Fotó: Németh Dániel / Libri Kiadó
Ha Örkény még élne, valószínűleg Salman Rushdie-hoz hasonlóan ő is Etgar Keretet, a kortárs izraeli irodalom állócsillagát tartaná az egyik kedvenc írójának. Keret több mint húsz éve bűvészkedik a rövid próza műfajával, sajátos hangvételű, hol fájdalmasan vicces, hol viccesen fájdalmas novellái és kisregényei hátborzongatóan pontos képet festenek Izrael abszurd mindennapjairól. Rendszeresen publikál a New Yorkerben, a Guardianben és a New York Timesban, könyvei közel negyven országban jelentek meg, Siren című története érettségi tétel Izraelben. A Boldog boldogultak című kisregény szerzőjével beszélgettünk öngyilkosságról, irodalomról és politikáról.
A Keret név ismert az építészet iránt érdeklődők körében, a világ legkeskenyebb, Varsóban található házát ugyanis önről nevezte el tervezője. Honnan jött a ház ötlete?
Amikor először megkeresett a ház lengyel tervezője, Jakub Szczęsny, biztos voltam benne, hogy csak ugratni akar, annyira valószerűtlennek tűnt az egész. Később eljött hozzám Izraelbe, és láttam rajta, hogy ez nem vicc, komolyan gondolja. Azt mondta, hogy a történeteimhez hasonlóan kompakt és minimalista házat szeretne tervezni. A ház valóban nincs egy méter a legkeskenyebb pontján, és a legszélesebbnél is csak alig több mint másfél, de a rövid idő alapján, amit eltöltöttem benne, elmondhatom, hogy teljesen élhető, tudtam benne írni, aludni. Meglepő módon egyáltalán nem volt klausztrofób érzés, mivel a plafon üvegből van, és való igaz, hogy a ház hihetetlenül keskeny, de nagyon hosszú és többszintes. A kedvencem egyébként a második emelet, onnan tűnik a legtágasabbnak a belső tér. Fontos számomra a családi kötődés is, mivel a ház az egykori varsói gettó területén van, ahol az anyám élt. Május végén egyébként az egész családommal ellátogatunk Varsóba [az interjú április végén, a Könyvfesztiválon készült – a szerk.]. Különleges utazás lesz, mivel anyám, aki Lengyelországban született, a második világháború óta nem járt itt. Az egész családját itt veszítette el.
Mennyire hatottak az írásaira a szülei által átélt tragédiák, illetve azok a narratívák, amelyek Izraelben a holokauszthoz kapcsolódnak?
Furcsának tűnhet, amit mondani fogok, noha nagyon is gyakori jelenség a második generációs izraeliek körében. A szüleink egyáltalán nem beszéltek a holokausztról, az érzéseik miatt, és azért sem, mert nem akarták a gyerekeiket ezzel a traumával terhelni. Olyan családban nőttem fel, ahol nem volt szokás a múltról beszélni, majdhogynem olyan értelemben, hogy a múlt nem számít, a lényeg, hogy mi itt, Izraelben új életet kezdtünk. A mai napig nem igazán ismerem a családom történetét, nincs átfogó képem erről az időszakról, leszámítva néhány anekdotát. A kilencéves fiam sokkal kíváncsibb ezzel kapcsolatban, mivel nem abban a légkörben nőtt föl, mint én. Anyámon is azt látom, hogy amióta az apám meghalt, mintha nagyobb szükségét érezné annak, hogy az emlékeiről, élményeiről beszéljen. Izraelben egyébként a holokausztnak egyfajta szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak. Az iskolában mindig azt hallottuk a tanárainktól, hogy aki nem élte át, soha nem lesz képes megérteni. Apám viszont ellenezte, hogy életének ezt a részét valamiféle emberfeletti, az emberi élményeken és tapasztalatokon felül álló szimbólumnak tartsák, és azt mondta: képzeljem el, milyen az, ha éhes vagyok, fázom vagy félek, a legrosszabb élményemet szorozzam meg százzal vagy ezerrel, és máris tudni fogom, milyen érzés volt. Mindig azt mondogatta: „Lehet, hogy ezek voltak életem legrosszabb évei, de ekkor szívtam el életem első cigijét, ekkor csókoltam meg először egy lányt. Jogom van ahhoz, hogy jó emlékeket is őrizzek a háborúról.”
