Mit ettek az őseink, és miért fontos ez ma?

Mit ettek az őseink, és miért fontos ez ma?

Stephen Le kanadai író, antropológus évekig kutatta az emberi táplálkozást és az azzal összefüggésbe hozható betegségeket szerte a világon. Könyve elődeink táplálkozási stratégiáit feltáró nagy ívű történeti áttekintés, a világ különböző földrészein élő embereket és az ottani ételfogyasztási szokásokat bemutató szórakoztató útirajz, aktuális tudományos kutatás és meggyőző életmód-tanácsadó egyszerre. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2021. június 27. |

Életünknek manapság kevés olyan területe van, amelyet annyi ellentmondásos információ terhel, mint az étrendünk: együnk sok húst, ne együnk sok húst, a teljes kiőrlésű gabonák egészségesek, a teljes kiőrlésű gabonák katasztrofálisak, csak bizonyos élelmiszereket szabad fogyasztanunk, mindent ehetünk, de mértékkel, és így tovább. A különböző kultúrák évszázados konyhái a bonyolult biológiai igények és a környezet által finomhangolt evolúció eredményei. Mit tehetünk az egészségünkért a tömegélelmiszerek korában?

STEPHEN LE
A táplálkozás százmillió éves története. Mit ettek az őseink, és miért fontos ez ma?
Ford.: Varró Zsuzsa, TYPOTEX Kiadó, 2021. 296 oldal
-

Stephen Le: A táplálkozás százmillió éves története. Mit ettek az őseink, és miért fontos ez ma?

A szakácsok az egész világon mindig is tudták és tudják ma is, hogy a remek étel titka valamilyen fenséges zsíros hús vagy más zsíros összetevő. A nyugati parti kanadai őslakosok elképesztő mennyiségű olajat készítettek lazacból vagy gyertyahalból a lakomáikhoz. A kókusz és szezámolaj kölcsönöz olyan meghitten kellemes ízt a dél-ázsiai és koreai fogásoknak. Eurázsia nagy részén disznózsírt használtak, hogy a földművesek húsban szegény fogásait rendes étellé javítsák fel, megint máshol pedig a bálnazsírra, hódfarokzsírra, birkazsírra, kenguruzsírra, zsíros tejre és olívaolajra esküdtek.

A zsír iránti vágy akár egy felnőtt emberen is el tud uralkodni.

Melbourne-ben, Ausztráliában mesélte egy nő a buszon, hogy az ő méltóságteljes nagymamája titokban rájárt egy bödön tiltott, de áhított zsírra, és lekenyerezte az unokáit, hogy bűnös szenvedélyét tartsák titokban a lánya előtt.

Pedig nincs semmi igazán tápláló a húsban, zsírban és olajban; végül is a gorillák, zsiráfok és elefántok hatalmas jószágok, amelyek vegetáriánus koszton élnek. A leghosszabb életű népek közül a világon jó néhány úgy is kiváló egészségnek örvendett, hogy csak édesburgonyát, búzát, kukoricát és nagyon kevés húst ettek.

Miért vagyunk annyira oda a húsért, zsírért és olajért? És vajon az ilyesfélék fogyasztása jót tesz-e az egészségünknek?

Hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, vetnünk kell egy pillantást a családfánkra. Ahogy a Föld hőmérséklete fokozatosan lehűlt az elmúlt 50 millió év során, és kevesebb lett az esőerdő, az őseink különböző ökológiai niche-eket foglaltak el maguknak. Orángután és gibbon főemlős rokonaink Délkelet-Ázsia őserdeinek lombkoronájában élik az életüket, mégpedig elsősorban gyümölcsökön. Egy másik emberszabású rokonunk, a Paranthropus Afrikában élt hárommillió évvel ezelőtt, és kemény növényi táplálékot rágcsált, amiben az őrléshez tökéletes erőteljes állkapcsok és őrlőfogak segítették. A Paranthropus­koponyák hasonlítanak a gorillakoponyákhoz. Ha a Paranthropusból fejlődtünk volna ki, ma mind megelégednénk azzal, hogy leveleket, füveket, magokat és gyökereket majszolunk, és egy észak-amerikai egyetem parkja svédasztalszámba menne a gorillafejű emberek számára: pázsitok, levelek, virágok és makkok vésztartaléknak. De az egyetemisták, bármilyen lapos is a pénztárcájuk, nem legelik le a bokrokat a kollégium előtt, mert az emberek nem a növényevő paranthropodák leszármazottai. Bár látszólag bőséges a kínálat az étlapon, a szezonális eltérések a növények minőségében vagy elérhetőségében hosszú menetelésekre vagy repülőutak megtételére kényszerítik a növényevőket, hogy dúsabb legelőket találjanak. A Paranthropus elterjedési területe valószínűleg korlátozott volt, ahogy a mai gorilláké is az.

