Lovasi András Kossuth-díjas zenész, énekes, a Kispál és Borz, valamint a Kiscsillag frontembere. A Nyári Margó Irodalmi Fesztiválra szólóesttel érkezik: augusztus 15-én, szombaton Salföldön, a Bánya Kertben az „egyszálgitáros” műsorában előkerülnek Kispál-klasszikusok „tábortűzi” megszólalásban, felcsendülnek Kiscsillag-dalok, illetve nagy hangsúlyt kapnak a három Lovasi-szólólemez dalai (Facebook-esemény itt, vedd meg a jegyed itt).
Interjúnkban ezeket a témákat érintettük:
- Hogyan lettek a szavakból „letolt gatyás hangalakok”?
- Milyen változásokat hozott a hagyományos férfiszerep válsága?
- Hogyan ébredt fel az ország immunrendszere?
- A jól fésült, vagánykodó popzenétől a Krúbi és a Carson Coma megjelenéséig;
- Miért vezetett Lovasi Kossuth-díja Pataky Attila díjához?
- Miért vált szét a Kispál és a Borz, és hogyan találtak vissza egymáshoz?
- Hogyan lehet érvényesnek maradni idősen?
- Mit olvas most Lovasi?
Szeretnél a Margón fesztiválozni, de nincs sok időd kiszakadni a városból? Jó hírünk van!
Tovább olvasokA szólóested címe, amivel a Nyári Margóra érkezel: A legfontosabb magyar szavak. Mitől válik számodra egy szó fontossá?
Szerintem mindenkinek ugyanaz a pár szó a legfontosabb. Az erkölcsi alapállásunk, kulturális kondicionálásunk adják azokat a kulcsfogalmakat, amelyek szerint a legtöbb ember megpróbálja leélni az életét. Ezeknek a szavaknak általában nagyon tág az értelmezési tartománya, picit mindenki mást gondol róluk, szeret róluk vitatkozni, de valamennyire konszenzus van abban, hogy ezek az életünk fontos sarokpontjai. A legfontosabb magyar szavak valójában egy dal címe, és egy ilyet sem sorol föl: arról beszél, hogy hogy lettek ezekből a szavakból „letolt gatyás hangalakok”.
És hogyan lettek?
Mindebben benne van az a tapasztalatom, hogy én kb. ’92-’93 óta nem érzem jónak azt az irányt, amerre ez az ország megy, és az elmúlt 16 év ebben csak megerősített. Közben 2024-ben elváltam, és ennek még megvan az utóhatása, hiszen van egy közös gyermekünk. Nem lehet az egészet meg nem történtté tenni, noha van az a helyzet, amikor az ember legszívesebben becsukná az ajtót, és soha többé nem találkozna azzal, akivel akár sok éven keresztül együtt élt. Ez a két tapasztalat meglehetősen borúlátóvá tett.
Persze tudom, hogy most egy reménytelibb időszakban vagyunk, és április 12. óta nem illik borúlátónak lenni, úgyhogy ezt az attitűdömet feladtam.
De valójában még most is azt gondolom, hogy a dolgok nem jó irányba tartanak, csak annyi történt, hogy most már van remény rá, hogy legalább ezen a 93 ezer négyzetkilométeren érdemben változhatnak a dolgok – már amennyire egy politikus változtatni tud a dolgokon.
Úgy érzed, hogy eleve a világban sem jó irányba tartanak a dolgok?
Azt gondolom, hogy a következő 20-25 évben a civilizáció olyan válságot fog megélni, ami semmiképp sem az a jövőkép, amit a gyerekeinknek szánunk. De vannak pozitív folyamatok is. A mostani fiatalokon például azt látom, hogy bár iszonyúan magukra vannak hagyva és beletemetkeznek az okostelefonok által generált virtuális világba, mintha csökkenne bennük az agressziós szint. A hagyományos férfiszerep válsága azt eredményezte, hogy nem divat tesztoszterontól fűtött agresszív macsónak lenni. Jó lenne, ha ezek a pozitív változások ki tudnák forrni magukat, és valóban egy békésebb, toleránsabb társadalom alakulhatna ki.
