A látványra nem lehet panasz, a jelmezek, a helyszínek, a teljes vizuális körítés remek. A régenskori Anglia illúzióját már az első percekben megteremti a film, amihez persze nagyban hozzájárul, hogy az eredeti regény is az akkori felsőbb osztályok szokásos színhelyein – kastélyokban, udvarházakban, divatos fürdőhelyeken – kalauzol végig. A Carrie Cracknell rendezte Meggyőző érvek viszont nagyon is 21. századi akar lenni, Anne Elliot személyében pedig egy olyan hősnőt tesz a történet központi alakjává, akivel bármelyik milleniál azonosulni tud.
Anne Elliot (őt játssza Dakota Johnson) első blikkre szerencsés lány, hiszen anyagi gondjai nincsenek, csendesen peregnek napjai egy festői kastély falai között. Mégis kívülálló a saját családjában, ahol a nárcizmus mintha ugyanúgy örökletes lenne, mint a nemesi címer vagy a kártyaadósság. Hiú apja, Sir Walter a dicsőséges múltban él, a jelenben viszont adósságot adósságra halmoz, és emiatt kénytelen bérbe adni a patinás Kellynch kastélyt. Utóbbiba történetesen az az admirális költözik be, akinek sógorát Anne nyolc éve kidobta. Hiszen mire mi belépünk a történetbe – és ez fontos vonása a regénynek is –,
már lezajlott a nagy dráma,
és a Meggyőző érvek tulajdonképpen ennek a döntésnek az utórezgéseire épít. A fiatal Wentworth (Cosmo Jarvis) mindenesetre az évek alatt szép karriert futott be a tengerészetnél, és vagyonos emberként tér haza. Anne pedig rágja a kefét, mert még mindig halálosan szerelmes a férfiba. És hogy a dolog még bonyolultabb legyen, feltűnik a színen Mr. Elliot (Henry Golding), a gazdag özvegy, aki nem mellesleg az Elliot-vagyon törvényes örököse is (hiszen férfiutódok híján Sir Walter vagyona halála után majd legközelebbi férfi rokonára száll).
Az új adaptáció Anne Elliotja ugyanakkor nem elégszik meg a csendes szenvedéssel és szenvelgéssel: titokban bort nyakal, beleordítja egy párnába a fájdalmát, és szarkasztikus kis megjegyzéseivel – áttörve a negyedik falat – ki-kiszól a néző felé, bár néha az is elég, ha sokatmondóan kinéz. Dakota Johnson Anne-je emiatt sokkal inkább rokona például a Fleabag főhősének, és nemcsak a kiszólások miatt – Carrie Cracknell rendezésében egy 21. századi nő mozog a kora 19. századi díszletek között, ami amúgy nem baj, főleg, mert Dakota Johnson nagyon eltalálja a figurát. Viszont míg a másik nagy adaptációs ikon, a Büszkeség és balítéletet feldolgozó Bridget Jones esetében a történet minden pontján sikerült csavarni egyet, addig itt elég felemás lett az eredmény. Ami már csak azért is szomorú, mert önmagában Anne figurájának nincs nagy szüksége a modernizálásra: ő önmagában egy nagyon modern, érett, önreflektív,
a korát jóval megelőző és meghaladó figura,
amihez képest a film egyszerűen nem tud mit hozzátenni. De Johnson élénk játéka miatt még ez is megbocsátható lenne, igaz, a dolgát egyáltalán nem könnyítik meg az udvarlóit játszó férfiak: a színtelen Cosmo Jarvis castingolása teljes mellélövésnek tűnik, az amúgy meg remek Henry Golding pedig mintha egyáltalán nem találná a helyét a filmben. Ami nem is csoda, hiszen mintha elfelejtették volna rendesen megírni a szerepét, ráadásul az a zárószál, amellyel az ő történetét szépen lekerekítette Austen a könyvben, a filmben teljesen összecsapott, logikátlan, emiatt pedig lóg a levegőben. A film Johnson mellett ugyanakkor még a mellékszereplők miatt maradhat emlékezetes: Richard E. Grantet az isten is önző, hiú, páváskodó apának teremtette, Mia McKenna-Bruce-nál pedig nincs undokabb, önimádóbb testvér.
Az új Meggyőző érvek talán ott követi el a legnagyobb hibát, hogy a nyelvezetet teljesen elidegeníti az eredeti történettől. Az olyan mondatok, minthogy „Gyakran mondják, aki 5-ös Londonban, az 10-es Bath-ban”, vagy „Rosszabbak voltunk, mintha barátok lettünk volna – exek voltunk”, egyszerűen leugranak a képernyőről. Nincs az a díszlet, jelmez, ragyogó környezet, ami kompenzálná az olcsó, rosszul sikerült mondatokat. Miközben érezhető az igyekezet, hogy Anne Elliotot kimozdítsák a merev tökéletességből, és egy olyan hús-vér, fiatal nőt faragjanak belőle, aki tud bolondozni, látványosan, szenvedni, vagy néha hülyét csinálni magából. A film ráadásul törekedett arra is, hogy fontos (bár nem fő-) szerepekben színes bőrű színészeket alkalmazzon – ez viszont megmarad látványszinten, és a film a korabeli státuszukról nem állít semmit. Holott Nicole Aljoe egyetemi docens szerint az angol felső- és középosztályban már akkor is megtalálhatóak voltak a feketék és színes bőrűek, akik részt vettek a társas életben, és a régens időszak – állítja – valójában sokkal változatosabb, diverzebb volt, mint ahogy a filmekben általában megjelenik. Így aztán elszalasztott lehetőségnek tűnik egy ilyen szegmens felvillantásának elmaradása, hiszen a film így nem lép túl a Bridgerton szintjén, miközben szuper színészeket láthatunk ezekben a szerepekben, és mind Nikki Amuka-Bird (Lady Russell), mind Ben Bailey Smith (Charles Musgrove) játéka emlékezetes marad.
Az új Meggyőző érvek látványos, de feledhető: Austen eredetijére ráeresztettek egy Instagram-szűrőt, és bár ez sokszor szórakoztató, ahhoz elég kevés, hogy maradandó nyomot hagyjon. Arra mindenesetre talán jó, hogy újra előkerüljön a könyv, aminek irodalmi útvesztőjében ITT segítünk eligazodni.