Könyves magazin 2015/3.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 96 oldal, 5 pont + 199 Ft
Nagyon sajátos, abszurd hangvétele van az írásainak. Kiket tart fontos előképnek?
Kafka történeteinek hangulata nagyon közel áll hozzám. Sólem Aléchem zseniálisan bánik a párbeszédekkel, Iszaak Babeltől rengeteget tanulhat az ember arról, mitől működik a rövid próza. Kurt Vonnegutot ironizáló humora miatt szeretem nagyon. És persze ott vannak még a novella amerikai mesterei, Raymond Carver és John Cheever. Faulknert és Salingert is nagyon kedvelem, a kortársak közül pedig Jonathan Safran Foert és Gary Shteyngartot.
Az egyik legnagyobb könyvkiadói közhely, hogy az emberek nem olvasnak novellákat. Ehhez képest több mint húsz éve publikál ebben a műfajban, közel negyven országban jelentek meg a könyvei.
Ez egy globális jelenség, mindenhol azt gondolják a kiadók, hogy a novellákat nehezebb eladni. Noha Magyarország ebben kivétel, általában azt tapasztalom, hogy a legtöbb kiadóm az idősebb generációt képviseli, sokan közülük kifejezetten büszkék arra, hogy nincs okostelefonjuk, és nem akarnak szakítani a hagyományokkal. Szerintem ez egy önbeteljesítő jóslat. Ha novelláskötetek nem nyernek komoly irodalmi díjakat, ha a kiadók nem olyan elánnal képviselik e szerzőket és műveiket, mint a regényeket és íróikat, ha a kritikusok nem foglalkoznak velük olyan mélységig, mint a regényekkel, akkor ennek ez lesz a következménye. Személy szerint azt gondolom, hogy az internet korában a novella tökéletes prózai forma, mivel a novelláskötetek valóban nem feltétlenül a legjobb formái a novellák olvasásának, az elektronikus formátum viszont lehetőséget ad arra, hogy az ember egy-egy történetet vásároljon meg. Gondolj csak bele, gyakran a terjesztési modell teremt meg egy műfajt. Elég csak a vaskos pikareszk regényekre gondolnunk, amelyek tökéletesen megfeleltek a történelmi kor kívánalmainak. A digitális platformok nagyon jól passzolnak a novellákhoz, és ezt fel kellene ismerniük a kiadóknak, mert a novella jövője az internet.
Hogyan kezdett írni?
A kötelező katonai szolgálatom alatt kezdtem el írni. Nagyon depresszív időszak volt ez az életemben, átéltem egy borzasztó traumát, a legjobb barátom a szemem láttára lett öngyilkos. Minden összejött, és az írásba menekültem a valóság elől. Magamnak írtam, soha nem fordult meg bennem, hogy publikáljam a történeteimet. Később ösztöndíjasként egyetemre jártam, és mindig elkéstem a reggeli óráimról, mivel éjjelente írtam. El akarták venni az ösztöndíjamat, az egyik tanárom viszont meg akart menteni, és azt kérte, adjak neki egy jó okot arra, hogy miért kések el állandóan. Elmondtam neki az igazságot, hogy novellákat írok, amik senkinek sem tetszenek. Elvitt néhányat egy irodalomprofesszor ismerőséhez, aki véleményt ugyan nem nyilvánított ‒ arról szó sem lehet, hogy azt mondják, jól írsz ‒, de megállapította, hogy szubverzív posztmodern történeteket írok, így megtarthattam az ösztöndíjamat. Néhány hónappal később ez a professzor megkeresett, hogy lennének-e még történeteim, mert javasolta egy kiadónak, hogy jelentesse meg. Így kezdődött az írói karrierem. A legjobb tanács, amit a diákjaimnak adhatok, hogy késsenek el a reggeli óráikról.
A történeteit olvasva az embernek az az érzése, mintha valami nagyon személyes, furcsa élményből indulna ki, ami aztán kap egy gellert, és egészen máshová visz, mint amire számítanánk.
