Fotó: Valuska Gábor
„Meg kell hagyni, az apádnak a szavakhoz nagyon jó érzéke volt, nektek is kivétel nélkül különleges nevet adott, mindben van valami emelkedettség” – mondja a Szecsuáni csípős nagyija, az élő példa minderre pedig maga az írónő, Yan Ge, aki évekig cipelte magával azt a terhet, melyet költői körültekintéssel kiválasztott valódi neve jelentett számára. A fiatal írónő egyike Kína legizgalmasabb irodalmi exportcikkeinek, a Szecsuáni csípős pedig a harmadik regénye (magyarul az első), amellyel néhány éve hazájában elnyerte a „legígéretesebb új tehetség” díját. Regénye egy képzeletbeli városkában játszódik, ahol a gyártulajdonos apa a nyolcvanéves – és a család ügyeit a háttérből határozott matrónaként irányító – nagyi születésnapjára készül, közben rég nem látott rokonok, némi ivászatra mindig kapható haverok, és szeretők színes hada okoz egyre nagyobb fejfájást neki. Gondosan felépített, mégis könnyed a Szecsuáni csípős, egyúttal pedig az év egyik legszórakoztatóbb szépirodalmi regénye. Írójával, a néhány hete Budapesten járt Yan Gével a név erejéről, a családi reakciókról és a könyvben felbukkanó ételekről is beszélgettünk.
A regénybeli család nagy körültekintéssel választja ki a születendő gyerekek nevét. Amennyire tudom, a Yan Ge is írói név – van valamilyen jelentése? És hogyan esett éppen erre a névre a választása?
Én ahelyett, hogy körültekintően, inkább nagyon is véletlenszerűen választottam nevet. Az igazi nevemet, ami Dai Yuexing, ugyanakkor igazán gondosan választotta ki a nagymamám. Ő költő. A családomban amúgy szinte mindenki irodalommal foglalkozik, szerkesztő, tanár, költő, és amikor megszülettem, azt mondták: kellene a családba egy író (nevet). Mi Kínában nagyon szeretjük az utalásokat, a nagyim pedig alaposan utána olvasott az ősi klasszikus versekben, és végül egy Csin-dinasztiabeli költő verséből választotta a nevemet, ami azt jelenti: holdfényben sétálni.
Yan Ge: Szecsuáni csípős
Fordította: Zombory Klára, Európa Könyvkiadó, 2015, 304 oldal, 2990 HUF
Mi volt a baj ezzel a névvel?
Ez a név természetesen mindig kitűnt, és nagyon sok fejfájást okozott nekem (nevet). Főleg, amikor iskolába jártam: a tanárok végigolvasták az osztálynévsort, az én nevemre pedig természetesen mindig felfigyeltek, majd megkérdezték: ki az a Dai Yuexing? Ilyenkor fel kellett állnom, és persze mindig további kérdéseket tettek fel (nevet). Szóval, azt éreztem, hogy nagy teher nekem az életben az a különleges név, amit a családomtól kaptam, és amikor írni kezdtem, akkor véletlenszerűen választottam a Yan Ge nevet, ami színt és dalt jelent.
Mit szólt mindehhez a család?
Ó, a nagyi eléggé kiborult. Még most is, pedig eltelt vagy 12-13 év, de még mindig megkérdezi: „Mi a baj az igazi neveddel? Olyan szép név, azt is használhatnád írói névnek…” (nevet) Azt hiszem, a név olyan, mint egy kód, melynek segítségével megfejthetsz egy embert. Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet, de Kínában a névvel különböző karaktereket is magadra veszel.
Ez azt jelenti, hogy egy másik névvel akkor egy másik személyiséget is választ az ember?
Azt hiszem, igen. Hiszek a névadás erejében: azzal, hogy nevet adunk valaminek, fogalmat is alkotunk róla, és felfogjuk azt. Ha egy történet megírásáról beszélünk, akkor nagyon körültekintő vagyok a nevek kiválasztásában, hiszen néha egy szereplő neve el is ronthatja a sztorit. Mégis abban hiszek, hogy a névválasztás, amennyire csak lehetséges, véletlenszerű legyen.
