Kik ezek a nők Margaret Atwood regényeiben?

Ruff Orsolya | 2018. október 23. |

Ha az éveket regényekben mérnénk, akkor 2017 globálisan és egészen biztosan A Szolgálólány meséje éve lett volna, ami már csak azért is érdekes, hiszen nem egy friss, hanem egy több mint harmincéves regényről beszélünk. A Jelenkor a Szolgálólány után kiadta az Alias Grace-t és újra kiadta A vak bérgyilkost, mi pedig most arra vállalkozunk, hogy közös halmazokat keressünk és valamiféle ívet húzzunk a három regény női szereplői közé.

Elnyomás, kontroll

A feminista regények toplistáján A Szolgálólány meséjének valószínűleg bérelt helye van, holott első ránézésre egy elnyomó patriarchális világot tár elénk, ahol a nőknek édeskevés beleszólásuk van az életükkel kapcsolatos döntésekbe. A Szolgálólányban a perspektíva az érdekes, hiszen hiába állnak a társadalmi piramis csúcsán a férfiak, a főhős Fredé képes olyan részleteit is megmutatni ennek a világnak, amely a döntéshozók számára jobbára láthatatlanok. Atwood a regény új kiadásához írt egy előszót, amiben szót ejt arról is, hogy feministának tekinthető-e a regénye (ITT el lehet olvasni). Az ő meghatározása szerint ezekben a regényekben a nők emberi lények, érdekesek és fontosak, és ami velük történik, az kulcsfontosságú a téma és a könyv cselekménye szempontjából:

„Miért érdekesek és fontosak? Mert a nők érdekesek és fontosak a való életben. Nem a természet utólagos gondolatai, nem másodrangú szereplők az emberiség sorsában, és mindig minden társadalom tudta ezt.”

A Szolgálólány disztópikus világának urai is tisztában vannak a nők fontosságával, ezt az értéket viszont kizárólagosan a magukénak akarják tudni. A gileádi társadalom az egészséges anyaméh köré szerveződik. A kasztrendszer csúcsán a parancsnokok és feleségeik állnak: utóbbiak képtelenek gyereket kihordani, ezt a házaikba befogadott Szolgálólányok teszik meg helyettük, akiket férjeik – a feleségek aktív részvételével – rendszeresen megerőszakolnak. Ebbe a „női állományba” (465) rendszerint olyanokat kényszerítenek bele, akik vagy második házasságukban, vagy élettársi kapcsolatban éltek. Nem számít semmi, csakhogy egészséges gyereket szüljenek a világra, betöltve ezzel „biológiai szerepüket” (342). Jogaik nincsenek, legfeljebb funkciójuk. „Érvénytelen állampolgárok” (349), gondolataik és érzéseik nem érdekelnek senkit. A cél az emberi reprodukció, melyet a férfiak irányítanak a nők (Parancsnokfeleségek, Márták, Nénik) aktív asszisztálása mellett. A nők közötti szolidaritás csak nyomokban mutatkozik, a gesztusok súlya szinte mérhetetlen.

Margaret Atwood: A Szolgálólány meséje

Fordította: Mohácsi Enikő, Jelenkor Kiadó, 2018, 487 oldal, 3999 HUF

 

Nincs ez másként az „ünnepelt gyilkosnő” (37), Grace Marks esetében sem. Az Alias Grace-ben Atwood egy megtörtént bűnügyet dolgoz fel (ITT írtunk róla részletesen), hőse pedig egy északír származású szolgálólány, akiről nehéz eldönteni, hogy tevékeny részese volt-e a kettős gyilkosságnak, vagy csak rosszkor volt rossz helyen. Grace mögött nincs semmiféle családi vagy szociális háló, amely meg tudná tartani. Rendkívül kiszolgáltatott helyzetben van, és az egyetlen, aki kicsit is törődik vele, Mary nevű barátnője: a két lány között igazi szolidaritás alakul ki, véd- és dacszövetséget kötnek egymással, melyet csak Mary halála bont meg. Ezzel szemben Grace semmiféle együttérzésre nem számíthat új munkaadója otthonában, ahol Nancy Montgomery fújja a mindennapok passzátszelét: a fiatal nő egykor Mr. Kinnear szolgálólánya volt, majd a házvezetőnője és a szeretője lett. Nancy nyilván félti a pozícióját, és, amikor csak teheti, a felkapaszkodottak gőgjével utasítja rendre a lányt. Csak hogy az tudja, hol a helye.

