Fotó: Valuska Gábor
Csütörtök este tartott előadást a Közép-európai Egyetemen Cory Doctorow New York Times bestseller science fiction szerző és digitális szerzői jogi aktivista. Az Electronic Frontier Foundation korábbi európai igazgatója, és a BoingBoing társszerkesztője az egyetem Center for Media, Data and Society kutatóintézetének meghívására érkezett Budapestre, hogy a számítógépek hatalmáról dúló disztópikus háborúról beszéljen. Készülő könyvéről és az egyre népszerűbb disztópikus „Young Adult” irodalomról kérdeztük a Kis Testvér íróját, aki minden művét ingyenesen elérhetővé teszi Craphound.com weboldalán keresztül. Az interjúra kapott idő három kérdésre volt elég, olyan kimerítően megválaszolt mindent.
Cory Doctorow Kanadában született, de a kétezres évek eleje óta Londonban él. Tizenhét éves kora óta publikál science fiction történeteket, első regénye, a Down and Out in the Magic Kingdom 2003-ban jelent meg, és azóta több felnőtteknek és fiataloknak szóló könyve is New York Times bestseller lett, köztük a legnagyobb sikereket elért Kis Testvér. Ő volt az első író, aki szabadon letölthetővé tette a Creative Commons licenc alatt a műveit, és hosszú ideje harcol a jelenlegi digitális szerzői jogi törvények megváltoztatásáért és a DRM (digital rights management) eltörléséért. A Forbes magazin korábban azon huszonöt ember közé választotta, akik a legnagyobb befolyással bírnak az internet alakulására, emellett a „Fiatal Globális Vezetők” tagjaként meghívást kapott a Világgazdasági Fórumra.
Néhány órával az interjúnk előtt adott helyzetjelentést a Twitteren készülő könyvéről, amely az Utopia munkacímet viseli és pillanatnyilag 202 ezer szó terjedelmű. Mit lehet tudni a regényről?
Nos, azt már biztosan, hogy hosszú lesz, amint azt a Twitteren is írtam, jelenleg több mint 200 ezer szónál tartok vele, és tulajdonképpen már majdnem kész is. A regény alapját úgy lehetne röviden összegezni, hogy az utópia nem azt jelenti: egy államban minden tökéletes, hanem azt, hogy baj esetén az emberek segítenek egymásnak.
Az utópia nem politikai rendszerek, hanem az emberi természet elmélete, azzal együtt, hogy a politikai rendszerek is természetesen az emberi természet következményei. Vajon a szomszédaink sötétedés után egy tál pitével vagy puskával jönnek-e át hozzánk? Különösen érdekesnek tartom azt, hogy milyen narratívákat kapcsolunk a katasztrófákhoz. A filmekben általában azt látjuk, hogy egy ilyen helyzetben az emberek fosztogatni kezdenek. Nagyon sok történész foglalkozott már ezzel a jelenséggel, kiemelném Rebecca Solnit A Paradise Built in Hell című könyvét, amely szembeállítja a túlélők személyes, helyszíni beszámolóit a történések távlati megítélésével. Solnit olyan példákat említ a közelmúltból, mint a New Orleans-i Katrina hurrikán vagy a haiti földrengés, és kutatásai szerint a túlélők beszámolóit túlnyomórészt az jellemzi, hogy az emberek segítőkészek, nemesen és nagylelkűen viszonyulnak egymáshoz. Rengeteg példát találhatunk a bajtársias viselkedésre a második világháború idejéről is.
Azonban, ha megvizsgáljuk e katasztrófák távlati reprezentációját, gyakori az a fajta, rendkívül rasszista, a társadalmi osztályokon alapuló narratíva, amely szerint a szegények katasztrófa idején fosztogatnak, erőszakoskodnak, és ez éles ellentétben áll az emberek helyszíni beszámolóival. Pontosabban azt mondhatjuk, hogy az uralkodó elit egy erőteljes, faji szűrőn keresztül válogatja meg azt, hogy milyen narratívákat és képeket társít a katasztrófákhoz. A CNN például fehérekről és feketékről is mutatott képeket, amint üzletekbe törnek be és a túléléshez árucikkeket visznek el. Az előbbit a javak mentésének titulálták, az utóbbit pedig fosztogatásnak. A szociológusok „elite panic”-nek nevezik ezt a jelenséget, és ez az a fajta megelőző csapás a szegényekre, ami paradox módon gyakran pontosan ahhoz vezet, amit meg akar előzni. Haitin például annyira biztosak voltak abban, hogy lázadások fognak kitörni az ételért, hogy az ételt osztó szervezetek szögesdróttal körbekerített táborokban, embertelen körülmények között osztották az ételt, az embereket fegyveres, pajzsos őrök vették körbe, nem volt víz, nem voltak mosdók és a legkisebb gyanúra is marhacsordaként terelték össze a rendőrök a túlélőket. És ez lázongáshoz is vezetett. Senki nem tudja biztosan, de Solnit feltételezi, hogy nem törtek volna ki lázadások, ha az embereket áldozatokként kezelik, nem potenciális bűnözőként.