Egy mindenevő földrajzi lehetőségei jelentősen tágabbak.

Legközelebbi rokonainkra jellemző, hogy szeretik a friss húst. A bonobók kisebb, óvatlan emlősök, például antilopok elejtésével egészítik ki gyümölcsétrendjüket, míg a csimpánzok az intelligenciájukra támaszkodva vadászcsapatokat alakítanak, hogy csapdába csalják és elkapják zsákmányukat, a kolobusz majmokat. Bár kevésbé mozgékonyak, mint a bonobók és a csimpánzok, az orangutánok és gorillák is élnek a lehetőséggel, ha alkalmuk nyílik a vadászatra. Úgy tűnik, az őseink egyre jobban rákaptak a húsevésre. A tudósok vágásnyomokat találtak a csontokon, valamint megmunkált eszközöket, szerszámokat már 2,6 millió évvel ezelőttről is. A fertőzött hús megevésével elkapható galandférgek genetikai elemzéséből arra lehet következtetni, hogy az emberek, a galandférgek és a húsevés már 1,71 millió – 780 ezer évvel ezelőtt is elválaszthatatlanok voltak egymástól.

De pontosan hogyan is jutottak hozzá Homo őseink a húshoz, és mennyit tudtak szerezni belőle? Ez a téma állt a középpontjában az emberiség történetével kapcsolatos talán legzajosabb vitának, mivel a kérdésre adott válasz elárulja, hogy valaki szerint a „természetes” emberi viselkedési minta a vadászé-e, vagy a dögevőé. Rögtön nyilvánvaló, milyen közvetlenül érinti ez a kutatás azokat a mai éles vitákat, amelyek a húsban gazdag vagy ezzel szemben a vegetáriánus étrend előnyeiről folynak.

Az eredeti elmélet szerint korai őseink mindenekelőtt és leginkább vadászok voltak.

Az afrikai ragadozók azonban jellemzően a becserkészésre és a könnyen gyorsuló, erőteljes hajszára hagyatkoznak, és többnyire éjszaka vadásznak – ezzel szemben a Homo nappali élőlény volt, és nem tudott úgy gyorsulni, mint az oroszlán vagy a gepárd, és nem is rendelkezett a húsevők karmaival, erőteljes állkapcsával vagy félelmetes fogaival. Hogyan is remélhette volna bármilyen emberszabású, hogy botokkal és kövekkel akár csak megkarcoljon, nemhogy megöljön egy gazellát, amely 100 kilométer per órás sebességgel tud száguldani a szavannán, és hirtelen három és fél méter magasba is képes felugrani a levegőbe?

Népszerű ellenvéleményként az elmúlt évtizedekben az is felmerült, hogy az őseink elcsenték a csontokat és a koponyákat a maradék zsákmányból a jóllakott oroszlánok és hiénák orra elől, azok álmos tekintetétől kísérve.

Az, hogy az Ember mint Macsó Vadász átalakult az Ember mint Csontguberálóvá, politikailag is korrektebbnek minősült.

Mivel úgy vélték, hogy az őseink hulladékvadászok voltak, nem pedig hidegvérű mészárosok, a mai embert ennek folyományaként természetadta pacifistaként lehetett értelmezni. További bónusz, hogy a dögevő forgatókönyv-változat kevésbé szexista is, mivel annak feltételezése helyett, hogy ő lett volna a családfenntartó, e szerint Apu csak kiegészítette a fő fogást, Anyu növényalapú raguját némi velővel és cupákkal. A dögevő-teóriának azonban, sajnos, valószínűleg nincs igazán elég veleje. Hogyan volt képes a korai Homo beindítani agyméretének markáns megduplázódását egymillió év alatt pusztán velős erőlevessel ízesített zöldségekkel és gumókkal? Mi több, egyetlen mai emlős sem él kizárólag vagy főként abból, hogy más ragadozók által elejtett állatok tetemeiből gyűjtöget, mivel az ilyen alkalmak eleve kiszámíthatatlanok, szűkösek, és a szóban forgó tetemek esetleg már rohadtak. Még a hiénák is vadászattal szerzik meg fehérjeszükségletük nagy részét, a népszerű hiedelemmel ellentétben.