Margaret Atwood: Alias Grace

Fordította: Csonka Ágnes, Jelenkor Kiadó, 2018, 767 oldal, 4499 HUF

 

A nők közötti ellenszenv szinte tapintható A vak bérgyilkosban is: a jónevű, de elszegényedő családból származó fiatal Irist, ha finoman is, de belekényszerítik egy házasságba. Nem igazán tud mit kezdeni férje politikai és egyéb ambícióival, ezt a lobbista szerepet inkább sógornője, a harsány újgazdag Winifred tölti be. Iris érzi, hogy valójában semmibe veszik, és úgy terelgetik, mint egy gyereket. Őt a szép és fiatal feleség szerepére szemelték ki, ez a feladat pedig egyszerre protokolláris és biológiai. Igazi kötelék csak húgához, Laurához fűzi, testvérként mégis csúfos kudarcot vall: ha Iris képes lenne olvasni a sorok között és kilépni az elkényeztetett – nem mellesleg pedig tudatos tudatlanságban tartott – feleség szerepéből, talán megelőzhetne egy igazi tragédiát.

Árvaság

Feltűnő, hogy Atwood mindhárom hősnőjét árvaságra ítélte. Fredé anyja a Szolgálólányból főként a nő emlékeiben bukkan fel: a gileádi mindennapok láthatatlan szereplője az asszony, aki 37 évesen szülte a lányát és tudatosan döntött úgy, hogy egyedül neveli fel. Egy harcos feminista, akit Fredé csodál, de nem akar az ő feltételei szerint élni: „Nem akartam mintagyerek lenni, az ő eszméinek megtestesülése” (191). Grace Marks az Amerikába tartó hajóúton veszíti el az anyját, aki abszolút alárendelt szerepet töltött be a családon belül: „Azt akartam, hogy legyen erősebb, mert akkor nekem nem kellett volna olyan erősnek lennem” (170).

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Fordította: Siklós Márta, Jelenkor Kiadó, 2018, 817 oldal, 4499 HUF

 

Az anya halála Grace-t kenyérkeresővé tette, hiszen azonnal szolgálatba kellett állnia, ezzel szemben Iris Chase fölé a társadalmi státusza (és a gyáros nagypapa fogyatkozó öröksége) még évekig védőpajzsot vont. A házasságról azonban nem ő, hanem apja döntött, aki lényegében üzleti alkut kötött egykori riválisával, Richard Griffennel. Az atwoodi női hősök árvasága nemcsak az anya halála vagy hiánya miatt szembetűnő, hanem mert tartós női szövetséges és támasz nélkül kell meghozniuk azokat a döntéseket, amelyek végérvényesen fordítanak egyet a sorsukon.

Megbízhatatlan narrátorok

Az elbeszélők között a legnagyobb manipulátor kétségkívül Grace Marks, róla aztán tényleg nem lehet eldönteni, hogy számító gyilkos vagy ártatlan lányka. Ráadásul, amikor doktor Jordannek elmeséli az élettörténetét és mindazt, amire a gyilkosságból emlékszik vagy emlékezni akar, időről időre még rá is játszik a szerepre („Újra előveszem az ostoba nézésemet”, 68). Nem lehet tudni, hogy a színlelés nála fondorlat vagy pusztán a túlélés záloga.

„– Teljesen őszinte lehetsz hozzám, Grace – mondta neki. – Semmit sem kell elhallgatnod.
– Nincsen nekem semmi okom arra, hogy ne legyek őszinte magához, uram – felelte Grace. – Egy úri hölgy talán eltitkol dolgokat, mivel ő félti a jó hírét, de én túl vagyok azon.
– Ezt hogy érted, Grace? – kérdezte.
– Ó, én sose voltam úri hölgy, uram, s én már amúgy is elveszítettem azt a jó híremet is, ami valaha volt. Én bármit mondhatok, ami csak tetszik, ha meg nem akarok semmit se mondani, hát nem muszáj.” (151)

