Tanárnak lenni egy életforma, ami végtelen elköteleződéssel jár, de mindennek ellenére a megbecsülésük alacsony, ritkán tekintünk rájuk emberként. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal mutatták be Kiss Judit Ágnes Csókolom, tanárnő című regényét az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon október 17-én. A szerzővel Tóth-Czifra Júlia, a Kalligram szerkesztője beszélgetett.
Mit jelent ma tanárnak lenni? Mi kerülhet bele egy tanárregénybe? És hogyan lehet megsemmisülni a tanításban? Ezekre a kérdésekre kaptunk választ a szombat délutáni bemutatón. A regényből korábban részletet is közöltünk.
Hogyan fér össze a tanítás és az írás?
Kiss Judit Ágnes kötete bár fikció, a szerzőnek sok évnyi tapasztalata van az oktatásban, amit beleépített a regénybe. A beszélgetés elején így adott volt a kérdés: hogyan fér meg egymás mellett ez a két egész embert kívánó hivatás? Az író röviden mesélt arról, hogy először csak tanár volt, amellett kezdett el írással foglalkozni, az első igazi nagy szakadást pedig akkor érzékelte, mikor a verseskötetére hivatkozva küldték el az egyik munkahelyéről.
Természetesen nagyon más műfaj, mesélte a szerző, mivel az egyik azonnali visszajelzést ad, a másiknál pedig sokat kell várni az olvasói reakciókra. A tanári lét szerinte egy nagyon kitett helyzet, ugyanis egy olyan helyzetben kell helyt állnia az embernek, ahol a gyerekek kényszerből vannak jelen:
Odaállítanak harminc gyerek elé, akik ezt nem kérték (…). Nincs szabad tanárválasztás, szabad tantárgyválasztás, így még nagyobb a nyomás a tanáron, hogy bizonyítson a gyerekek előtt”.
Bár erős élményei vannak a tanítással kapcsolatban, sokáig nem gondolta, hogy ez regényanyag. A szerzőt még egy korábbi bemutatón Vámos Miklós győzte meg arról, hogy érdemes megírni a közoktatási tapasztalatait. A kötet először memoár-szerűnek indult, de Kiss Judit Ágnes hamar szembesült azzal, ami az autofikciónál is a problémája, hogy nem akar mindenkitől egyesével engedélyt kérni, hogy beleteheti-e a könyvébe vagy nem. Enélkül szerinte pedig nem feltétlen etikus vagy jogos megírni másokat egy könyvben.
Hamar rátalált a történetekre, elmesélése alapján azok már szinte készen megvoltak a fejében, de sokáig nem látta azokat érdekesnek. Szerinte ameddig az ember az oktatási rendszeren belül van, addig nem igazán tud rálátni annak olykor abszurd és zárt világára. Végül egy teljesen fikciós történet mellett döntött, amibe beledolgozta a sok évtizedes tapasztalatait:
Nem az volt a kérdés, hogy mit rakok bele a könyvbe, hanem, hogy mit hagyok ki”
Persze, mindent egy fiktív keretbe ágyazott, a kötetbeli Izabella más családi állapotban van, más városokban és a valóságban nem létező intézményekben tanít. De az írási feladaton túl ez egyben egy játék is volt Kiss Judit Ágnesnek, mert megírhatta, hogy mi vált volna belőle, ha más utat választ az életben:
Azt írtam meg, hogy milyenné válhattam volna, ha nincsenek barátaim, nincs ott a családom és nem találok rá az írásra”
Tanárnak lenni nem szakma, hanem életmód
Kiss Judit Ágnes az anyja inspirálta arra, hogy tanár legyen, mindig is szakmai példaképként tekintett rá. Nem egyszer volt olyan, hogy látta, az anyja még a munkaidőn kívül is foglalkozik egy-egy diákjával, az otthonukban ott rohangáltak a különböző tanulók. Fiatalkora során rengetegszer látott jó és rossz példát, tinédzserként pedig el is fordult a szakmától, végül mégis emellett döntött, mert meg akarta mutatni, hogy milyen lehet egy igazi jó tanár.
