Colm Tóibín a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége – interjúnkban a „mindig rejtélyes” Krasznahorkai Lászlóról, a Brooklyn világsikeréről, nyugtalan írekről, Thomas Mann Nobel-beszédéről és Amerika politikai helyzetéről is beszélgettünk.
Jól ismert történet Magyarországon, hogy húsz évvel ezelőtt kiadót alapított az Egyesült Királyságban azért, hogy megjelentesse Krasznahorkai László műveit. Mi nyűgözte le önt ennyire a szövegeiben?
2006-ban a Stanford Egyetemen egy posztdoktori hallgató mesélt nekem róla – akkor már két könyve is megjelent az Egyesült Államokban. Elolvastam őket, és azt gondoltam, hogy ezek a művek csodálatosak. Volt bennük valami egészen egyedi, különleges és mélyreható. Megdöbbentett, hogy Angliában még nem jelentek meg, ezért az ügynökömmel felvetettük, hogy mi lenne, ha alapítanánk egy kiadót, és kiadnánk azokat a könyveket, amelyek fölött mások szemet hunytak. Vagy azért, mert úgy gondolták, hogy nem elég piacképesek, vagy azért, mert túl elvontnak, furcsának találták őket.
Krasznahorkai László könyveinek kiadási jogát szereztük meg legelőször, ezután már csak az volt hátra, hogy megismertessük ezt a két könyvet az olvasókkal. Majd jött az Edinburgh-i Fesztivál, ahol ő is fellépett – emlékszem, bárkivel találkoztam, mindenkinek jeleztem, hogy feltétlenül jöjjön el erre az eseményre.
Kezdetben főleg fiatal férfiak érdeklődtek a könyvei iránt, akik imádták Tarr Béla filmjeit. Az alap már megvolt, nem volt nehéz feladat erre építeni. Innentől kezdve folyamatosan nőtt az olvasótábora, a nagy áttörést pedig a Nemzetközi Booker-díj jelentette. Óriási elégtétel volt.
A mindig rejtélyes, elbűvölő Krasznahorkai is ott volt akkor Londonban, fantasztikus este volt.
Mindenki, aki ezelőtt nem ismerte a könyveit, ledöbbent, hogy mennyire jók.
És mit gondolt, amikor tavaly neki ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat?
Eszembe jutott az interjú, amit Londonban készítettem vele. Azt fejtegettem ugyanis, hogy a regény mint világi tér nem tud mit kezdeni a transzcendenssel, de az ő könyvei kivételt jelentenek ebben, mert az emberi tapasztalatot egy teljesen más szintre emelik. Hogy ő valójában egy olyan regényíró, aki beengedi Istent a műveibe. Ragaszkodtam ehhez a felvetésemhez, de egy ponton rám nézett, és azt mondta: „Elég Istenből!”.
De aztán a Nobel-vacsorán elhangzott csodálatos beszédében mindenkinek köszönetet mondott – József Attilának, a gyerekkori barátainak és a legvégén Istennek is. Meglepett, de örömmel töltött el, hogy végre nem csak én beszéltem Istenről.
A Brooklyn című regénye világszerte óriás siker volt, ahogy a belőle készült film is. Ma hogyan tekint vissza erre a sűrű időszakra? Inkább felemelő vagy fárasztó, kihívásokkal teli évek voltak?
Nem volt fárasztó, mert én nem vettem részt a film készítésében. Aláírtam egy szerződést, amelyben az állt, hogy valaki más fogja megírni a forgatókönyvet. Azt akartam, hogy Nick Hornby legyen ez az ember, én határozottan nem akartam ezzel foglalkozni.
Amikor a filmet forgatták, egy-két napra New Yorkból Montréalba utaztam, mert volt egy aprócska szerepem benne. Én voltam az a fickó, aki közvetlenül Saoirse Ronan előtt áll, amikor belép Amerikába. Furcsa élmény volt, korabeli ruhákba öltöztettek és kisminkeltek. Csak erről a jelenetről legalább tizenöt felvétel készült.