Még a legfontosabb magyar szavaknál maradva: vannak olyan szavaink, amelyek az elmúlt évek közbeszéde miatt mintha kiüresedtek volna. Említhetném a háborút, a békét, a hazát, a nemzetet, a családot...
... a hűséget, az igazságot.
Szerinted vissza lehet szerezni ezeket a fogalmakat?
Nem tudom, valószínűleg újra fel kell találnunk őket, és úgy kell viselkednünk, hogy a következő generációk elkezdhessenek hinni bennük. Gondoljunk csak arra, amikor G. Fodor Gábor úgy fogalmazott, hogy a „polgári Magyarország” csak egy „politikai termék” volt.
Most élesen látjuk, hogyan üresedtek ki bizonyos hittételek, amelyek ennek az országnak a szellemi kirablásához vezettek.
Az is egy érdekes kérdés, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy az ország jelentős többsége ezt megelégelje. Szerintem annyira kiábrándultak voltunk, hogy senki nem számított arra, hogy az országnak van egy immunrendszere, ami egy idő után fellázad a butaság, a primitívség, az aljasság, az embertelenség, a dilettantizmus ellen.
Csak az a szomorú, hogy közben elvesztegettünk 16 évet – és előtte is egy jó párat –, és az épített és a természeti környezetünket senki nem készítette föl arra, ami jön. Húsz éve olvasunk arról, hogy ki fog száradni a Duna-Tisza köze, de senki nem csinált semmit. Szakemberjelmezbe öltözött, aggódó tekintetű modern próféták prófétálnak a hegyen, megszaggatják a ruhájukat, és mindenki vidáman tolja tovább ugyanazt, legfeljebb a saját tehetetlenségétől mozdul.
Ha már társadalmi immunitás: a „mocskos fideszezés” tavaly a Fishing on Orfűn kezdődött, ami végigkísérte a nyári fesztiválokat. A zenekaroknak erre előbb-utóbb valamilyen módon reagálniuk kellett, ha akarták, ha nem. Hogyan gondolkodsz ma a zenekarok közéleti szerepvállalásáról?
A két kezemen meg tudom számolni azokat a zenekarokat, akik a Fidesz-éra elmúlt 16 évében következetesen megnyilvánultak közéleti témákban. Fültanúja voltam számos olyan helyzetnek, amikor egy zenekar vezetője leállította a próbán politizáló zenészt, hogy erről márpedig ne beszéljen. Engem nagyon furcsán érintett, hogy a legtöbb zenekar a környezetemben ilyen opportunista – ezt nem kell szépíteni.
Itt is egy nemzedékváltás kellett ahhoz, hogy megjelenjen egy nagyon éles, kritikus proteszt hang.
Talán Krúbi volt az első, aki berúgta az ajtót az Orbán, verd ki a Ferinek című opusszal, ami nagyjából definiálta azt, amiben harmincegynéhány évig éltünk. Igaz, hogy egy viszonylag erős allegóriával, de a popzene erről szól, főleg, ha valaki fiatal: mondjon sértő dolgokat, amik karcolnak, amire odakapod a fejed, és állásfoglalásra kényszerít.
Addig ilyen jól fésült, vagánykodó popzene volt, ami néha próbált óvatosan közéletezni, de nem ez volt rá a jellemző. Majd jött a Carson Coma és a többiek, és az utolsó egy évben, amikor Majka megjelent a Bindzsisztánnal, átszakadt a gát. Ekkor már a kereskedelmi szempontokra érzékeny előadók is felültek erre a trendvonatra, mindenki érzékelte, hogy itt az idő, most már lehet rugdosni az Orbán fejét – Dopeman közben megunta a rugdosást.
