Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd
Agave Könyvek, 448 oldal, 2013, 2784 Ft
Az, ami a koronával 1944 októbere és 1945 tavasza között történt, valami egészen elképesztő sztori, ennél izgalmasabbat nem sokat olvastam. Nem tudtam nem megírni – nyilatkozta a Könyvesblognak Kondor Vilmos, akinek legújabb, A másik szárnysegéd című regénye ma jelenik meg (olvass bele a könyvbe itt). A szerző, ahogy eddig mindig, ezúttal is írásban válaszolt kérdéseinkre, az interjúban azonban nem csak arról mesélt, mi adta az új könyv ötletét, de szóba került, hogy annak idején hogyan élhette meg az átlagember a kiugrási kísérletet, milyen sorsot szántak a nyilasok a Szent Koronának, és hogy hogyan került a képbe egy BMW 327-es?
A Budapest novemberben megjelenésekor leszögezte, hogy befejezte Gordon Zsigmond történetét. Időben azonban nem ment túl messzire, hiszen új könyve, A másik szárnysegéd is nagyjából ebben a periódusban játszódik, egészen pontosan az 1944-es kiugrási kísérlet idején. Gondolkoztam, mi lehetett az, ami a kezdőlökést megadta a regényhez: a kiugrási kísérlet és annak történelmi háttere, vagy a Szent Korona hányattatásai, egy jó autó, egy film, esetleg a fiatal főszereplő karaktere? Vissza tud emlékezni, hogy mi adta az ötletet?
A kiugrási kísérlet mindig is érdekelt. Maga nem hiszem, hogy emlékezne rá, de a hetvenes évek végén volt egy nagyon erős hangulatú tévéfilm erről a napról Egy októberi vasárnap címmel, és azóta sokat olvastam az eseményekről, ám ami az egészet elindította, a korona története volt. Az egyik korábbi regény (a Budapest romokban) kutatása során bukkantam rá a korona elásásának és megtalálásának sztorijára, amely elsőre annyira hihetetlennek tűnt, hogy félretettem. Aztán egy cikk akadt a kezembe, amely szintén ezt a történetet idézte fel, és ekkor már nem volt kérdés, hogy erről írnom kell. Az, ami a koronával 1944 októbere és 1945 tavasza között történt, valami egészen elképesztő sztori, ennél izgalmasabbat nem sokat olvastam. Nem tudtam nem megírni. Aztán ahogy fejtettem vissza az eseményeket, egyre-másra bukkantak elő események, alakok, figurák, apró szilánkok. A végső lökést egy elejtett mondat adta, amely arról szólt, hogy a nyilasok – hatalmuk további biztosítása, illetve egy emigráns kormány legitimációjának megalapozása céljából – kidolgoztak egy tervet, mely szerint a koronát feldaraboltatják egy ötvössel, a kormány minden tagja kap egyet, majd amikor el kell hagyniuk az országot, valahol összejönnek, helyreállíttatják a koronát, és tessék, máris legitimek. Nem tudom, hányszor olvastam el a mondatot, tízszer, hússzor, mire megértettem. A terv annyira abszurd volt, annyira ostoba, és annyira primitív, a barbárság olyan szédítő mélysége (vagy magassága), hogy ezt nem lehetett kihagynom.
Horthy Miklós személyének a megítélése a mai napig nagyon megosztja az embereket – nem volt rizikós egy olyan főhőst választani, aki a történet kezdetéig a kormányzó közvetlen környezetében teljesít szolgálatot?
Hogyne lett volna rizikós, az egész korszak rizikós, Horthy rizikós, minden rizikós nagyjából 1944 márciusától kezdve, amikor a németek megszállták az országot. Csak azért, mert rizikós, még nem kell hallgatni róla. Ráadásul Miklós – ahogy ez el is hangzik a regényben – nem tartja sokra Horthyt, nem a kormányzóhoz hű, hanem a koronához. Vagy ha úgy tetszik, a hazájához. A kormányzóról sok rosszat és sok jót mondtak már, nekem nem tisztem az ő politikai szerepével foglalkozni, mert az nem is érdekel. Engem egy idős ember érdekelt, aki három gyereke közül kettőt már eltemetett, a harmadikat pedig elrabolták az ellenségei (mert barátoknak vagy szövetségeseknek nehezen lehetne hívni a német megszállókat 1944 októberében), miközben ő minden erejével azon dolgozott, hogy hazáját megmentse a pusztulástól, de a szeme előtt omlott össze minden, amire az életét tette fel.