Amikor a film elkészült, a szülővárosomban lévő mozi zárva volt, így építettek egy rögtönzött mozit a helyi szálloda báltermében. Két vetítést tartottak, és az egész város kiöltözött. Nagyon kedves élmény volt.
Milyen érzés volt teljesen kiengedni a kezei közül Eilis Lacey történetét, és a filmesekre bízni, hogyan elevenedik majd meg a képernyőn?
Az alternatíva az, hogy a forgatókönyvíró agyára mész. Tudja, olyan ez, mintha elmennék önhöz egy házibuliba: egy adott ponton kötelességem hazamenni. Ezt követeli az illem.
Volt bármi, amit a film hatására értett meg jobban a saját a könyvéről? Olyasmi, amit írás közben talán nem tudatosított?
Igen, és ez a legfurcsább az egészben. Nem is annyira Saoirse Ronan karakterében, mint inkább Domhnall Gleeson esetében éreztem ezt, aki Jimet alakította.
A legtöbb ír filmben, színdarabban és regényben ugyanis a férfi szereplő megbízhatatlan, túl elbűvölő, gondterhelt, részeges és erőszakos.
Gondoljunk csak Az ír (The Irishman) című amerikai filmre: vajon egy kedves, pipázó emberről szól, aki a kandalló mellett ül a gyerekeivel? Dehogyis. Egy nagy maffiafőnökről szól.
Nagyon nehéz egy karaktert a középúton tartani: jó ember, de nem túlságosan, érzéki, de nem túl érzéki, elbűvölő, de nem kirívóan. Hogyan tudsz egy ilyen szereplőről írni anélkül, hogy hihetetlenül unalmas legyen? Domhnall a filmben adott nekem ehhez egy ötletet, amit be is építettem a regény folytatásába, a Long Islandbe.
A regényeiben gyakran találkozunk olyan szereplőkkel, akik két hely, élet, identitás között rekednek. Ön élt Spanyolországban, most az Egyesült Államok az otthona. Mi az, ami önt a leginkább foglalkoztatja ebben a köztes állapotban?
Sosem tudatosult bennem, hogy ez a kérdés engem foglalkoztat, egyszerűen magától utat tört magának a könyvekbe. Észre sem vettem, és rögeszmévé vált. Nem is annyira a Spanyolországba vagy Amerikába költözés az érdekes, hanem az a pillanat, amikor 17 évesen a szülővárosomból Dublinba kerültem. Tudtam, hogy sosem fogok már visszamenni, pedig sokan megtették, és tanárokként vagy orvosokként éltek ott tovább. Nekem a nagyszüleim is itt születtek, és valószínűleg sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám ennek a biztonságos, családias légkörnek az elvesztése, mint azt eleinte gondoltam.
Aztán ez az érzés továbbgyűrűzött Amerikába is. Esténként két járat van New Yorkból Dublinba, amelyen nagyrészt írek utaznak. Amint megérkezik az ember a JFK repülőtérre, azonnal felismeri az íreket. Van bennük valami nyugtalanság, meg persze az öltözékük és a cipőjük is elárulja őket. Van valami nagyon ír abban, ahogy az emberek várnak a felszállásra. Na meg a légiutaskísérők, amikor megkérdezik, hogy „Kér még egy kis téát?”.
Hát ennél írebb dolgot nem tudok elképzelni!
De ugyanakkor érzed ezeken az embereken, hogy megkönnyebbülnek a repülőn, hogy fellélegeznek anélkül, hogy folyamatosan azon aggódnának, hogy „Amerikában vagyok!”. Ám ez az érzés sem tart örökké, nem szabad teljesen megbízni benne.
„A lélek rezdüléseinek írója” – Colm Tóibín magyar hangja: Kada Júlia és Greskovits Endre
A Brooklyntól a Thomas Mann-regényig – ő Colm Tóibín.