Onnantól lehetett tudni, hogy valóban bukhat a rendszer, amikor Orbánt elkezdték támadni, és kvázi varázstalanodott – ha megnézed Magyar Péter első interjúit, az elején ő is finoman kikerülte a főnököt, és a fideszes propaganda is megpróbálta egy ideig a felhők fölött tartani.
A Fishingen nemrég bejelentetted, hogy vándordíjat csinálsz a Kossuth-díjadból, az első Vándor Lajos-díjat Leskovics Gábor kapta. A Kossuth-díj is egy olyan fogalom, amit újra fel kell tölteni jelentéssel?
Igen, és ugyanezt elmondhatjuk a köztársasági elnöki pozícióról, meg egy csomó olyan közjogi méltóság által deklarált értékrendről, amit aláásott ez az utolsó 16 év, de nem csak. Mindig azt éreztem, hogy az én Kossuth-díjam már ennek a romlásnak a jele, sosem tartottam annyira adekvátnak. Emlékszem, hogy akkoriban hány, magamnál okosabb embert felhívtam, hogy elfogadjam-e, és mindenki arra biztatott, hogy fogadjam el.
Az április 12-ét leszámítva én ebben az országban soha semmit nem éltem meg egyértelműen felemelő és katartikus pillanatként, pedig a Kossuth-díjnak ilyennek kellene lennie. De én ebből csak a gondot láttam. Meg a pénzt, aminek egy részét mindjárt kölcsön is kérték. Egyébként lehet, hogy az én díjam nyílegyenesen vezetett Pataky Attila díjához.
Miért?
Én magamról nyilván azt gondolom, hogy inkább értékek mentén működő, következetes művész vagyok, miközben sosem gondoltam magamra váteszként.
És azt hittem, hogy Kossuth-díjat a nagy művészek kapnak.
Gross Arnoldhoz képest én egy alkalmazott grafikus vagyok, Kondor Bélához képest egy bútortervező az IKEA-ban.
Vannak olyan zenekarok, amelyek beépültek a nemzet testének kulturális alapszövetébe: ilyen az Illés, az LGT, a Kaláka vagy a Muzsikás. Én a magam dolgait egyáltalán nem érzem ilyennek, nem gondolom azt, hogy a popzenének az a része, amit én képviselek, általános nemzeti konszenzus mellett tenné a dolgát.
Ilyen értelemben még az is lehet, hogy a Pataky jobban megérdemli a Kossuth-díjat, bár ha valakinek, akkor Slamovits Istvánnak kellett volna Kossuth-díjat kapnia, aki azokat az EDDA-dalokat írta, amelyekre a zenekar egész életműve épül. De még a Vándor Lajos-díjat odaadhatjuk neki! Tulajdonképpen ezért is alapítottuk, hogy ezeket a történelmi popzenei sérelmeket kijavítsuk, legalább gesztus szintjén.
Kanyarodjunk vissza a legfontosabb magyar szavakhoz: van olyan meggyőződés vagy elv, ami elmozdíthatatlan a mostani értékrendedben? Ezek mennyit változtak a különböző életszakaszaidban?
Nekem ezek ugyanúgy érvényesek, de az nagy csalódás, hogy mások számára ezek a szavak relativizálhatóak, semmissé tehetőek. Ha ezt valakiben megtapasztalom, arra az emberre soha többet nem tudok ugyanúgy ránézni.
Az önmagáért való gonoszságot nem szeretem.
Szokták mondani, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, de amikor még a jószándékot sem látom, és nem tudok indokokat találni arra, hogy miért kövezzük éppen ezt az utat, azt nem tudom megbocsátani.