A beszélgetés során természetesen felmerült a pályaelhagyás és az elmúlt évek tanártüntetései is. A szerző elmondása alapján sok év után végül azért hagyta ott a tanárságot, mert „túl pragmatikusak” lettek a gyerekek, csak azt várják el a tanártól, hogy az érettségire készítse fel őket, és már nem nyitottak a beszélgetésre. Illetve azt is megjegyezte, hogy mélyen egyetért azokkal a tanárokkal, akik a tüntetések ellenében is a hivatásukat helyezik az előtérbe:
Egy kívülálló nem tudja megérteni, hogy muszáj megírattatni egy témazárót, nem hagyhatja magára a gyerekeket”
Kiss Judit Ágnes megélésében a tanárságnak mindig kedvességre és nyitottságra kell épülnie, a tanár és a diák nem kötelességből, hanem őszinte kapcsolódásból kell, hogy együttműködjön. Erre viszont nagyon kevés lehetőség van a mai oktatási rendszerben, fejtette ki, mivel az elvárások, a tanulói kimenetel és az érettségi olyan kereteket szabnak, ami egyfelől kizsákmányolja a tanárt – tehát munka után, hétvégén is dolgozik –, és elkedvetleníti a gyerekeket. Emellett viszont semmi tekintélye nincs ma már egy tanárnak, a szülők és a gyerekek könnyedén visszaélhetnek a rendszerrel, nem egy olyan történetet ismer, ahol diákok bántalmaztak, vagy a szülők magukból kikelve kértek számon egy tanárt:
A rendszer hierarchikus és tekintélyelvű, de ez a száz évvel ezelőtti gondolkozás már nem működik az iskolán belül (…). A tanár fél a gyerekektől és a szülőktől”
Az író meglátásában a megoldás a közoktatás átszervezése lenne, például a különböző igényt kiszolgáló iskolák visszavezetése, és a központosítás csökkentése, hogy mindenki olyan iskolát találhasson a gyerekének, amelyik a legmegfelelőbb. Az oktatásra fordított figyelem pedig azért különösen fontos Kiss Judit Ágnes szerint, mert a problémák gyökerét szüntetheti meg:
Minden társadalmi probléma megoldása a közoktatásban van”
A tanár is ember?
A beszélgetés során az az általános tapasztalat is felmerült, hogy ritkán gondolunk a tanárra emberként, ezt viszont nagyon jól ellensúlyozza a kötet, Izabellát látjuk a mindennapokban, megismerjük a vágyait, félelmeit, kihívásait. Kiss Judit Ágnes törekedett is arra, hogy a főszereplő árnyalt legyen, hogy a tanári lét minden oldalát be tudja rajta mutatni. Ennek kapcsán sok olyan téma merül fel, ahol a tanár etikai és morális feddhetetlensége kerül mérlegre, ugyanis általánosan azt várjuk a valóságban egy tanártól, hogy mindig mutasson példát.
A tekintélyelvű rendszer eltávolítja az emberi részét a tanárnak” – mondta az író.
A kötet főszereplőjének eltűnik a nőisége, ezzel pedig a baráti és családi kapcsolatai is elsorvadnak a regény során, derült ki a beszélgetésből, az egyetlen női szerepét az öregedésen keresztül tudja megélni, mint idősödő tanár. Kiss Judit Ágnes úgy látja, hogy ez egy nagyon is mindennapi tapasztalat, a tantestületek 80%-a nő, azok is javarészt idősek, a rengeteg elfoglaltság, plusz munka és túlóra mellett pedig nem marad idejük arra, hogy a tanárság mellett más, akár nőiséghez kapcsolódó szerepeket megéljenek.
A tanításban meg lehet semmisülni”
A szerző úgy látja, és erre is akarta kihegyezni a regényt, hogy ma egy tanár teljesen fel tud őrlődni a rendszerben, se pénzbeli, se szakmai megbecsülést nem kapnak, viszont kötelességből mégis dolgoznak tovább. A kötettel pedig az volt a célja, hogy ennek hangot adjon, kihangsúlyozza mit is jelentett az elmúlt évtizedekben tanárnak lenni.