Azok alapján, amiket elmesélt, az a benyomásom, hogy a nagymamája nagyon domináns személyiség lehet, akárcsak a regénybeli nagymama…
(Nevet) Az én nagyim nem olyan követelőző, de van, amiben hasonlít a regénybeli asszonyra: mindketten nagyon melodramatikusak. Az én nagyim szuper-melodramatikus, igazi drámai alkat. Verseket ír, és előfordul, hogy egy-egy családi összejövetelen felolvassa a legutóbb írt versét. Utána próbál nagyon demokratikus lenni, és megkérdezi, hogy mi a véleményünk, de ha bármi kritikus megjegyzést mersz tenni, neked véged! (nevet) Még ha csak halványan kritikai is az a megjegyzés, ha nem zengsz meggyőzően ódákat, akkor általában azt kapod: „Gondoljatok a nehéz időkre, mi mindent tettem, hogy fennmaradjon a család, milyen keményen dolgoztam egész életemben, most pedig van képetek kritizálni a költészetemet!” (nevet) Nagyon vicces! Szereti felolvasni a verseit, de nagyon óvatosnak kell lenned vele, mert nagyon érzékeny, és néha nagyon szentimentális. Ez az a jellemvonás, amelyet a saját nagyimról másoltam, és a regény fiktív nagymamájára aggattam.
Kapcsolódó cikk:
Apa teljesen felvillanyozva indult neki a nagy kalandnak, szüzessége elvesztésének - részlet
Voltak más családtagok is, akikből ihletett merített?
Nem igazán, inkább azt mondanám, hogy a regénybeli apa kicsit hasonlít az én apukámra, kivéve, hogy az én apám nem gyártulajdonos, nem gazdag ember, és neki nincsenek – remélhetőleg – szeretői (nevet), de ő kicsit olyan, mint Shengqiang a regényben. Sokat nevet, állandóan mókázik, szeret a barátaival iszogatni, nagyon kedveli a társaságot.
Ő hogyan reagált, amikor elolvasta a regényt?
Még dolgoztam a könyvön, amikor az első fejezet megjelent egy irodalmi magazinban. Az apám elolvasta, és eléggé kiborult, mert az egy eléggé szókimondó rész, és van benne néhány felkavaró jelenet. Írt nekem egy emailt, és a szememre hányta a bűneimet. Aztán amikor befejeztem a sztorit, és megjelent egy eléggé tekintélyes kínai irodalmi magazinban – ahol megjelenni már önmagában elismerést jelent –, az apám elolvasta az egészet, és azt mondta, rendben, most már értem, mit miért teszel, és így már van értelme az egész dolognak. A regényt akkor fejeztem be, amikor még az Egyesült Államokban éltem, majd a könyv megjelent, és rá egy hónappal hazautaztam. Az apám kijött elém a repülőtérre, és akkor már tudtam, hogy olvasta a regényt. Be kell valljam, hogy eléggé ideges voltam, hiszen nem tudtam, hogyan fog reagálni. Amikor megpillantottam, akkor láttam, hogy nagyon boldog, hogy otthon vagyok, és otthon, már vacsora után azt mondta nekem: bírtam a sztoridat. Tehát amikor az egész könyv megjelent, akkor már értette a szereplő motivációit, a nyelvezetet, a szcenáriót, a cselekményt. A főszereplőt Shengqiangnak hívják, és azóta az apám meg a barátai örökké azon viccelődnek, hogy kicsoda Shengqiang (nevet): „Te vagy Shengqiang, nem, te vagy Shengqiang!” Minden alkalommal, amikor hazalátogatok, és történetesen épp együtt vacsorázunk a barátaival, mindig azzal jönnek: „Na, mesélj, melyikünk Shengqiang?”
És elárulta már nekik?