Horthyról és a korról lassan hetven éve jelennek meg elemzések, az utókor egyszer így értelmezi a szerepét, máskor meg úgy. Mindenki a zászlajára akarja tűzni akár példaként, akár elrettentésként. Utólag ez könnyű. Akkor azonban, a puccs napján, a kiugrás napján és az utána következő napokban-hetekben rettentő bizonytalanság élt az emberekben, semmi sem volt biztos, sem a jelen, sem a múlt és legkevésbé a jövő. Ahogy Gordon Zsigmondnál, úgy Wertheimer Miklósnál is az érdekelt, hogy milyen lehetett akkor élni, milyen döntésekkel, milyen hétköznapokkal, milyen felelősséggel kellett egy embernek akkoriban szembenéznie. Ez a könyv Wertheimer Miklósról szól, az ő döntéseiről és az ő felelősségéről. Nem Horthyról, nem a nyilasokról. Hanem egy fiatalemberről, akit elég cikornya döntések elé állított az élet.
A könyv utószavában ön is említette, hogy az 1944 októbere és 1945 tavasza közötti időszakról nagyon keveset tudunk. A tudományos cikkek, könyvek mellett milyen forrásokhoz tudott nyúlni, íróként ezek közül mit tudott a legjobban hasznosítani? A kutatásai alapján milyen kép alakult ki önben: hogyan élte meg az átlagember a kiugrási kísérletet a mindennapokban?
A könyv utószavában felsorolom mindazokat a forrásokat, amelyekből dolgoztam. Mint mindig, most is el akartam kerülni az utólagos értelmezéseket, és inkább a tényekre és az eseményekre támaszkodtam. A napi sajtó nem segített olyan sokat, mint korábban, ezért inkább visszaemlékezésekre támaszkodtam. És filmhíradókra. Most is beleborzongok, amikor eszembe jut Kun páter, amint előpattan egy kocsiból. Sokat időztem fotóalbumok fölött, néztem a pusztulást. És nagyon sokat néztem Reismann Mariann Szálasiról készült fotóját, amikor a „nemzetvezetőt” 1946. február 20-án levitték a Duna partjára, hogy nézze meg, mit művelt Budapesttel. Ott áll kalappal a kezében, mögötte meg a Lánchíd romjai. Néztem, és nem értettem. Most sem értem.
Tudja, egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy elképesztő a magyarok túlélési ösztöne. Ahogy láttam, ahogy emlékszem családom elbeszéléseire, különösebben nem rázta meg az embereket a kiugrási kísérlet, sem annak kudarca, sőt még az sem, ami utána történt. A hétköznapi embernek, magának, nekem, a szomszédainknak, nagyszüleinknek azzal kellett törődnünk, hogy legyen mit enni, legyen mivel fűteni, és ne dögöljünk bele ebbe se. Arra már nem jutott energia, hogy ki mit vezet, országot vagy nemzetet. Persze, voltak, akiket ez érdekelt és feltüzelt, voltak, akikből a nyilasok előhozták a legrosszabb állatot, és voltak olyanok, akik életükkel nem törődve leütötték a habzó szájú Szálasi-híveket. De nagy általánosságban mindenki egyet akart: azt, hogy legyen már végre vége. És utána majd meglátjuk, mi lesz. Egyébként ezt látom és tapasztalom most is, ahogy mindig is ezt tapasztaltam. A politika, a hatalom, annak packázásai, mélyen korrumpált természete és gyakorlata az élet részét képezték mindig is, és ha az ember nem tud elköltözni az állandóan a rádióját bömböltető szomszéd mellől, akkor füldugót vesz, és megszokja. Ezt csináljuk most is, ezt csináltuk akkor is. Füldugót veszünk, és megszokjuk, hogy ne dögöljünk bele ebbe se.
A regényt olvasva nehéz eldönteni, hol ér véget a valóság és hol kezdődik a fikció. Mi volt az, ami a Szent Korona kimenekítésének történetében a kutatásai során önt a leginkább meglepte, ami már-már a fikció határát súrolta?