A történeteim mindig egy olyan élményemből indulnak ki, amit nem tudok magamnak megfogalmazni. Például látok egy srácot papír kávéspohárral a kezében, a hóna alatt újság, és valahányszor bele akar kortyolni a kávéjába, az újság leesik a földre. Sírni tudnék ettől, de amikor elmesélem a feleségemnek, ő nem érti, mitől olyan szomorú ez az egész, ez csak egy idióta, nem kellene odatennie az újságot. Azért írok, hogy megpróbáljam szavakba önteni irracionális érzéseimet, és egyfajta magyarázatot adjak magamnak és a környezetemnek arról, hogy mit is éreztem abban a pillanatban. Azt hiszem, azért hatnak meg az efféle élmények, mert egy korábbi emléket mozgatnak meg bennem, egyfajta metaforaként szolgálnak mindarra a meg nem nevezett dologra és érzésre, ami bennem kavarog. A feleségem mindig azt mondja rólam, én az a fajta fickó vagyok, akit hidegen hagynak azok az élmények, amelyek miatt mások hisztérikus zokogásban törnének ki, de egy reklámon képes vagyok elbőgni magam. Néha azt érzem, hogy olyan vagyok, mint egy IKEA-bútor, amit nem az útmutató szerint szereltek össze, és totálisan random módon kapcsolódnak egymáshoz a részei.
A Boldog boldogultak szereplői mind öngyilkosok, a kisregényedben egészen új nézőpontból közelít az öngyilkosság és a halál utáni élet témájához. Hogy fogadták a könyvét Izraelben? Mennyire létező és fontos társadalmi probléma ott az öngyilkosság?
Ez volt a harmadik könyvem, tehát már viszonylag ismert voltam a megjelenésekor. Jól fogadták az izraeliek, de persze voltak, akik a tabuként kezelt öngyilkosság és a zsidó vallás megsértését látták benne. Ha ugyanis egy zsidó megöli magát, nem temethetik a temetőbe. A fiatalabb, velem egykorú olvasóim másképp álltak hozzá, hisz egy létező, sokukat érintő problémáról írtam. Izrael alapjában véve eléggé stresszes társadalom, a katonai konfliktusok, a bizonytalan jövő rányomja a bélyegét a mindennapokra. Nagyon sok izraeli fiatal öli meg magát a kötelező katonai szolgálata során, ami a férfiak számára három év, a nőknek pedig kettő. Képzeljük el, milyen lehet, ha a társadalom minden tagját egyszer csak kiemeljük a megszokott hétköznapjaiból, és olyan szituációkba helyezzük, amelyekkel nem képes megküzdeni. Az efféle okokból elkövetett öngyilkosságokat egyfajta tabunak tartják Izraelben, sok család számára könnyebb megoldás azt mondani a valóság helyett, hogy a fiuk a katonai szolgálat közben halt meg. És természetesen könnyebb a rendszernek is ezt hazudni, hiszen így a szőnyeg alá söpörhetik ezt a problémát. A katonai szolgálatot egyébként érdekes módon pártoktól és pártállástól függetlenül egyformán szükségesnek tartják az izraeliek, egyszerűen szüksége van rá az országunknak, mert e nélkül nem hiszem, hogy sokáig túlélnénk. A rendszer alapvetően úgy lett kitalálva, hogy elmossa a társadalmi különbségeket, mivel a gazdag családok gyermekeinek ugyanúgy kötelező, senki sem úszhatja meg. Ám a szolgálat hatalmas lelki terheket ró, felelősségvállalást és döntéseket kényszerít 19 éves fiatalokra, akik 18 éveseknek parancsolnak. Nem vagyok nagy barátja a katonai szolgálatnak, de tény, hogy Izrael számára létkérdés a saját hadsereg. Nem hasonlítható a helyzetünk például Svájchoz, ahol érthetetlen számomra, miért kötelező a katonaság.
Gyakori témája az izraeli–palesztin szembenállás. Eddig egyetlen könyve jelent meg arab nyelven Palesztinában, lát esélyt arra, hogy ezt egy újabb kövesse?