Nem, dehogy (nevet), hogyan is merném?! De az nagyon jó, hogy viccet csinálunk belőle. Néha még az apám is Shengqiangnak hívja magát. Ez azért is érdekes, mert az elején eléggé kiborult, főleg a szeretők miatt, de most már, nem is tudom, talán a történet humora miatt, tehát most már eléggé büszke arra, hogy megírtam ezt a regényt. A családom nagyon tiszteli az irodalmat: az irodalom számunkra a lehető legnagyobb jelentőséggel bír, szinte ez a vallásunk, állandóan az irodalomról beszélünk, tehát ebben a szellemiségben ő megértéssel viszonyul a történethez, és nagyon bírja, hogy be tudtam fejezni a regényt.
Habár valóban az apa a főszereplő, a mesélő mégis a lánya, aki egy személyben testesíti meg a mindentudó és a megbízhatatlan narrátort, ugyanakkor soha nincs jelen a történetben. Miért döntött úgy, hogy ebben a narratív formában bontsa ki a történetet?
Azt hiszem, a megbízhatatlan narrátorok megszállottja vagyok, az előző könyvemben például egy szellem mesélte el a történetet. Vonzódom a megbízhatatlan narrátorokhoz, hiszen végtére is minden mesélő megbízhatatlan: közülük néhányan egészen nyilvánvalóan azok, mások kevésbé. Egyszerűen szeretem ezt a formát, a megbízhatatlan narrátorát, azért is választom mindig. Ugyanakkor nem akartam egy olyan mesélőt, aki személyesen is benne van a történetben, hiszen ezt a történetet eléggé szarkasztikus módon mesélik el, és azt akartam, hogy a mesélő bizonyos távolságot tartson az eseményektől. Hiszen nagyon nehéz szarkasztikusnak lenni, ha az ember nyakig benne van valamiben.
Már beszéltünk a könyvben felbukkanó szeretőkről, és a regényben elég sok szó esik a megcsalásokról, félrelépésekről, hűtlenkedésekről – mi érdekelte jobban: a hűtlenség természete, vagy sokkal inkább a közösség reakciója minderre?
Nem tudom, hogy sikerült-e, de ezzel a sok hűtlenkedéssel az volt a célom, hogy komikussá, kicsit karikatúraszerűvé tegyem a főhőst. Szerintem az első benyomások ellenére a regény végére Shengqiang nagyon szerethető figurává válik, és dacára annak, hogy örökké félrelép, ő talán a legőszintébb és a legszenvedélyesebb az összes közül, ő a legpozitívabb szereplő. Néha úgy próbálok közvetíteni valamit, hogy miközben elmesélek egy történetet, nem akarom, hogy azonnal kiszúrd, hogy mi az, amit világgá akarok kürtölni. Egy képet kell felvázolni, ez a kép pedig sokat elárul: ez egy összetett, néha absztrakt és félreérthető kép. A kétértelműség, ami ennek a szereplőnek a sajátja, és azok a különböző viselkedési minták, melyeket kivált, szerintem nagyon érdekesek; talán ez az összetettség motivált a leginkább abban, hogy befejezzem a regényt.
Ez a kétértelműség az oka annak is, hogy az apa sokszor nem mondja ki, amit valójában gondol? A felszínen engedelmesnek és udvariasnak mutatkozik, de olvasóként tisztában vagyunk azzal, hogy magában csúnyán káromkodik…
Nagyon sok szeretetet tettem ebbe a karakterbe, kétségtelenül ő a kedvencem. Belé fektettem a legtöbb energiát, a legtöbb időt vele töltöttem, ezzel egyidejűleg persze a személyisége is egyre összetettebbé vált. Egy-két mondatban nehéz lenne megmondani, hogy valójában milyen személyiség is ő, egy fiktív szereplő megalkotásánál ugyanakkor ez a valódi cél, hiszen ha leegyszerűsíted, azzal hibát követsz el.
Az ételek fontos szerepet játszanak a kötetben – ön szokott főzni?
Ha evésről van szó, akkor én nagyon unalmas embernek számítok. Vegetáriánus vagyok, és nem igazán fogyasztok csípős ételeket.