Ahogy a koronát kiásták, az valami egészen döbbenetes sztori. Az sem rossz, ahogy Pajtás Ernő, a Koronaőrség parancsnoka elásta, de ahogy Andrews B. Worth amerikai tiszt segítségével kiásták – az annyira elképesztő történet, hogy sokan azt hihetik majd, hogy én találtam ki. Pedig nem. A korona kiásása majdnem pontosan úgy történt, ahogyan megírtam. Több verzió létezik arról az éjszakáról és az azt megelőző hetekről, ezek egy része ellentmondó; amit én megírtam, az a legvalószínűbb eseményláncolat – Pajtás Ernő beszámolója alapján rekonstruáltam. Ilyet különben nem lehet kitalálni, annyira döbbenetes.
Sok a zenei és filmes hasonlat, utalás a könyvben. A korszak melyik filmjét vagy dalát/zeneszámát tartja a leginkább emblematikusnak?
Filmek közül mindenképpen Hamza D. Ákos Ez történt Budapesten című filmjét kell megemlítenem, amit 1944 júniusában mutattak be. Lehet mondani, hogy propaganda-alkotás, azt mutatván, hogy Pesten minden rendben van, néha bombáznak csak kicsit. Lehet mondani, hogy ez nem egy film, hanem egy strucc feje mélyen a homokban. Lehet mondani, hogy ez csak egy film, amely borzalmas időkben szórakoztatni akart. Mindent lehet mondani – és minden igaz is. Éppen ezért tartottam fontosnak. A dalok közül azt emelem ki, amelyikről nem írtam a regényben. A dalnak erősen ironikus módon Vaszary János írta a szövegét, az a Vaszary, akire a háború után feleségével, Muráti Lilivel együtt rávetült a nyilasszimpátia árnyéka. A dal címe Csak egy nap a világ, és a majdnem azonos című, szintén 1944-ben bemutatott film (Egy nap a világ) betétdala volt, a mozit Vaszary írta és rendezte, a főszerepet pedig Muráti Lili játszotta Bilicsi Tivadar oldalán. Ráadásul nekem nem Rácz Vali vagy Karády előadásában szól a fülemben, hanem Postássy Juli és Dévényi Ádám „főszereplésével” a Nincs kegyelem című lemezről, amelyből megjelenésekor, 1986-ban egyszerre hármat vettem, mert tudtam, hogy rongyosra fogom hallgatni. Így is lett, mert ebben a dalban minden benne van, amit akkor éreztek, éltek, gondoltak, vágytak és reméltek az emberek. Csak egy nap a világ. Butuska dal, butuska szöveggel, a moziban anno a nézők egyszerre énekelték – nem véletlenül. Mert akkor tényleg csak egy nap volt a világ.
A regényben nagy szerepet játszanak az autók, a főhős szinte szerelmes a BMW 327-esébe. Hogyan bukkant éppen erre a típusra, és miért pont ezt választotta?
Egy autós újságban pillantottam meg egy BMW 328-ast, a Mille Migliát, és beleszerettem. Ebben a kocsiban minden benne van, aminek egy versenyautóban benne kell lennie: elegáns, vadállatias, futurisztikus, lendületes. Kicsit utánanéztem, és kiderült, hogy ilyet bajosan vezethetett volna Miklós, hiszen alig félezret gyártottak belőle, de egy 327-est már könnyebben. A biztonság kedvéért megnéztem a többi korabeli roadstert, országúti sportautót, de a BMW 327-ese volt az a típus, amely a legjobban tetszett, és Miklósnak is lehetett egy ilyenje. Egy kicsit várnom kellett, mire egy igazinak a volánja mögé ülhettem, addig vettem egy nagyszerű 1:18-as modellt, aztán amikor végre kipróbálhattam, megértettem, Miklós miért ragaszkodott hozzá ennyire.
A történet idején a főhős apja már nem él, mégis fontos szerepet játszik abban, hogy Wertheimerre bízzák a korona kimentését. A Gordon-kötetekben Mór nagypapa is egy fontos apafigura volt. Tiszteletben tartva, hogy a nyilvánosság előtt nem szívesen tárja ki a magánéletét, mégis beszélne arról pár szóban, hogy önre milyen hatással volt az édesapja, volt-e szerepe például abban, hogy a történelem, az írás felé fordult?