A legvagányabb feltevés arra vonatkozólag, hogy hogyan juthattunk húshoz, a kitartó távfutás elmélete.

A legtöbb szárazföldi emlős lihegéssel adja le a hőfeleslegét, így nyálelválasztással és némi izzadással vezeti el a testhőt. Amikor az állat éppen nincs gyors mozgásban, a bundájában rekedt levegő szigetel a túlhevülés vagy a lehűlés ellen, hasonlóan ahhoz, ahogy a termoszok tervezése is a levegőt használja hőszigetelésre. (A nagy testű afrikai emlősök, mint az elefántok és a vízilovak, szőrtelenek, mivel nagyobb a testtömeg-testfelszín arányuk, így fennáll a veszélye, hogy belülről túlmelegszenek.) A lihegés és a levegőt csapdába fogó szőrbunda remekül működik a hosszú tétlenséggel megszakított rövid erőkifejtés-rohamok esetében, de az olyan sprinterbajnokok, mint a gepárdok, bedobják a törülközőt egy gyors vágta után, mivel a keletkező hő azonnal a vesztüket okozná.

Ezzel szemben a korai Homónak felegyenesedett volt a testtartása, és valószínűleg szőrtelen a teste. A futás légáramlást generál a csupasz testen, és elvonja a hőt. Mivel az emlősök bundája felfogja a levegőt, ez elejét veszi ennek a légáramlásbeli hatásnak, különösen akkor, ha a bunda összetapad a nedvességtől. Ezen túlmenően a főemlősök egyedülállóak abban is, hogy speciális verejtékmirigyek vannak elszórtan a bőrük felszínén, és ezek által finom párologtatással oszlatják el a hőt.

A futás hatékonysága a láb hosszával arányosan nő, ezért a Homo hosszabb lábakat fejlesztett ki magának,

valamint az Achilles-ínt, hogy elnyelje és kiengedje az ugrási energiát, és nagyobb farizmokat, hogy fokozza a futás erejét. Ezeknek az adaptációknak köszönhetően az emberek képesek utolérni és elkapni négylábú, szőrrel szigetelt állatokat, például kisebb antilopokat, kengurukat vagy nyulakat nagy távolságokon, magas hőmérsékleti körülmények között. A kitartó futás azt is lehetővé tehette a korai Homo számára, hogy hamarabb odaérjen a nagyragadozók által megölt friss tetemekhez, mielőtt a hőség és a dögevők végképp tönkretennék a vacsorát. A hosszútávfutó-elmélettel is vannak azonban problémák. A kitartó futás nagyon jó az állatok üldözésére sivatagos terepen, ahol a vadászok kilométereken keresztül tudják követni a nyomokat, de nem valószínű, hogy hasznos stratégia a bozótban vagy az erdőben. A két-három millió évvel ezelőtti időszakban az őseink füves pusztákon, erdőkben vagy tavak és folyók mellett is élhettek,

így a kitartó futás valószínűleg sokuk vagy a legtöbbjük számára nem működött.

