A nagy sikerű fantasy eposzok óta a varázspálca jelentése olyan szinten él a köztudatban, mint az okostelefoné, és a boszorkányokra sem úgy tekintünk már, mint bibircsókos banyákra. De mi történik akkor, ha ezeket az elemeket egy ügynökség mindennapjaiba helyezzük? Neal Stephenson és Nicole Galland szerzőpáros könyve, A D.O.D.O. felemelkedése és bukása a boszorkányok bűvös világát vegyíti a post-itek ragadós irodai életével. Bár nem ússzuk meg fura nevű varázskütyük nélkül, a regény szereplői inkább már olyan szakszavakat kántálnak, mint az akcióterv vagy a sikermutató.
Melisande Stokes, az unatkozó nyelvész-adjunktus a viktoriánus Londonban ragadt: memoárt kezd írni az utóbbi években vele történtekről, főként arról, hogyan került a kényelmes huszonegyedik századi Bostonból a kilátástalan múltba, ahol még a fűzők is szorítanak és vászonbugyit kell hordani.
Nicole Galland, Stephenson Neal: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása
Fordította: Kodaj Dániel, FUMAX KFT, 2018, 609 oldal, 5495HUF
A visszaemlékezés szerint minden akkor kezdődött, amikor Stokes az egyetemi kampuszon szó szerint belebotlott Tristan Lyons-ba, az USA hadseregének katona-fizikusába. Tristan egy rakat régi feljegyzés lefordítására kéri meg a nőt. Az írások szerint a mágia nemcsak mese, hanem valós dolog, legalábbis az 1851. évig az volt, akkor azonban nyom nélkül felszívódott, munka nélkül hagyva a szintén létező boszorkányokat. Nem sokkal ezután Stokes-ot egy magyar származású boszi böki meg Facebookon, aki mindenáron találkozni akar vele. Stokesék e Kárpáthy Erzsébet nevű, rejtélyes nővel indítják el az USA-kormányának égisze alatt a D.O.D.O.-t, vagyis a Diakrón Operációk Döntéshozó Osztályát. A cél nem más, minthogy kiderítsék, hova lett a mágia, és ha lehet, újra felélesszék azt. Ehhez azonban vissza kell utazniuk az időben.
A könyvet Neal Stephenson és Nicole Galland írták, a sci-fi rajongók számára pedig előbbi lehet ismertebb, Stephenson a tudományos fantasztikum területén busásnak számító Hugo-díjat is bezsebelte már Gyémántkor című könyvével. Galland ezzel szemben az alternatív történelem területén alkotott, de eddig kevésbé volt ismert, első könyve 2005-ben jelent meg. Ahogy azt egy beszélgetésen kifejtette a páros, a könyv alapja Stephensontól származott, ezt később együtt kerekítették sztorivá, Galland pedig regényformába öntötte. A készülő szöveget pedig egymás közt passzolgatták attól függően, hogy egyes részek melyikükhöz álltak közelebb.
A történet fő mozgatórugója az időutazás. A különböző idősíkok összekuszálódása ehhez mérten mesterien zajlik, olyannyira, hogy egy ponton a regény eredeti világának határai is elhalványulnak, annak ellenére, hogy a Krím-félsziget abban is az oroszoké, és a bostoni egyetemi negyed kávézójában is a szokásos tetovált hipszterek szolgálják fel a lattét.
A könyv viszont ennek ellenére is inkább annak bemutatásában remekel igazán, hogy miként képes idővel rátelepedni a felsővezetés (esetünkben az Egyesült Államok hadügyminisztere) egy olyan startup-szerű, garázsból induló projektre mint a D.O.D.O., amennyiben érdeke fűzi hozzá. A főnök új eredményeket, és azzal párhuzamosan létszámemelést követel, így a szervezet gyorsan felduzzad titkárokkal, rendszergazdákkal, osztályvezetőkkel és felsővezetőkkel. A vállalati rendszer roskadozni kezd saját súlya alatt, a bürokrácia szintje elviselhetetlenné válik, és még a munkahelyi bulik is balul kezdenek elsülni. Erről a folyamatról már-már a The Office című sorozat varázsát megidéző belső e-mailezések, powerpointok, word-doksik, jelentések, és naplóbejegyzések formájában olvashatunk, ami egészen egyedi megoldás.
A szervezet ügyes-bajos, de a fő sztoriszálhoz csak lazán kapcsolódó dolgai sodróan követik egymást, az olvasó pedig addigra vagy kollegiális viszonyt kötött a könyv szereplőivel, és élvezetét leli a leiratok olvasásában, vagy nem, és akkor inkább fárasztónak éli meg őket. Azon viszont mindenki egyaránt meglepődhet, amikor a hatszáz oldalas könyv az utolsó hetven oldaltól kezdődően hirtelen ráfordul a célegyenesre, és szinte a semmiből újra a fő bonyodalomra (vagyis Stokes múltba való beragadására) helyezi a hangsúlyt. A szerzők azonban nem próbálják meg a lehetetlent, vagyis azt, hogy ilyen kevés oldalban lezárjanak egy ennyire bonyolult történetet. Ebből az következik, hogy szinte minden szál elvarratlanul marad, az utolsó oldalon pedig már-már oda jutunk, ahol a könyv eleje felé tartottunk.
Sajnos az íróknak nemigen lehetett az a célja, hogy valaki továbbgondolja a történteket, inkább tűnik úgy, mintha egy lehetséges folytatásnak ágyaztak volna meg. A hard-scifi szerelmesei sem lehetnek boldogok, főleg akik Stephenson korábbi írásainak hangulatát szerették volna viszontlátni e könyv hasábjain is. A D.O.D.O. felemelkedés és bukása azonban hiába érint komoly, tudományos témákat és van fűszerezve fantasztikus elemekkel, lényegét tekintve egy könnyű, humoros olvasmány popcorn-boszorkányokról és hagyományőrző rendszergazdákról.
Szerző: Vörös István