Van, amit ma másképp lát Írországgal kapcsolatban a távolság miatt?
Bizonyos képek olykor felvillannak bennem. A barátom szokta mondani, ha este a dolgozószobámban, ahol épp egy könyvet kellene írnom, ír zenét hallgatok, hogy „ó, ne, most megint szomorú leszel”. Csupán attól, hogy meghallok egy dalt.
De az igazság az, hogy nem igazán szoktam magamon gondolkodni.
Amerikában imádnak az emberek magukról hosszú órákig beszélni, de nekem ez nem megy.
A hazájukból kivándorló emberek ön szerint egyszerre több helyen vannak otthon, vagy pont hogy elveszítik annak lehetőségét, hogy valahol otthon érezzék magukat?
Szerintem a legmeghatározóbb pillanat az, amikor először felhívnak otthonról egy rossz hírrel. Amikor ráébredsz arra, hogy nem tudsz hazamenni, mert nincs elég pénzed vagy nem tudsz hiányozni a munkahelyedről. Amikor az édesanyád beteg, és meg kell kérdezned, hogy mennyire beteg. Ezek az érzések beleégnek az emberbe, és ekkor érzi igazán, hogy távol van. De ugyanakkor az otthon hirtelen kézzelfoghatóvá is válik. Ott vagy New Yorkban, és pontosan tudod, mi az otthon: az a távoli kisváros.
A magyarul megjelent legújabb regényében Thomas Mann életéről ír. Ő többször járt Budapesten, utoljára 1937-ben. Erre az alkalomra József Attila megírta a Thomas Mann üdvözlése című versét (angolul is olvasható), és sokunknak ez volt az első találkozása Thomas Mann-nal, még középiskolában. „Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait” – hangoznak a híres sorok. Önnek mi volt az első élménye az író örökségével, munkásságával kapcsolatban?
A varázshegy volt az első élményem. 1972-ben, egyetemista koromban olvastam, és ez akkoriban egy kifejezetten divatos könyv volt Írországban.
Ha jó társasághoz akartál tartozni, Godard-filmeket kellett nézned és A varázshegyet olvasnod.
Lenyűgöző gondolat, hogy Hans Castorp három hétre szanatóriumba megy, és végül hét évig ott marad.
És mit gondolt akkor a munkásságáról?
Hogy tele van poénokkal és nagyon jó karakterekkel. Ott van a „jó orosz asztal” és a „rossz orosz asztal”, és ott van a röntgenvizsgálat, először írt valaki röntgenezésről egy regényben. Ó, imádtam! Aztán A Buddenbrook házat jobban szeretem, a Doktor Faustust pedig még annál is jobban.
Miután megírta A Varázslót, megváltozott bármiben a viszonya Thomas Mannhoz, a műveihez, vagy magához az emberhez?
Azt hiszem, ráébredtem arra, hogy milyen lehetett háborús időkben élni. Az ő életét valóban a háború határozta meg: az első világháború, a müncheni forradalom, a német hiperinfláció, Hitler felemelkedése, a második világháború, a holokauszt, a hidegháború. Mindez hatott erre az emberre, aki egyébként nem volt egy politikai figura.
És ha azt kérdezi, mit jelent európainak lenni, akkor azt hiszem, erre a generációra gondolok, amelynek egészen rendkívüli élete volt. Írországban nem ez volt a helyzet. Mi nem vettünk részt a második világháborúban, és nagyon érdekelt, hogy milyen lehet a miénkkel ellentétes tapasztalat.
Egyébként kezdettől fogva az volt a terve, hogy megírja Thomas Mann egész életét, a kamaszkortól a megöregedésig?