Nem, apámnak ebben semmi szerepe nem volt. Építész volt, vagy ahogy ő magát hívta: kőműves. Nehéz ember volt, és azt mondják, én is az vagyok. Minden férfira az apja gyakorolja a legnagyobb hatást, én sem vagyok kivétel. Apám akkor volt a legboldogabb, ha malteros volt a keze – ezzel együtt okos ember volt, művelt és olvasott. Történelemről azonban nem beszélgettünk, mert nem nagyon érdekelte. Lehetne ezt tagadni, meg bagatellizálni, beleolvasni mindenféle divatos hülyeséget, de pusztán arról van szó, hogy szerettem őt, és számomra fontos, hogy minden regényben felbukkanjon valamilyen formában.
A Gordon-kötetek után ebben a regényben végre maga mögött hagyta Budapestet: a főhőse bebarangolja a Balaton-felvidéket és Zala megye egyes részeit, köztük olyan egzotikus helyszíneket, mint Lispeszentadorján vagy Bázakerettye. Végzett terepmunkát ezen a vidéken?
Igen. A Balaton-felvidéket elég jól ismerem, gyerekkoromban sokat jártam a regényben is szereplő helyszíneken, anyám rokonai éltek ott, így a Balatonaligától Balatonszepezdig vezető utat és a közbeeső településeket jól ismerem, és nagyon szeretem. Egészen kis kölyök voltam, amikor egy nagybácsi Balatonakali határában megmutatta Rákosiék gyapotültetvényének maradékát. Balatonaligán szakadt be alattam a jég tízéves koromban, azóta sem korcsolyázom. Fűzfőn tanultam meg egy kicsit úszni. Szepezden adták egy ideig a legjobb lángost. Számtalan élmény és emlék köt ehhez a környékhez, ahogy feleségemet Zala távolabbi pontjaihoz, mert neki onnét származik a családja. Ettől függetlenül, amikor kiderült Miklós kalandos útvonala, egy hétvége alatt bejártuk az egészet. Érzelmes utazás lett, korántsem annyira izgalmas, mint Miklós útja, de mi jól éreztük magunkat.
A történet befejezése, valamint a regényben elejtett egy-két megjegyzés arra enged következtetni, hogy nem fogja elengedni Wertheimer kezét. Lesz folytatása A másik szárnysegédnek? Mondana pár szót arról, min dolgozik éppen?
Wertheimer Miklós meg az ő története van annyira érdekes, hogy a folytatáson gondolkozzam. Ahogy gondolkoztam is, de babonából vagy józan megfontolások alapján egyelőre nem szívesen válaszolok erre a kérdésére. Annyi biztos, hogy a következő könyv – aminek még csak a kutatómunkáját végzem – szervesen fog kapcsolódni ehhez a regényhez, és persze Miklóshoz.
Október közepén elindította a saját blogját, ahol nem csak érdekességeket árul el a készülő könyvről, hanem játékra is invitálja az olvasókat. Milyen érvek szóltak a blog elindítása mellett? Még mindig nagy önön a nyomás, hogy a nyilvánosság elé lépjen – vagy egyszerűen csak önnek volt fontos, hogy élő kapcsolata legyen az olvasóival?
Két oldalról érkezett a nyomás. Kívülről, a kiadóm részéről, meg belülről is. Megértettem, és ha nehezen is, de elfogadtam kiadóm, az Agave érvelését arról, hogy erre szükség van. Közölték, hogy ettől több könyvet nem fognak eladni, de kevesebbet sem, viszont sokat jelenthet az olvasóknak egy ilyesfajta kapcsolat. És ez volt az az érv, amely miatt végül belementem. Rendszeresen kapok olvasóktól emaileket, és azt is gyakran hallom, hogy Gordon Zsigmond meg az ő Budapestje sokaknak milyen sokat jelent. Váratlan és furcsa helyeken bukkan fel Gordon, hol egy fotóblogon, amely az ő Pestjét és a modern Pestet mutatja meg egyszerre, hol a rádióban egy ötrészes rádiójáték formájában, hol meg spontán beszélgetések során. Egy ismeretlen arról mesélt nemrég, hogy a Városliget környékén dolgozik, és minden áldott nap eszébe jut Gordon, mert az Oktogon, a Körönd és a Hunyadi tér érintésével jár dolgozni. Ez a blog is ezért jó. Mert azt látom, hogy sokan sokfélét találnak ezekben a regényekben, és ha nekik fontos, amit olvasnak, akkor nekem is illik megmutatnom, hogy ők is fontosak nekem.
