatok, akik levelet is írhatnának, de végül nem írnak. Apa legyint, bízd rájuk, lányom, ezek profik, ha nem volnának azok, már nem élnének, de anyátoknak ilyeneket ne mondjatok, ideges lesz tőle, halad a korral, minden hülyeség úgy kiborítja, pedig disznót kell venni, kettőt, nehéz idők vannak, és még nehezebbek jönnek, a káposzta nem akar savanyodni rendesen, a bor már úgy-ahogy kiforrt, zavaros még és karcos, de jó lesz.
Elza csak Lorenzónak mondja halkan, ocsikám, ezek a vének hogy be vannak tojva.
De az igazság az, hogy negyven éve a Párt és szervei, amelyek úgy ölelik magukhoz a társadalmat, mint polip karjai a szép és buta kishalat, vagy mint a gombák micéliuma a korhadt fatörzset, mindent megtesznek, hogy Romániában ne legyen ellenállás, módszeresen csapnak le minden olyan emberre, csoportra, amelyikről feltételezni lehet, hogy valamiben, ha csak pillanatra is vagy tétován és ártatlanul nem ért egyet a rendszer eszméivel, és a megtorló gépezetnek gyakorlatilag szabad keze van. Soha senki nem lesz képes összeszámolni a kommunista pribékek áldozatait, részben mert a lakosság nyilvántartása Romániában mindig is hiányos, az adminisztratív rendetlenségen a szervek, ha akarnának, sem tudnának változtatni, mert ők is rendetlenek, és amikor sok ezer ügyvédet, jegyzőt, papot, tanárt és tanítót deportáltak, nemcsak embereket likvidáltak, hanem az írott kultúrát, az írni tudást is megpróbálták, az adminisztratív fegyelmet és a rációt, olykor pedig a pribékeket is eltakarítják, mert az egy nehéz mesterség, ha a szolgálatok az öntisztítást kezdik el gyakorolni, mint amikor a kígyó vedlik, mert kinőtte a bőrét.
Ám az a rengeteg ember, aki semmilyen összeírásban nem szerepel, egyetlen tömegsírt alkot.
Azért sem lehet pontosan tudni az áldozatok számát, mert a szervek is megpróbálják leplezni a munkájukat, ha nincs dokumentum, nincsen valóság, úgy gondolják, és nem fog kiderülni soha semmi, ez a Gulag. A valóság a legkeményebb ellenfél, mondja Elza, ez az egész elnyomó szerkezet egyszer csak önmagával találkázik egy sötét alagútban, és akkor a rendszer összeomlik, mint amikor a szú egészen megette a deszkát.
Azon a szürke, sötét vagy inkább csak kormos délutánon, amikor Lorenzo a műhelyben üldögélt apával, az üstöt kellett fognia, mert lassan kész van, és nagy, és kerek és idomtalan, az illesztéseket át kell vizsgálni, a kipp-kopp csak egy kis megerősítés, milyen szépen nyúlik ez a sima, selymes rézlemez, mint egy műalkotás, és milyen szépen szól meg cseng, akár egy hangszer, be kell majd illeszteni a katlanba, rájön a harang, amelyben összegyűlik a gőz, a hideg vízben álló spirálcsőben lecsapódik. Majd éjszaka jönnek érte szekérrel, a vízparton viszik el, hogy ne lássa senki, a pálinka nagy titok, a főzés bűn, és mágia, és élvezet, a lélek meg a spiritusz egy tőből fakad, és az a delejes kék láng, az a lobogás, rendőrnek, párttitkárnak, szekusnak vámot kell belőle adni, rohadjanak meg… Anya rontott be a műhelybe izgatottan, amit ritkán szokott, bár mióta nincsenek lányai kéznél, a fiúkkal kénytelen megosztani a gondolatait, tőlük kér egy esti cigarettát lefekvés előtt, hiába, hogy olyan büdöset szívnak, és ő már tíz éve leszokott, még csak meg se hízott, de azért kettőt egy nap még a butább orvosok is engedélyeznek. Halljatok csodát, fiúk, mondja izgatottan, és leül egy fatuskóra, Nadia Comăneci, az isteni román tornászlány, aki mindent megnyert, amit lehet, és szép, és okos, és a nemzet szimbóluma, és a szocialista munka hőse, átszökött Magyarországra a határon, már neki is elege van az egészből.
Apa kezében megállt a kalapács, hát ezek a lányok, ezek nem zérus! Amikor Puskás maradt kint, és híre jött lassan és késve, akkor én sírtam, vége volt az Aranycsapatnak, de most nevetek, milyen egy szép nő lett, mondta később, hogy kinőtte magát, nem maradt olyan kicsi gnóm, mint ezek a maiak. Állítólag Nadiát Ceaușescu fiacskája, Nicu meg akarta baszni, mondta Emily cu igrec, mert ő mindig szókimondó, tudjátok, a fickó olyan nehéz eset, mint a befolyásos szülők tökéletlen gyerekei, és tudott egy sor pletykát és történetet, amelyek maradjanak köztünk inkább, van pár mulatságos, de az egész szörnyű és undorító, ha csak a negyede igaz, már sok.
Lorenzo valamiféle mély szégyent érzett, hogy ez az egész csak ennyi, ha ott vagy fent, mindent megtehetsz.
Emily bólogatott, ennyit akar az ember, enni, inni, baszni és valakit meggyötörni. Nem jó ez így, mondta Lavinia, én nem ilyen vagyok. Meg fogják ölni, kérdezte Lorenzo, nem tudom, mondta Emily szomorúan, aggódom érte.
[1] Hé, mit keresel te itt?
