Az idei Margó-díj felhívásra 37 érvényes nevezés érkezett. Közülük választotta ki a Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri a legjobb tíz kötetet. A Margó-díjat és a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat 2025 októberében, az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál megnyitójával összekötött ünnepélyes díjátadón adják át a nyerteseknek. Jehan Paumero francia születésű író, A hazám és az otthonom – Magyarország egy francia szemüvegén át című kötet írója beszélt alkotói folyamatokról, első szakmai és olvasói visszajelzésekről, az íráshoz vezető hosszú időről és kedvenc debütáló francia alkotóiról. (Interjúsorozatunk korábbi részei: Breier Ádám, Dorosz Dávid, Falcsik Mari)
Ha pedig a többi Margó-díjas kötetre is kíváncsi vagy, ebben a listában összegyűjtöttük mindet.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Az egész nagyon hasonlít a lemezkeverés folyamatára, amit közelről ismerek. Szinte ugyanolyan folyamat mindkettő. Százszor átolvassuk vagy meghallgatjuk ugyanazt, de mindig találunk benne valamit, amin szeretnénk változtatni. És egy ponton eljut oda az ember, hogy: „itt megállok, mert sosem lesz vége".
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Már egy ideje foglalkoztatott az írás. Nem sokkal korábban felkértek, hogy írjak egy fejezetet egy magyarokról szóló francia könyvbe, és nagyon élveztem a folyamatot. Évek óta jártam egy kávézóba dolgozgatni, egy ismerősöm egyszer szólt, hogy ott dolgozik a lánya, aki állítólag meg volt róla győződve, hogy én író vagyok.
Ekkor döntöttem úgy, hogy írónak lenni nem is olyan rossz ötlet.
Ez volt a szikra. Kevés időm volt rá, de nagy hévvel áltam neki. Pont a negyvenedik születésnapom körül kapott el a nosztalgia a ideérkezésemről és a 2000-es évek eleji Magyarországról. Ezeket az emlékeket kezdtem feldolgozni, aztán a többi jött magától.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A feleségem volt az első, aki beleolvasott, egy picivel később Bérczes László és Kiss Tibor Noé barátaim is olvastak belőle. Meglepetésemre mindketten dicsérték az akkor még nagyon kezdetleges írásomat. Végül a teljes kéziratot nem mutattam meg senkinek, egyenesen a kiadónak küldtem. Úgy voltam vele, hogy ha valaki őszintén azt tudja mondani rá, hogy jó, az csakis egy kiadó lehet, mert ott nincs semmi személyeskedés. Egy kiadó nem fél attól, hogy megbánt.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
A legnagyobb kihívás az időhiány volt. Több olyan időszak volt, amikor hónapokig egyáltalán nem tudtam foglalkozni az írással. Rettenetesen frusztrált, hogy tudtam, merre menne tovább a sztori, a fejemben már írtam a folytatását, de kénytelen voltam más dolgokkal foglalkozni.
Többek között ezért döntöttem úgy, hogy kiveszek néhány hónap fizetés nélküli szabadságot, és folytatom.
Akkor nagyon sokat írtam, és ha nem lett volna az a szabadidő, akkor még mindig nem fejeztem volna be.
Mit vártál az első könyvedtől?
Semmi elvárásom nem volt az első kötet felé. Persze volt bennem remény, hogy néhány embert megszólít a könyvem, de arra gondoltam, hogy ha negyven vagy ötven ember elolvassa, az már egy nagyon nagy dolog (persze ezt nem mondtam a kiadónak). Nem tudom mennyi fogyott a boltokban eddig, de a három könyvbemutatón, amit eddig tartottam, majdnem százötven példány kelt el. De ami a leginkább számít, hogy sok pozitív visszajelzést kaptam ismerősöktől és ismeretlenektől egyaránt.
Sokáig nem tudtam, hogy van-e létjogosultsága a könyvnek, most pedig úgy vagyok vele, hogy volt értelme megírni és kiadni is.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Három éven át írtam ezt a könyvet. Pont ezért azok közül a fejezetek közül, amelyeket a legelején írtam, volt olyan, ami utólag már nem tetszett annyira. Úgy éreztem, hogy ennyi idő alatt érettebb lett a stílusom, ha lehet egyáltalán stílusról beszélni. De úgy döntöttem, nem írom át, mert ettől éreztem őszintének az egészet. Mivel nagyrészt önéletrajzi kötetről van szó, mindent úgy fogalmaztam, ahogy ott és akkor éreztem. Szóval utólag beláttam, hogy néhány rész lehetett volna izgalmasabb.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
A legelső olvasóm úgy fogalmazott, hogy letehetetlen a könyv. Ez volt a legváratlanabb bók, amit valaha is kaphattam. Rá is kellett keresnem a kifejezésre a szótárban, nehogy félreértsem, mert túlzottan pozitívnak tűnt. Ez talán az egyetlen visszajelzés, amire nem számítottam. És anélkül, hogy a könyv olvasói beszéltek volna egymással, ez lett végül a leggyakoribb visszajelzés, amit kaptam, és az életben nem gondoltam volna, hogy ilyen élményt tudok bárkinek nyújtani.
Többen mondták, hogy már évek óta nem olvasnak, de ez a könyv visszahozta a kedvüket.
De azt is mondták, hogy a könyv kibékítette őket Magyarországgal, és rájöttek, hogy mégis jó ott élni. Ezek is váratlan, de hízelgő reakciók voltak.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Ez egy nagyon jó kérdés. Sajnos nem emlékszem.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Nem írtam még olyat, amit irodalomnak tartottam volna.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Nem tudnék egyet választani. Az idén olvastam egy Grand frère ("nagytesó" vagy "báty") című könyvet, amelynek tudtommal nincs magyar fordítása. Ez nagyon tetszett. Nem sokkal előtte pedig a Petit pays-t ("kis ország"), ami a ruandai népirtásról szóló autófikció Gaël Faye-tól, ami szintén mélyen megérintett. Jean-Baptiste Andrea (2023-as Goncourt-díjas) első könyvét is nagyon szépnek tartom (Ma Reine - "Az én királynőm"). Egy másik Goncourt-díjas, Nicolas Mathieu legelső könyvét is imádtam. Ritkán tudom megmondani, miért tetszik egy könyv. Megérint, hetekig az olvasása után is a fejemben van, nem tudom elengedni. Ilyen nekem egy jó könyv.