Szinte lehetetlennek tűnik számomra, hogy megtörténjen, annak ellenére, hogy nagyon fontosnak tartom a párbeszédet, különösen háború idején. A legutóbbi háborút követően levelezni kezdtem egy izraeli arab író barátommal, Sayed Kashuával, és a levelezésünk egy része a New Yorkerben is olvasható. Izraelben ezért és más írásaimért is sokan tartanak árulónak, kaptam fenyegetéseket is. Nem hiszem, hogy ez lenne az izraeli társadalom többségének véleménye, de tény, hogy jelenleg nagyon erős a radikális, messianista jobboldali közhangulat, és a jobboldali kormányunk nem igazán akar megküzdeni ezekkel a problémákkal. A szólásszabadság alapvető fontosságú az izraeli társadalomban, mindig is az volt, amióta csak az eszemet tudom. Erre kiváló példa a családom is, a nővérem ultraortodox, 12 gyereke van, 14 unokája, a bátyám viszont anticionista, Palesztinát támogató, baloldali aktivista. Az életünk és a meggyőződésünk talán nem is különbözhetne jobban, de szeretjük egymást, még akkor is, ha nem értünk egyet. A legutóbbi háború során azonban valami megváltozott Izraelben. A kormány tagjai, mint például a korábbi külügyminiszter Lieberman, elfogadhatatlan, rasszista kijelentéseket tettek. Vagy ott volt a miniszterelnök, aki a választás napján azt mondta, hogy az arabok hordákban jönnek szavazni. Képzeld csak el, milyen lenne, ha Magyarország miniszterelnöke azt mondaná: a zsidók hordákban jönnek szavazni. Sajnos nagyon sok izraeli nem hisz a szólásszabadságban, és úgy véli, korlátozni kellene, mert a demokrácia a többség akaratának kinyilvánításáról és érvényesítéséről kell, hogy szóljon, nem pedig a kisebbség jogainak védelméről. Ők nyilván egy olyan rendszert tartanának ideálisnak, ami sokkal nehezebbé tenné az izraeli arabok életét és mindenki másét, akinek a nézetei különböznek az övékétől. Ez nem egy egyszerű időszak, de a múltban is voltak már sötétebb idők, amiken túlléptünk. Hiszek az izraeliekben, az országunkban és az emberi jóságban.
The Seven Good Years címmel júniusban jelenik meg önéletrajzi kötete Amerikában, amelyben a fia születése és az apja halála közötti időszakról ír. Könnyű volt más műfajban alkotni?
Abban az értelemben igen, hogy nem úgy írtam, mint egy regényt, hanem az évek során felgyülemlett, különböző önéletrajzi írásaimat rendeztem egy kötetbe. Vannak persze olyan részei, amiket frissen írtam, hogy kitöltsem az egyes írások, időszakok közötti hézagokat, de a könyv inkább napló, nem pedig visszaemlékezéseken alapuló memoár. Az újdonság inkább abban rejlett számomra, hogy nem fikciót írtam. A fikcióban az a jó, hogy minden kódolt, az emberek felismerik az érzéseidet, azonosulnak vele, de nem tudják, mi a valóság. Ha azonban a családjáról ír az ember, sokkal sebezhetőbb. Ezért is kényelmesebb a feleségemnek, hogy nem héberül, hanem angolul jelenik meg a könyv, mivel nagyon sokat írok a fiunkról, és nem örülne neki, ha az osztálytársai szülei vagy a tanárai olvasnák. Ez sok szempontból olyan, mint a titkaink megosztása. Egyszerűbb egy idegennek elmondani, mint annak, akivel másnap összefuthatunk a liftben.
A novellák és kisregények mellett sorozatok, filmek és rövidfilmek forgatókönyveit is jegyzi, emellett a Ben-Gurion Egyetemen is tanít. Min dolgozik most?
Egy hatrészes tévésorozaton dolgozom a feleségemmel a francia Arte-nak. Még nagyon az elején járunk, de szeretném, ha megvalósulna a forgatás. Részben az apám haláláról is szóló, furcsa időutazós történet lenne, amelynek főhőse harmincöt évet utazhatna a múltba, de csak ugyanabba a szobába. Valószínűleg a legszemélyesebb fikciós történetem lenne, amit valaha is írtam. Érdekes egyébként, hogy magamról is nagyon sokat tanulok, amióta ezen a sztorin dolgozunk. A főhős például egy olyan karakter, aki nem köntörfalaz, mindent az emberek arcába vág. Nagyon bírom, mégiscsak én írtam, de felkavaró élmény volt azt látni, hogy nekem pont egy olyan ember szimpatikus, akire az Arte-nál azt mondták: hát ez aztán nem egy pozitív szereplő, és ami nekem teljesen hétköznapinak tűnik, azon csak csóválják a fejüket. Mint Zweig Sakknovellájában: a fejemben még teljesen logikusnak tűnik minden, de ha leírom, azt hiszik, nem vagyok normális.
Szerző: Orosz Anna
A cikk eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.