Míg a paleoantropológusok között tovább folyik a vita arról, hogy elődeink hogyan is juthattak hozzá a húshoz, mindenképpen érdemes levonni azt a következtetést, hogy – az orangután, gorilla, bonobó és csimpánz rokonaikhoz hasonlóan – őseink erősen motiváltak voltak arra, hogy piszkos mancsukat rátegyék egy darab húsra. A zsákmány utolérésében azonban jobbak voltak a rokonaiknál, jobban tudták kővel dobálni a dögevőket, jobbak voltak a szerszámkészítésben, és jobban tudtak cseles vadásztrükköket eltanulni az idősebbektől és a kortársaiktól. Ennek következtében idővel egyre több húst tudtak enni. Vajon a több hús fogyasztása tette lehetővé őseinknek, hogy nagyobb agyuk fejlődjön ki? Az igaz, hogy úgy kétmillió évvel ezelőtt ősi felmenőink sokkal több húshoz kezdtek hozzájutni, az agyuk pedig tovább fejlődött, és jelentősen megnövekedett a mérete, de nem feltétlenül a több hús fogyasztása állt a rendkívüli növekedés hátterében. Az olyan ragadozók, mint a cápák és az aligátorok rengeteg állati fehérjét fogyasztanak, mégsem arról híresek, hogy különösebben okosak lennének. Ezzel szemben a gorillák, az orangutánok és az elefántok nagyon kevés állati fehérjét esznek, mégis köztudottan intelligensek.

Az állati fehérje tehát az intelligencia fejlesztéséhez sem feltétlenül szükséges. 

Van más összefüggés is a húsevés és az eszesség között: azok az állatok, amelyek jók az egymás elleni összehangolt közös küzdelemben, jók más fajok levadászásában is. A csapatban együttműködő hím csimpánzok meg tudnak ölni más csimpánzokat, ha azoknak éppen nincs szövetségesük a közelben. Összehangolt támadással más majmokat is üldözőbe vesznek, és a kalóriák körülbelül tíz százalékát olyan zsákmányból képesek megszerezni, mint a kolobusz majmok (a csimpánzok nagyobbak és okosabbak ezeknél a majmoknál). A hím csimpánzokból álló vadászcsapatok meg tudják tizedelni a majompopulációkat, utóbbiak fürgesége ellenére. Más állatok, amelyek jól tudnak együttműködni abban, hogy nagy testű állatokat ejtsenek el, például a farkasok és a hiénák, a tépőfogaikat és a csapatmunkát használják a riválisok kiiktatására. A farkasoknál magas a fajtársak leölésének aránya, különösen télen, amikor egy-egy falka összetalálkozhat egy magányos, kóbor farkassal. Ezzel szemben az olyan állatok, amelyek nem állnak össze, hogy egymás ellen harcoljanak, a csoportos vadászatban sem jeleskednek. A bonobók a csimpánzok közeli rokonai, de nem indítanak halálos, összehangolt támadásokat egymás ellen; nem is vadásznak csapatban, csak egyenként kapnak el kisebb zsákmányállatokat, ha alkalmuk adódik rá.

Lehetséges, hogy őseink összehangolt csapatokban vadásztak, a testi erő és az éles fogak helyett a leleményességüket használva.

Minden okunk megvan feltételezni, hogy Homo felmenőink ügyesebbek voltak egymás megölésében és az állatok levadászásában, mint a csimpánzok, mert bunkókat, lándzsákat és köveket használtak fegyverként, más támadókkal egy összehangolt csapatot alkotva. Mintegy kétmillió évvel ezelőtt a Homo-csontvázak már a földön való életmódhoz való alkalmazkodás jeleit mutatják: rövidebb lábujjak, keskenyebb medence, a nyak úgy áll, hogy megtartsa a koponyát álló helyzetben, a felső combcsontok befelé dőlnek, hogy segítsék a járást. A koponya űrtartalma több mint kétszeresére nőtt: az Australopithecus-féléké 425 gramm volt, Homo erectus elődeinké pedig már 900 gramm. Az agyméret megnövekedése tehát szorosan összefüggött a teljesen felegyenesedett járással. Állandóan a földön járkálni – és főleg a földön aludni – kockázatos szokás lehetett az őseinkre nézve egy oroszlánok és más ragadozók által lakott területen, hacsak ők maguk is nem váltak félelmetes élőlényekké.

Richard Wrangham főemlőskutató azt állítja, hogy a tűzgyújtás és a főzés elsajátítása tehette lehetővé Homo őseink számára, hogy több kalóriához jussanak a nyers húsból és a keményítőkből, emellett a tűz segíthetett abban is, hogy távol tartsák éjszaka a ragadozókat. Érdekfeszítő felvetés, bár a főzéshipotézis egyelőre nincs igazolva, és még bizonyítékot kell találni a kétmillió évvel ezelőtti tűzhasználatra is.