Ez egy nagyon jó kérdés, mert valójában nem így indult. Henry Jamesről is írtam egy regényt, és ott megtehettem, hogy csak öt évet emelek ki. De ennél a könyvnél bármivel próbálkoztam, azzal szembesültem, hogy el kell mesélnem a háttértörténetet. Hogyan házasodott meg? Mi vette rá Katiát, hogy hozzámenjen? Gondoltam rá, hogy csak az időskoráról írjak, az 1947-es év körüli időszakról, amikor már véget ért a háború, és ő még Amerikában maradt, és a Doktor Faustust írta. De ebben a könyvben is benne van az édesanyjához, a testvéreihez és az önmagához fűződő viszonya – ezeket mind el kellett volna magyaráznom.
Ezért úgy gondoltam, hogy az egyetlen járható út a kronologikus, életrajzi megközelítés. Kissé szomorú is voltam emiatt, mert ez nagyon sablonos, de ennek így kellett lennie.
Egy beszélgetésben úgy fogalmazott, hogy Thomas Mann szellemként volt jelen a saját életében. Valóban olyannak látta, aki csak sodródott?
A könyvben az összes beszélgetést mások folytatják. Talán a felesége, a lánya, akár az édesanyja, de ő csak megfigyel, nem érvényesíti az akaratát. Szemlélődik, emiatt egyfajta csendesség is társul hozzá.
Bizonyos értelemben olyan, mint Eilis a Brooklynban. Ő is tartózkodó, visszahúzódó…
Igen, ez nagyon jó meglátás!
Valójában egy regény van: ugyanannak a regénynek írom meg a különböző változatait.
Eilis átszeli a tengert, hogy Amerikába jusson, közben a hazatérésen gondolkodik. Számtalan kaland éri Amerikában, de valójában senki sem ismeri őt igazán. Ugyanolyan kiismerhetetlen, mint Thomas Mann. Mindketten eltitkolnak valamit mások elől. Ez az ő védekezési mechanizmusuk, még ha kulturális értelemben nagyon távol állnak is egymástól.
Ön hogyan látja Thomas Mann és felesége, Katia Pringsheim kapcsolatát? Mi volt a legfontosabb, amit meg akart írni róluk a regényben?
A kapcsolatuk egy rejtély. Katia nem egy rejtőzködő homoszexuális férfi szomorú felesége, ez túl egyszerű lett volna. Bohém müncheni világból, asszimilált zsidó, jómódú családból származik, elképesztően tehetséges. Az apja kiváló matematikus, a testvére karmester. Ő volt az egyik első nő Németországban, aki tudományokat tanult az egyetemen. A homoszexuális hajlamokat természetesnek vették, Freud elméleteit alapvetésnek tekintették.
Így hát Katia hozzáment Thomas Mannhoz – persze nagyon vonzó volt számára, hogy írt már egy regényt. Számukra semmi más nem volt fontosabb annál, mint hogy valaki művész. Katia elkötelezte magát mellette, de az én meglátásom szerint nem voltak illúziói. A nagyanyja ismert feminista volt Németországban, és ő aggódott, hogy a házasság rossz döntés, mert tudta, Katia milyen tehetséges. De ő mégis Thomas Mann-nak szentelte az életét.
Írt is egy csodálatos memoárt, amely megmutatja, milyen elfogadó, toleráns személy volt. Idős asszonyként egyetlen interjút adott, amelyben úgy fogalmazott: „nem szoktam interjúkat adni, de az, hogy ezt az egyet bevállalom, megmutatja, milyen gyenge jellem vagyok”. Elbűvölő volt, és vicces.
A Varázslóból még jobban megismerjük az íróóriás mögött álló embert. Volt olyan rész, amelynek megírása különös kihívást jelentett? Amikor sokat mérlegelt, hogy meddig mehet el Thomas Mann magánéletének feltárásában? Még úgy is, hogy sok mindenről már eddig is tudni lehetett…
Valójában nem is annyira ismert tények ezek. 75 évesen beleszeret egy svájci pincérbe, és hogyha ennek az érzésnek a mélységét, valamint azt, ahogy Katia segítette a férjét abban, hogy találkozhasson vele, sikerül fikciós eszközökkel belefoglalnod egy regénybe, az egészen rendkívüli. Ahogy azt a pillanatot is, amikor a Klaus Heuser nevű fiatalemberrel találkozott a nyaraláson – ezek a dolgok mind a naplójából származnak.
