Az L.A. Quartet korábbi köteteiben (Fekete Dália, A nagy sehol, Szigorúan bizalmas, Fehér jazz) már felbukkant szereplőkkel, valós és kitalált személyekkel zsúfolta tele a Pearl Harbor-i támadás előestéjén induló gigantikus új regényét James Ellroy. A Perfídia a háborús hisztéria, a kollektív bűnbakkeresés és a sorozatos árulás regénye, csak úgy mellékesen pedig a második L.A. Quartet első kötete is egyben.
A fentiekből adódóan maga a helyszín is változatlan, szereplői pedig a korábbi szériához hasonlóan még mindig az al- és felvilág mocskos, brutális és korrupt, egymás kezére játszó, egymás életét azonban bármikor késlekedés és mérlegelés nélkül kioltó figurái. Mindenki a saját gesztenyéjét kapargatja, az erkölcsi fenntartásokat pedig már rég messzire fújta a háború. „A Los Angeles-i rendőrség egy kígyóverem volt”, írja Ellroy, a Vatanabe család rituális, 1941. december 6-án bekövetkezett halála azonban mégis fejtörést okoz nekik.
James Ellroy: Perfídia
Fordította: Illés Róbert, Jaffa Kiadó, 2015, 756 oldal, 3990 HUF
Valószínűleg ez a bűnügy is csak egy maradt volna a sok ezer közül, a másnapi Pearl Harbor-i támadás azonban mindent megváltoztatott. A Vatanabék japánok voltak – apa, anya és két kamasz gyerek –, a hasukat pedig karddal vágták fel a saját otthonukban. A tisztánlátást nehezíti a lakásban hagyott búcsúüzenet, amely a közelgő és a Pearl Harborban ténylegesen bekövetkezett kataklizmát emlegeti. Haláluk első ránézésre csoportos öngyilkosságnak tűnik, a rendőrségen azonban vannak néhányan, akik kételkednek ebben a teóriában. Közéjük tartozik a japán származású Hideo Asida, a Los Angeles-i rendőrség zseniális helyszínelője, akit csak a hatóságok számára nélkülözhetetlen képességei mentenek meg az internálástól.
Ő egyike annak a négy karakternek, akik kiemelkednek abból a mérhetetlen szereplőkavalkádból, melyet Ellroy biztos kézzel irányítgat a regény lapjain. A nyomozásban fontos szerepet tölt még be az ír származású nyomozó, Dudley Smith, aki a hatósági igazság felkent bajnokaként osztogatja az ólomkesztyűs pofonokat, szabadidejében filmsztárokat csábít, amúgy pedig jó gazdaként felügyeli a város déli részén folyó kábítószer-kereskedelmet. A rendőrségen belül örök riválisa az alkoholista William H. Parker, aki egy kalandvágyó lányt, a zsarubarátnő Kay Lake-et használja fel saját céljai eléréséhez. Négyük történetéből bomlik ki a Perfídia kismillió szálon futó cselekménye, melyből nagyon hamar kiderül, hogy a címnek megfelelően (perfídia = árulás, család, hűtlenség, szószegés) az alkalmi szövetségek még annál is lazábbak, mint egy feltörekvő csillagocska harisnyakötője a kínai alvilágot uraló Ace Kwan egyik lebujában.
A Vatanabék halála sokkal messzebbre mutat annál, mint azt elsőre bárki is gondolta volna, a háborús pszichózis azonban teljesen a feje tetejére állított mindent: a szálak összekuszálódtak, az idő felgyorsult, a szakmai hivatástudat gyakorlását kivert fogak, szétlőtt fejek, mésszel leöntött holttestek szegélyezik. A rendőrök egy része nagyjából le sem szarja, ki ölte meg valójában a japán családot, valami eredményt azonban mindenképp fel kell mutatniuk, miközben a háborús készülődés dollárjeleket éget a retinájukba, a nyerészkedésből pedig senki, de tényleg senki nem akar kimaradni.
Ellroy a szokásos lendülettel hajtja végig olvasóit a történeten, prózája ennél minimalistább talán már nem is lehetne: szikár, lényegre törő, brutális. Kíméletlenül bánik fiktív és valós szereplőivel, akik között az élvhajhász fiatal Kennedy ugyanúgy helyet kap, mint a zöldfülű rendőrfiúval smároló Joan Crawford. Ez azonban csak egy picinyke szelete annak a monumentális tablónak, amelyet Ellroy felfest a Perfídiában, ahol japánokat kínaivá műtő orvosok, kommunista agitátorok, bokszolóba szerelmes rendőrök, meg persze fasiszták, rasszisták, alkoholisták, pederaszták, és titkos propagandisták is helyet követelnek maguknak. Sokuknak csak egy-egy villanás jut, és mire igazán beleágyaznák magukat a történetszálba, Ellroy már tovább is rántja olvasóit, így a machinációk és motivációk mélyére leásni nem mindig van idő. Kell jó pár oldal, hogy az ember ráálljon a Perfídia ritmusára.
Ellroy regényében nincs feloldozás, a jó nem nyeri el jutalmát, leginkább azért, mert nincsenek tisztán se jók, se rosszak. Mindenki sáros, mindenki akar valamit, és így vagy úgy, de végül el is veszi azt.
Ellroy 1961-ben hallotta először a Perfidiát a Ventures feldolgozásában, de amikor az apja fülét megütötte, hogy mit hallgat, azonnal azt ajánlotta, hogy ne hagyja ki Glenn Miller 1941-es feldolgozását. Ellroy azt mondja, azóta is ez a kedvence.