Komoly bizonyíték a tűzhasználatra Európában jelenleg 300-400 ezer évvel ezelőttre datálható.

Vagy az is elképzelhető, hogy ahelyett, hogy futva próbálták volna utolérni és elkapni a zsákmányt, Homo elődeink a kezüket és a találékonyságukat használták. Hogy többet megtudjak a kőszerszámok történetéről, elutaztam Afrikába, oda, ahol őseink először fejlesztették ki a szerszámkészítés művészetét.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Mit tehet valaki, ha gyilkosság történt a családjában?

És ha ráadásul a gyilkos a saját nagybátyja, aki megölte apját, annak háztartási alkalmazottait, majd a feleségét, végül önmagával is végzett? Hogyan lehet élni a bűn árnyékában? Olvass bele Helena Henschen regényébe!

...
Beleolvasó

A megbocsátás megköveteli a másik jelenlétét

„Bűntudat, megbocsátás, mit tehettem volna másképp, mit várhatunk el attól az embertől, aki a legnagyobb fájdalmat okozza másoknak?” Cecilie Enger legújabb, Lélegezz című regénye három különböző generációhoz tartozó nő összetartozásának, sebezhetőségének és bizonytalanságának lírai története. Mutatunk belőle egy részletet.

...
Beleolvasó

54 000 év genetikai öröksége

Karin Bojs elhatározta, hogy a DNS-elemzések segítségével az őskori emberekkel való rokonságát fogja feltárni. A kőkorszaktól egészen napjainkig ívelő munkájában elénk tárja azokat az összefüggéseket, amelyek a töredékeket átfogó és izgalmas képpé olvasztják egybe – az európai emberek genetikai örökségének történetévé. Olvass bele!

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

Hírek
...
Beleolvasó

Karin Smirnoff noirjában egy temetéssel válnak csak igazán sötétté a dolgok – Olvass bele!

...
Szórakozás

5 dolog, amiről jó, ha tudsz, mielőtt nézni kezded A háromtest-problémát

...
Hírek

Káprázatos lett az Álom luxuskivitelben gyémántokkal kirakott példánya

...
Hírek

Philip K. Dick egyik korai sci-fije új fordításban jelenik meg

...
Szórakozás

Nick Cave-dalok, Varró Dani-versek és Háy János-illusztrációk [PROGRAMAJÁNLÓ]

...
Szórakozás

Az éhezők viadala sztárja memoárban emlékszik vissza hat évtizedes pályafutására

...
Hírek

Megtalálták Kosztolányi Dezső első Byron-fordításának teljes kéziratát

...
Hírek

Vitézy Dávid: Esterházy Péter otthona helyén ne legyen társasház

...
Zöld

Mit kíván Jane Goodall a 90. születésnapjára?

...
Nagy

„Miért kéne egy írónak apolitikusnak lennie?” – színészek és rendezők Csurka István drámáiról

90 éve született Csurka István. Ebből az alkalomból olyan színészekkel és rendezőkkel beszélgettünk, akik szerepeltek a színdarabjaiban és/vagy rendeztek tőle valamit. Andrási Attila, Koncz Gábor és Szilágyi Tibor válaszai.

Szerzőink

...
Könyves Magazin

Ezt senki nem mondta – Oltai Kata: Úristen, örökre itt lesz

...
Sándor Anna

Kitakarja a politikus a szépírót? Elővettük Csurka István drámáit [Csurka 90]

...
Sándor Anna

Ujgur költőnek lenni önmagában politikai tett Kínában, és akkor még nem írtál memoárt

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

A legújabb Bűn és bűnhődés egyelőre nehezen találja az irányt

Dosztojevszkij nagy klasszikusát, a Bűn és bűnhődést Gáspár Ildikó adaptálta színpadra az Örkényben. Vannak erős pillanatai, mégis hiányérzetünk maradt.

...
Szórakozás

Most vagy soha! – Petőfi Sándorból hiányzik a nagypöcs-energia

Ápolt arcszőrzetek, tengernyi sár és pompás díszletek. Lóth Balázs Petőfi-filmje klasszicista képregénydramaturgiát követve mondja fel március 15. történetét, de esélyt sem ad arra, hogy azonosuljunk a hőseivel.