Atwood kimondottan játékos szerző, aki regényeiben szereti vegyíteni a stílusokat és a kommunikációs síkokat. Az Alias Grace első néhány fejezetében például található vers, korabeli könyvrészlet és hírlapi tudósítás, melyek mindegyike a véres gyilkosságot taglalja. Olvasóként először tehát ezekből az időnként lakonikus vagy éppen szenzációhajhász bejegyzésekből értesülünk a bűnesetről, melynek részletei azután Grace Marks elbeszéléséből bomlanak ki. (Ez a felvezetés kicsit hasonló Doris Lessing A fű dalol című regényének indításához, ahol rögtön egy rövid tudósításból értesülünk Mary Turner meggyilkolásáról, de Atwood szívesen told be fiktív újsághíreket A vak bérgyilkos elbeszélésébe is.)

Ugyancsak nem könnyű kihámozni az objektív igazságot Iris Chase beszámolójából. Atwood ráadásul úgy építette fel ezt a regényét, mint egy irodalmi matrjoska-babát. A regény ugyanis egy másik regényt rejt magában, ami egy újabb regény szüzséjét vázolja fel (ennek a címe A vak bérgyilkos). Atwood többszörös narrációs szálakat tehát fűz egybe, a szerzők kiléte ugyanakkor a látszat ellenére egyáltalán nem egyértelmű, leginkább azért nem, mert nekik maguknak sem feltétlenül érdekük, hogy kiderüljön a valódi személyazonosságuk. Az objektivitás lehetetlenségét amúgy Iris is elismeri:

„Az igazságot egyetlen módon lehet csak megírni: ha feltételezzük, hogy amit megírtunk, soha nem fogja elolvasni senki. Se más, se mi magunk valamikor később. Különben csak mentegeti magát az ember. Az írást úgy kell nézni, mintha a jobb kezünk mutatóujja alól egy hosszú tintatekercs gombolyodna ki; amit a bal kezünk folyamatosan kitöröl.
Ez persze lehetetlen.” (453)

Irisszal ellentétben Fredé pontosan abban a reményben rögzítette a történetét, hogy egyszer majd valaki megtalálja és megérti azt. Viszont a kötet fiktív utószava (Történeti feljegyzések) mégis valamennyire idézőjelbe teszi Fredé egész történetét. A keretsztori szerint sok-sok évvel az ismert gileádi események után egy tudós konferencián kerül szóba a Szolgálóny meséje. A lelet nem írásos anyag, hanem egy csomó hangszalag volt, melyeken egy nő (Fredé) rögzítette a történetét. Felmerül, hogy a kazetták esetleg hamisítványok, majd amikor a tudósok arra jutnak, hogy valószínűleg igaziak, az előadást tartó professzor elmondja, hogy szinte lehetetlen azonosítani a történet szereplőit, innentől kezdve pedig a történészek is csak találgatni tudnak, pontosan mi történhetett velük.

Az elbeszélés és rekonstruálás lehetetlenségét már maga Fredé is világosan felismerte: „Képtelenség egy történetet pontosan, hajszálra ugyanúgy elbeszélni, ahogy volt, mert valamit mindig ki kell hagyni, túl sok a részlet, a szempont, az egymást keresztező szál, az árnyalat; túl sok félreérthető gesztus, túl sok leírhatatlan kép, túl sok illat és íz, kevert szín játszik közre” (210). Atwood hőse legyen bár egy elítélt bűnöző, egy jogfosztott nő vagy egy érzelmi vákuumba került feleség, az ő történeteiken keresztül képes az olvasót ideig-óráig belepréselni abba a fojtogató közegbe, ami az atwoodi asszonyoknak a megszokottat, az átlagosat és a mindennaposat jelenti.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Meg fogsz lepődni, hogy milyen régi a reggeli kávéd

Biológusok megfejtették, hogy az arabica kávé több százezer évvel ezelőtt, természetes kereszteződés folytán alakult ki. Könyvek hírek (és kávé) mellé.

...
Zöld

A szerzetes, aki megalkotta a középkori Google Earth-öt

Fra Mauro, a velencei laikus testvér az addigi történelem legrészletesebb térképét készítette el az 1450-es években. Csettintenének rá a Google Earth tervezői is.

...
Zöld

Vajon tudod a választ 3 egyszerű kérdésre a pedofíliáról és a gyerekek elleni erőszakról?

A cikkben könyveket is találsz a Hintalovon ajánlásával!