A múltkor valaki megkérdezte tőlem, hogy szerintem mi a barátság. Ilyenkor mindig a gyerekkori meg a fiatalkori barátaimra gondoltam, akik szerencsére még mindig sokan vannak, néhányan már meghaltak közülük. Mindig nagyon örülünk egymásnak, amikor találkozunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, ennek ellenére nem tudtam volna évtizedeken keresztül egy zenekarban lenni ezekkel az emberekkel. Ezért elkezdtem értékelni, hogy vannak, akikkel viszont 30-40 éve együtt vagyok, és közben sosem mondtuk ki, hogy mi barátok vagyunk; inkább csak munkatársak vagy alkotótársak. Örülök, hogy ma már azt gondolom, hogy ezek a kapcsolatok is barátságok, sőt, sokkal strapabíróbbak, sokkal fontosabb részei az életemnek. Ha volt is olyan, amikor azt gondoltuk, hogy soha többé nem fogunk beszélni egymással, ez mára megszűnt. Lehet, hogy ehhez az öregedés és a kevesebb tesztoszteron kellett, nem tudom.
Azt is kihallom ebből, hogy a zenekari tagok biztonságot nyújtanak neked. De mi történik egy szólóesten, ahol csak magadra számíthatsz? Miben más az elvárásod ilyenkor?
Sokkal koncentráltabb, kevésbé van hova menekülni, és nagyobb stresszt jelent, de a megtérülési öröm is nagyobb. Ha úgy sikerül az est, ahogy szeretted volna, akkor az valamiféle önigazolás, hogy te erre képes vagy. És van egy nagy szabadság benne, eszedbe juthat közbe valami, egy ritmusváltás vagy bármi, amiről tudod, hogy jól fog működni. De pont a tegnap estét (a Kobuciban – a szerk.) nem éltem meg annyira, mert túl nagy súlyt helyeztem magamra. Megtanultam durván 50-60 dalt, amik között sok új is volt, és az volt a koncepció, hogy az emberek egy kalapból húznak témák menték, és ahhoz sorolok dalokat. De ebben megvan az a veszély, hogy ha a koncert végén mondjuk kihúzzák azt, hogy „haláltánc”, akkor abból nem lesz olyan jó lezárás. Ezt ott helyben kell valahogy megoldani.
És ha nem sikerül, megengedő vagy magaddal?
Ha nem is vagyok megengedő, úgy csinálok, mintha az lennék, hogy legalább a közönség legyen megengedő. De valójában anélkül nem lehet igazán jó, számomra is megemelő előadást csinálni, hogy néha ne buknék meg. Ez sajnos ilyen.
Az erős négyest tudom hozni, de néha meg kell bukni.
2027-ben a Kispál és a Borz 40 éves lesz, te pedig a 60-at töltöd. A jövőbeni terveidről nemrég a Magyar Hang podcastjében megemlítetted, hogy egy ideig le fogsz állni, kell egy kis szünet, hogy kitaláld, hogyan tovább. Pontosan mi az, ami újragondolásra szorul?
Nincs túl sok bakancslistás elképzelésem, de régi tervem, hogy elutazzak hosszabb időre északra. A nyakamba szeretném venni a világot, persze közben hazajövök. Kiszakadnék ebből a számomra már szinte természetes körforgásból, amit 19 éves korom óta csinálok: az éves rutinból, a dalírásból, a koncertekből, a lemezkészítésből, abból, hogy általában mindig ez az első.
Hogy sikerül-e, az még sok mindentől függ, ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy jól fogom viselni, hogy nem fog hiányozni. Meg kellene tanulnom pótolni valami mással ezt az állandó eseményingert. Én valószínűleg ADHD-s vagyok, csak ezt a jelenséget még nem ismerték akkor, amikor ez jól látható lett volna.
Engem az mentett meg, hogy tízévesen elmentem úszni, a monotóniatűrésemet és a kitartásomat nagyon megerősítette. Nem voltam különösebben tehetséges, nem akartam élversenyző lenni, sosem képzeltem el magam az olimpiai dobogón, de a serdülőkorom problémahalmazát bizonyos értelemben elkente. Azután 16 éves koromban lett egy barátnőm, akinek sokkal több problémája volt, mint nekem, és utána az mentett meg, hogy az ő gondjaival foglalkoztunk.
Elterelte a figyelmedet.
