Két kép között címmel írt önéletrajzi könyvet Mácsai Pál Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, az Örkény István Színház volt igazgatója. A jó hangulatú, telt házas kötetbemutatón Szegő János kérdezte a szerzőt a Puskin moziban. Miért éppen most készült el ez a kötet? És miért fog csalódni benne az, aki színházi pletykákat vár?
„Éppen kicsit híres lettem” – indul a történet, amely Mácsai szerint pont akkor íródott, amikor íródnia kellett. Elárulta, hogy miután eljátszotta a nagy sikerű, Terápia című sorozat főszerepét, „nyomasztóan sok” könyvkiadó megkereste, és ajánlottak is kiváló írókat és riportereket, akik elmesélhetnék a történetét.
Ő azonban úgy érezte, van benne elég önelemzési késztetés ahhoz, hogy inkább maga vegye kézbe a dolgot.
Arról nem is beszélve – tette hozzá –, hogy hiúbb annál, hogy ne a saját nyelvén és nézőpontjából szülessen meg az élete elbeszélése.
„Nyomokban színházat tartalmaz”
A beszélgetésből hamar kiderült, hogy a kötet fókuszában távolról sem a színház áll. Persze nem lehetett teljesen kihagyni belőle, de a művészi pályakép helyett inkább önarcképet festett magáról a szerző, amelyben életének fontos állomásain vezeti végig az olvasót.
Bár az esten tulajdonképpen „írót avattunk”, mégiscsak előbújt a színész, hiszen a közönség nagy örömére Mácsai több részletet is felolvasott a néhol szórakoztató, máskor mélyen önreflexív szövegből.

Megtudhattuk például, hogyan került elő egy hipnózis során a lakás, ami a gyerekkorában a világ közepe volt neki, és milyen volt a festőművész édesapa, Mácsai István mellett felnőni. Három elkényeztetett és rendetlen férfi és egy rendszerető nő – rajzolta fel az édesapja, az édesanyja, a bátyja és ő maga alkotta négyest.
Milyen nyelven szól hozzánk?
„Volt egy megnyugtató mintám” – fogalmazott, amikor Szegő arról kérdezte, hogyan született meg ez a sokműfajú könyv. Ez a minta pedig nem más, mint Örkény egypercesei, amelyekben szintén sokféle megszólalásmód megfér egymás mellett.
Mácsai szerint a leírt és a beszélt nyelv ég és föld, ő mégis arra törekedett, hogy az a „csapongó, választékoskodó kifejezőkéje”, ami szóban megvan, valamiképpen a kötetben is visszaköszönjön, de közben mégse legyen szószátyár.
Ennek kitalálása gyönyörködtetett, foglalkoztatott” – mondta.
Szegő arra is kíváncsi volt, hogy – ugyan önéletrajzként kínálja magát a kötet – lehetséges-e egyáltalán úgy írni, hogy ne legyen legalább egy része fikció. „Én megbízom az emlékezetben” – felelte Mácsai, és hozzátette, hogy bár sokszor azt gondoljuk, hogy a memória csalásra hajlamos, ő mégis olyan nüanszokat is képes volt visszaidézni, amelyekre nem is számított.
„Nem vagyok őstehetség”
A 280 oldalas könyvben Mácsai körülbelül 80 oldalt az édesapjának szentelt, így természetesen a beszélgetésben is sok szó esett kettejük kapcsolatáról.
Apám őstehetség volt, én abszolút nem vagyok őstehetség – vélte a színész.
Elmondása szerint benne több a kontúrtalanság, viszont azt sem tagadta, hogy a szorgalmának sokat köszönhet. Ahogy ő maga is, édesapja is tudott szentimentális lenni, de soha nem érzelgős: benne is ott volt az a fanyarság és irónia, amellyel az olvasók a kötet lapjain találkozhatnak.

2022-ben – amikor Mácsai István 100 éves lett volna – volt egy kiállítása a Kiscelli Múzeumban, amely sok mindent átrendezett a fiában. „Ahogy ő meghalt, olyan evidensen fogok én is meghalni” – fogalmazta meg Mácsai Pál a legfontosabb felismerését. Eljön ugyanis az ember életében az a pont, amikor elkezd előrefele számolni, hogy vajon mennyi lehet még hátra.
„Jut eszembe, tök ilyen lesz a temetésem is” – nézett körbe az ismerős arcokkal, barátokkal teli moziteremben.
Az intellektualizáló bohóc
A Két kép között egyik képe – amit az első borítón láthatunk – egy jelenbeli fotó a színészről, a másik pedig egy gyerekkori, amelyen nyolcévesen teleragasztotta az arcát színes papírral, majd újsággal a kezében elaludt a fotelban. Mácsai szerint ennél pontosabb képet nem is lehetne adni róla: az intellektualizáló bohóc gyerek.

„Mindenki csalódni fog, aki színházi pletykát vár” – tért vissza a beszélgetés arra a témára, amire – kár lenne tagadni – bizonyára sokan kíváncsiak voltak. „Nem azzal a céllal bízták rám magukat ezek az emberek, hogy én majd kiírjam őket” – mondta Mácsai arról, miért nem a színházi tapasztalatairól írt.
Számára ez még a családi belügyeknél is bizalmasabb, úgy érezte, nem adhatja ki a kollégáit.
„Mindannyian felségesek és szörnyetegek vagyunk a színházban” – tette hozzá.
„Dicsőséges nagyurak, hát, hogy vagytok?”
A saját szakmai útjáról azonban természetesen azért szó esett a beszélgetésben, elmesélte például, milyen műsorokkal szórakoztatta már diákként is az osztálytársait, és a híres Macskajáték-rendezésével kapcsolatban egy kolléga neve mégiscsak elhangzott.
A darabban Orbánné szerepét alakító Pogány Judit is velünk volt a közönség soraiban, Mácsai pedig elárulta, hogy a karaktert a nagyanyjából és az ő két nővéréből gyúrta, akik időskorukban már csak telefonon tudták szeretni egymást. Ha összekerültek, újra fiatal lányok lettek, és „olyan rutinosan markoltak rá egymás gyengéire, mintha nem lenne idő”.

A bemutató végére nem is lehetett volna jobb részletet választani felolvasásra: „a nagyurakat megfenyegettem Petőfi Sándor képviseletében” – írja Mácsai a Dicsőséges nagyurak szavalásáról, amit sokan már csak az ő hangján hallunk magunkban.