Ez azért vicces, mert a regény egyik központi eleme pont egy csilis étel…
Amikor az emberek megtudják, hogy vega vagyok, és a könnyű ételeket szeretem, mindig azt mondják: olyan hazudós vagy! (nevet) Az étel nagyon fontos szerepet tölt be ebben a könyvben, az egész narratíva lényege. Például amikor az apa az első fejezetben megtanulja, hogyan kell keverni a babpürét, az egy központi eleme az egész sztorinak. Azzal, hogy megtanulja, hogyan kell megfelelően keverni a csilis babpürét, apa igazi férfivá válik, és ennek a jelenetnek a megjelenítése, az elképzelése megmutatta számomra, hogyan írjam meg ezt a történetet. Már nagyon régóta dédelgettem azt az ötletet, hogy egyszer írok majd erről a családról, és nagyon sokáig tartott, mire befejeztem az első fejezetet, mert nagyon nehéz volt megtalálni a hangot, amely annyira különbözik attól, amilyen én vagyok. A szereplő elképzelése, az ő tetteinek a leírása viszonylag könnyű volt, a hang azonban, a mód, ahogyan megszólal, valódi kihívás. Azzal, hogy elkaptam azt a jelenetet, amikor az apa megtanulja a csilis babpüré készítését, egyszer csak megvolt a hang. És mivel ez volt az eredeti inspirációm, az ízt belekevertem az egész könyvbe.
Az étel nemcsak a regénybeli család életében játszik központi szerepet, hanem konkrét emlékképeket is elő tud csalogatni. Tapasztalt valaha hasonlót?
Az étel szerintem mindig nagyon nosztalgikus. Időről időre elég sok időt töltök külföldön, és szerintem én nem vagyok az a tipikus kínai, aki külföldön is a kínai ízeket keresi, eléggé nyitott vagyok (nevet). Sok ételt kipróbáltam már, de amikor beteg vagyok, vagy egyszerűen csak nem érzem jól magam, akkor csak kínai ételre vágyom. De ugyanez van a férjemmel is. Ő ír, és ha megbetegszik, akkor csak ír ételekre vágyik, pedig amúgy szereti a kínai konyhát (nevet). Szerintem az étel a génjeid része, különösen az az étel, amin felnőttél, és az ember mindig visszatér ezekhez az ételekhez. Vicces, de évek óta nem kóstoltam azokat az ételeket, amelyeket beleírtam a regénybe. Vagy egyáltalán soha nem is kóstoltam őket, hiszen nem eszem húst. Nagyon távol voltam a szülővárosomtól, amikor ezekről a szecsuáni ételekről írtam, talán ez az oka, hogy írás közben szenvedélyessé, ezzel egyidejűleg pedig melankolikussá is váltam. Volt egyébként, aki Kínában utóbb megjegyezte, hogy bár a könyvemben szereplő ételek mind ízletesnek tűnnek, de soha egy szó sem esik arról, hogy ezeknek az ételeknek milyen az ízük. Szerepel benne, hogy milyen az étel színe, az illata, hogyan kell elkészíteni, de az ízéről semmi (nevet). Ez van, fogalmam sincs, milyen lehet az íze! Ez egy jó példa arra, hogy egy szépíró hogyan válhat imitátorrá, és néhány tény felhasználásával hogyan lehet később egy bizonyos képet kialakítani, olyan képet, mintha valamiféle szakértő lennél, miközben nem is.
Olvastam valahol, hogy miután a regény első fejezete megjelent egy irodalmi magazinban, voltak olyan vélemények, melyek azt tippelték, hogy a szerző nyilván egy középkorú férfi. Hogyan érintette ez?
Igazából eléggé hízelgőnek találtam (nevet). Szépíróként semleges személyiség akarsz lenni, akinél nem számít, hogy férfi-e vagy nő az illető, vagy hogy milyen az iskolai végzettsége. Az ideális állapot szerintem egy írónak olyan, mint Buddháé – személytelen és szenvtelen.