Igen, és azóta mindig eltereli valami a figyelmemet. Utána a Kispál volt az, ami elterelte a figyelmemet, a lemezkészítések, a próbák, a koncertek.
Az egész életemet akcióról akcióra éltem le.
Persze volt, amikor túl sokat is vállaltam, ezek mögött az izgalomkeresés állt. Most már egy kicsit le vagyok nyugodva, kevesebb az energiám, és ki akarom próbálni, hogy milyen, amikor magamra hagyom magamat.
Párhuzamot vonhatunk a Kispál és a Borz elengedésével, hiszen azt az időszakot sem sikerült végül lezárnod, az elmúlt években folyamatosan, nagyon ízlésesen és tudatosan tértetek vissza. Még jobbnak látod a mostani koncertjeiteket?
Nehéz összehasonlítani, mert nagyon megváltozott a popzene, de zenei értelemben nekem ez most sokkal inkább kielégítő. Amikor szétváltunk, akkor sem azt mondtuk, hogy soha többé nem lesz Kispál, hanem azt vettük észre, hogy a kreatív közös munka, az együtt gondolkodás már nem működik. Éreztük, hogy van valami kommunikációs probléma, és ezt annak tudtuk be, hogy megöregedtünk.
És kiderült, hogy nem ez történt, hanem eltávolodtunk egymástól.
Újra elkezdtünk közeledni egymáshoz, és ez nagyrészt Ricsinek, Bräutigam Gábornak volt köszönhető, aki meghalt idén év elején. Az ember szeret különböző sorsszerűségeket belelátni bizonyos helyzetekbe, főleg ha halálról van szó, de egy kicsit olyan, mintha az ő megtérése az alkoholizmusból ezért is történt volna. Valahol megnyugtató, hogy szeretettel ment el, egy csomó mindent feloldott maga körül.
A magyar popzene sok olyan mintát mutatott, amit el szerettünk volna kerülni: nem akartunk a saját magunk tribute zenekara lenni. A húszas éveimben megírt dalaimat nem akartam 60 évesen megfásultan, kiégve játszani. És hát senki sem tud megmenekülni attól a popzenei törvénytől, hogy az érvényes popzenét elsősorban a fiatalok csinálják. Ez a helyzet. Lehet jó dalokat írni, de trendinek, szexinek és érvényesnek lenni egyszerre nem nagyon lehet idősen. Ha valaki ezt az utat választja, az számomra egy idő után panoptikum figura lesz. Én azokat a zenei tartalmakat keresem, amik most érvényesen megszólaltathatóak,
nem akarok sem fiatalos, sem trendi lenni.
A beszélgetésünk végén arra kérnélek, hogy avass be minket a friss olvasmányélményeidbe. Van olyan könyv vagy szerző, amire vagy akire mostanában figyelsz?
A jobb szemem miatt elég lassan olvasok, egyhuzamban egy-másfél órát tudok, ami a régi teljesítményemhez képest nem a legjobb. És sokkal kevesebb szépirodalmat, maga a fikció kevésbé érdekel, inkább dokumentumokat, történelmi könyveket olvasok, most már másodjára van a kezemben Hararitól a Sapiens.
David Szalaytól a Test és Bukowski naplója, az Egy vén kujon további feljegyzései pedig számomra ugyanaz a világ, párhuzamosan olvasom őket, noha nem tudatosan választottam így. Egyszer még történt ilyen velem a katonaságban Vonnegut Mesterlövészével és Richard Brautigan a Hogy el ne fújja mind a szél című könyvével. Mindkettő arról szól, hogy valaki gyerekkorában véletlenül lelő valakit.
És mi van a versekkel?
Azok olykor megtalálnak a Facebookon vagy épp egy beszélgetésen például Takács Zsuzsa költővel. Sosem kerestem tudatosan a verseket. Bár az ilyen hozzáállással az algoritmusok nagyon csúnyán visszaélnek, én továbbra is hiszek abban, hogy ha valami megtalál, akkor érdemes odafigyelni rá.