A regényem tehát olyan emberekről szól, akik katasztrófa esetén kedvesek egymáshoz. Gyakorlatilag egy „világvége történet”, amelyben az emberek nem egymás ellen fordulnak, hanem segítenek a másikon. A megírásában Kim Stanley Robinson gyönyörű története, a Pacific Edge is inspirált, ami egy Piketty-stílusú, szabályozott kapitalista öko-utópisztikus világról szól és csodálatos könyv.
A CEU Center for Media, Data and Society kutatóintézetének vezetője beszélgetett Doctorowval
2003-ban jelent meg az első regénye (Down and Out in the Magic Kingdom), és az azóta eltelt években jelentősen nőtt a science fiction regények, elsősorban a disztópikus Young Adult (YA) irodalom iránti érdeklődés, melyekből sorra készülnek a nagyszabású filmadaptációk. Mi a véleménye ezekről a könyvekről és ön szerint minek köszönhető a népszerűségük?
Nem feltétlenül venném őket egy kalap alá, de mindenképpen érdekesnek találom, hogy azokat, amelyek a legtöbb kritikát és elutasítást kapják, nők írták. Úgy gondolom, ebben nagy szerepe van annak, hogy hagyományosan férfi szerzőkkel azonosítják a disztópikus irodalmat, mintha eredendően gyanakvásra kellene, hogy okot adjon az, ha egy nő ír a világvégéről. Azok a disztópikus YA regények, amelyeket olvastam és ismerek, meglátásom szerint a vagyon egyenlőtlen elosztására, a társadalom oligarchikus kérdéseire reflektálnak.
A science fiction nem jósolja meg a jövőt, de elég jó képet ad a jelenről. Ha tudni akarjuk, hogyan éreznek, milyen félelmeik, vágyaik vannak az embereknek a technológiával kapcsolatban, olvassunk science fiction regényeket. Nem azt fogjuk megtudni belőlük, milyen lesz a technológia húsz év múlva, hanem azt, hogy milyen kép él erről az emberek tudatalattijában. Ezek a regények arra az általános érzésre reflektálnak, amely szerint a technológia és az oligarchia meglehetősen összefonódott, ez tükröződik abban is, ahogy ezekben a történetekben az embereket felügyelet alatt tartják. Ez a Katniss akárki például gyakorlatilag egy olyan „gyerekek nélküli utópiában” él, ahol minden arról szól, hogy milyen eredményeket érnek el standardizált teszteken, ami nagyon is létező, személyes, szinte már kafkai tapasztalat a gyerekek számára, hiszen az oktatásban nap mint nap találkoznak vele; abban nőnek fel, hogy teljesen önkényes kategóriákba sorolva osztályozzák őket. Ennek köszönhető ezeknek a regényeknek a sikere, mivel olyan élményekre és jelenségekre reflektálnak, melyeket a gyerekek átéltek és ismernek.
A Kis Testvér folytatásaként megjelent Homeland (2013) fejezeteinek előszavában hosszasan ír a könyvesboltok szerepéről, azt is mondhatnánk, hogy a regényt legkedvesebb könyves szentélyeinek ajánlja. Hogyan látja a könyvesboltok jövőjét?
Rengeteg oka volt annak, hogy a kedvenc könyvesboltjaimról írtam a Homeland-ben. Először is gyógyulófélben lévő könyvkereskedő vagyok, rengeteg időt töltöttem könyvesboltokban hobbiból, szakmai okokból és a dedikáló körútjaimon. Nem gondolom, hogy a könyvesboltok napjai meg lennének számlálva, de azt sem, hogy pompásan alakulna a jövőjük. Nem tudom, hogy Magyarországon mi a helyzet, de Amerikában és Kanadában az történt, hogy a kis könyvesboltokat ellehetetlenítették a bevásárlóközpontok gagyi könyvesboltjai, majd azokat a nagy láncok, amelyeket pedig az Amazon tett tönkre.
A klasszikus könyvesboltokra tehát nem az Amazon mért csapást, hanem a bevásárlóközpontok könyvesboltnak álcázott rettenetei, és őszintén szólva ezeket és a nagy láncokat nem is siratom. A kis, helyi könyvesboltok véleményem szerint attól jók ‒ és ez fogja meghatározni a jövőjüket is ‒, hogy olyan könyveket ajánlanak nekünk, amelyekről nem is tudtuk, hogy el akarjuk olvasni. A legjobb mozik sem azok, amelyekbe olyan filmekért megyünk, amikről már mindenki beszél, hanem azok, amikről tudjuk: csak jó filmeket vetítenek, még ha nem is hallottunk róluk. Egyébként, ha megvizsgáljuk a könyvterjesztés történetét, azt látjuk, hogy az olcsó, puha kötésű könyvek a második világháború alatt és után teljesen átformálták a piacot. A kiadók ilyen könyveket küldtek a katonáknak a frontra, később pedig ezeket az olcsó, minőségi köteteket pont, hogy nem könyvesboltokban, hanem patikákban, újságárusoknál, vegyesboltokban árulták az Egyesült Államokban. A terjesztők magas jutalékot tudtak kialkudni és olyan könyveket és sorozatokat árultak évtizedeken át a patikákban és kisboltokban, amelyekről az emberek nem is hallottak, de tudhatták, hogy jók. És pont ez van annak a könyvkereskedésnek a DNS-ébe kódolva, amit én is szeretek.
Szerző: Orosz Anna