...
Szórakozás

Az Oscar-díjas American Fiction beavat egy bonyolult gyászfolyamat részleteibe

Cord Jefferson első játékfilmje nyerte a legjobb adaptált forgatókönyv kategória Oscarját. Utánajártunk, melyik regény volt az alapanyaga, és eláruljuk, hogy tetszett nekünk a Magyarországon egyelőre csak a Prime Video kínálatában elérhető mozi.

...
Alkotótárs

André Ferenc: Az utolsó levél [Mastercard® – Alkotótárs]

Czakó Zsófia és André Ferenc nyerte az első alkalommal átadott Mastercard® - Alkotótárs ösztöndíjat. A két szerző a Könyves Magazin oldalán írói levelezésbe kezd - ennek az első darabját olvashatjátok most, mégpedig Czakó Zsófiától.

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Kitakarja a politikus a szépírót? Elővettük Csurka István drámáit [Csurka 90]

Csurka István ma lenne 90 éves, így arra voltunk kíváncsiak, mit lehet tudni a drámáiról. Mik a fő témái, és milyenek a hősei? Felfedezhető-e bennük a későbbi politikus? Milyen út vezetett a bemutatásukig? És vajon aktuálisak-e még? 

...
Kritika

Ujgur költőnek lenni önmagában politikai tett Kínában, és akkor még nem írtál memoárt

Tahir Hamut Izgil ujgur költő és filmes a családjával együtt 2017-ben sikeresen elmenekült Kínából a tömeges letartóztatások elől. Memoárjában bemutatja, hogyan számol fel a totalitárius állam egy kultúrát és egy népet. A Ha értem jönnek éjjel a hét könyve.

...
Nagy

„halálomat türelmesen begombolom” – ma lenne 70 éves Sziveri János

Kifejezetten rövid élet jutott neki, ma ünnepelné hetvenedik születésnapját, de már 34 éve halott. Sziveri János vajdasági születésű költőre emlékezünk.

...
Kritika

Hogyan lesz egy anyából kiapadt, halálszagú folyó?

Az Anyám, a folyó című olasz regény lírai hangon előadott, töredékekből építkező történetének egy anya-lánya kapcsolat az alapja: a negyvenes éveiben járó lány az emlékezetét, így identitását is egyre inkább elveszítő anyjának meséli el – mintegy a felejtés ellen dolgozva – családjuk szerteágazó históriáját.

...
Nagy

Márquez regénye a végakarata ellenére jelent meg – Kafka, Nabokov is hasonlóan járt

Gabriel García Márquez posztumusz kisregényének megjelenése hatalmas irodalmi szenzáció, de van egy kis üröm az örömben, hiszen nem titok, az író meg akarta semmisíteni utolsó írását. 

...
Kritika

Jon Fosse a banalitáson át talál utat a természetfelettihez

A Nobel-díjas norvég szerző egymásba írja a hófödte tájat és a koromsötét éjszakát, egymásba játszatja hősét és annak környezetét. A Fehérség az egzakttól a transzcendens felé vezet, így egyszerre szolgál a kivonulás és a bevezetés könyveként.

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Orczy Mimi ezúttal Párizsban nyomoz egy eltűnt műkincs után – Olvass bele!

Folytatódik Ruff Orsolya kalandregénye, melyben a tűzrőlpattant báró Orczy Miminek egy francia bűntényt és eltűnést kell felderítenie.

...
Gyerekirodalom

Elhunyt a Babar könyvek szerzője

Laurent de Brunhoff festő és mesemondó, aki Babarról, az elefántkirályról szóló képeskönyvsorozattal lett híres, 98 éves volt.

...
Gyerekirodalom

10 nyuszis mesekönyv húsvétra és azon túl

Az édes tapsifülesek kiskorú rajongóinak és szüleiknek élő nyuszi helyett inkább gyönyörű gyerekkönyveket ajánlunk.

...

Ezt senki nem mondta – Oltai Kata: A család olyan, mint egy falka

...

A Szegény párákban Frankenstein, a szex és Mary Shelley is a ma nőjéről beszélnek

...

Ezt senki nem mondta – Nádasdy Ádám: Lássa az a gyerek, hogy én is ember vagyok