Thomas Mann a Nobel-beszédében 1929-ben többek között a kedvenc szentjéről, Szent Sebestyénről is beszélt, aki szerinte azt jelképezte, hogy lehet mosolyogni a kínok közepette, lehet szépséget teremteni a szenvedésből. Nem túlzás azt állítani, hogy manapság sötét időket élünk szerte a világban. Ön szerint valóban lehet valami értékeset teremteni a szenvedésből?
Azt hiszem, hogy ez egy burkolt üzenet volt Mann részéről, mert Szent Sebestyén egyfajta meleg ikonná vált. De a válaszom nem, én ezt nem így látom.
Amikor az Egyesült Államokban az ICE kitoloncol vagy lelő valakit, abban semmi méltóságteljes nincs.
Abban a félelemben sem, amit az ICE vagy maga Trump kelt az emberekben. Ami pedig Gázában vagy Ukrajnában történik, az színtiszta nyomorúság.
A The Guardianra írt cikkében úgy fogalmaz, hogy az, ami néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, ma már nem okoz meglepetést Amerikában. Mi az, amit a legnehezebben tud elfogadni a mai Amerikában?
Ma Amerikában 60 ezer bevándorlót tartanak fogva, és az interjúkból tudjuk, hogy ezek az emberek rettegnek attól, hogy az őrök halálra verik őket a táborokban. Ez a jövőre nézve azt jelenti, hogy Amerika soha többé nem állíthatja magáról, hogy „rólunk kellene mintáznotok a demokráciátokat.” Mindenki nevetne. Ez egy óriási változás, hiszen volt olyan idő, amikor Amerika úgy beszélt magáról, mint arról a helyről, ahol tökéletes az alkotmány és jól működik a fékek és ellensúlyok rendszere.
A fal leomlása után büszkén mondhatták Kelet-Európának, hogy nézzétek a mi demokráciánkat! Nos, ezt most nem tehetnék meg. Büszke pillanat volt Magyarország számára, amikor JD Vance itt járt – az összes ember közül pont a legnagyobb idiótát küldték, akijük csak van. Lehangoló, hogy mennyien vannak azok, akik támogatják Trumpot, pedig tehetnének másképp – gondolok itt szenátorokra vagy a Legfelsőbb Bíróság tagjaira.
Figyelemmel kísértem a magyarországi választásokat, és Amerikából nézve meglepő volt az a gyorsaság, amellyel Orbán elfogadta a vereséget. Erre Trump nem lenne képes, és azt gondolom, ez egy jó pillanat volt Trump számára, hogy lássa, így kell ezt csinálni: az ember hol elveszíti, hol megnyeri a választásokat.
Ezekben a zavaros, lehangoló időkben hogyan találja meg a belső békéjét az íráshoz, alkotáshoz?
Azt hiszem, mindannyian jók vagyunk abban, hogy úgy tegyünk, mintha minden rendben volna.
Nem kesereghetsz egész nap azon, ami a világban történik.
Van rutinja, amikor ír?
Igen, a rutin az, hogy befejezzem azt, amit elkezdek. Vannak napok, amikor ezért nagyon keményen meg kell dolgoznom.
Egy kitekintő kérdéssel zárnám a beszélgetésünket: milyen kortárs ír szerzőket ajánlana a magyar olvasók figyelmébe?
Van egy megye Írország nyugati részén, Mayo, ahonnan három – az én szememben – fiatal író is származik, noha teljesen különböző módokon írnak arról a helyről. Az egyik Sally Rooney, a másik Colin Barrett, a harmadik pedig Mike McCormack. Azt hiszem, ez elég is kezdésnek.
