A kozmológiai állandóval Einstein megfejtette, miért nem omlik össze azonnal az univerzum

A kozmológiai állandóval Einstein megfejtette, miért nem omlik össze azonnal az univerzum

Költők és filozófusok a történelem kezdete óta vitáznak és tépelődnek azon a kérdésen, hogy miként fog véget érni a világ. Hála a természettudományoknak, ma már pontosan tudjuk a választ: tűz emészti el. Katie Mack segítségével a meredély legszélére állva tekinthetünk le a végtelen sötétségbe – tudományos szempontból. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2022. július 11. |
Katie Mack
A mindenség vége (mármint asztrofizikai szempontból)
Ford. Dedinszky Zsófia, Typotex, 2022, 224 oldal
-

Katie Mack elméleti asztrofizikus, az univerzum kezdetét, evolúcióját és végét kutató csillagászati és fizikai kozmológia számos területével foglalkozik. Kutatásai mellett aktív tudomány-népszerűsítő (több százezer Twitter-követővel), aki szellemes és könnyed stílusban tudja tudományága keveseknek hozzáférhető megállapításait a laikus olvasóközönség számára is érthetően közvetíteni. Könyvében az univerzum végéről való gondolkodás jelenleg rendelkezésünkre álló eredményeit mutatja be: szuperteleszkópok és részecskegyorsítók legfrissebb megfigyelései rajzolják át eddigi ismereteinket elképesztően izgalmas (és egyben félelmetes) új lehetőségekkel, és változtatják meg nézeteinket arról, hogy mi képzelhető el (és mi nem) a kozmosz távoli jövőjében. Költők és filozófusok a történelem kezdete óta vitáznak és tépelődnek azon a kérdésen, hogy miként fog véget érni a világ. Hála a természettudományoknak, ma már pontosan tudjuk a választ: tűz emészti el. Katie Mack segítségével a meredély legszélére állva tekinthetünk le a végtelen sötétségbe – tudományos szempontból.

Katie Mack: A mindenség vége (mármint asztrofizikai szempontból) (részlet)

Ford. Dedinszky Zsófia

A nem is olyan üres tér

 

A fizika alapjainak világrengető változtatásaihoz képest a kozmológiai állandó nem is volt olyan forradalmi ötlet. Sőt, nem is volt új: eredetileg Einstein találta ki,[1] mert jól beleillett a világegyetem fejlődését leíró gravitációs egyenleteibe. Kitalálása egy alapvető hibában gyökeredzett, és abban a formában nem is lett volna szabad leírni. De Einstein szíve mégis a helyén volt. A kozmológiai állandó bevezetésének indoka ugyanis az volt, hogy megmentse az univerzumot a katasztrofális összeomlástól. Vagy, még pontosabban, attól, hogy az univerzum már addigra katasztrofálisan össze legyen omolva. Einstein a gravitáció szakértőjeként pontosan tudta, hogy az összes elérhető adatból az a kellemetlen következtetés adódik, hogy a gravitációnak már réges-rég el kellett volna pusztítania a világegyetemet. Ez 1917-ben történt, közel fél évszázaddal az ősrobbanás elméletének széles körű elfogadása előtt, amikor még a legtöbben úgy vélték, hogy a kozmosz statikus és változatlan. Csillagok születnek és meghalnak, az anyag néha átrendeződik, de a tér tér marad – az a változatlan háttér, amely előtt ezek a dolgok történnek. Így hát, amikor Einstein észrevette, hogy vannak látszólag mozdulatlan csillagok az égen,

azonnal tudta, hogy az univerzum nagy bajban van.

Tudta, hogy azokat a csillagokat vonzaniuk kellene másik csillagoknak, és így mindennek lassanként egymás felé kellene elmozdulnia. Az sem számít, ha azok a csillagok nagyon messze vannak egymástól, a gravitáció ugyanis végtelen és kizárólag vonzásra képes erő. (Megjegyezném itt, hogy mindez azelőtt történt, mielőtt másik galaxisok létezéséről tudomást szereztünk volna, különben Einstein ugyanezt az érvelést a galaxisokra is alkalmazhatta volna. A probléma ugyanaz.) Egy változatlan univerzumban soha nem lehetünk valamitől túl távol ahhoz, hogy ne érezzük a vonzását valamilyen szinten, és idővel ennek a vonzásnak mindenkit egy helyre kellene húznia. Einstein számításaiból az jött ki, hogy bármilyen világegyetemnek, amelyben nagy tömegű tárgyak vannak jelen, már rég össze kellett volna omlania. A kozmoszunk létezése már önmagában ellentmondás.

Ez persze elég rosszul festett. Szerencsére Einstein kitalált egy ügyes kis kibúvót az általános relativitáselméletében, amellyel megmentette az univerzumot. Semmi sincs a térben, ami ellen tudna állni a csillagok vonzásának, de talán a tér maga képes rá. Einstein már korábban kidolgozott egy gyönyörűséges egyenletet arra, hogy miként változik a tér alakja a kozmoszban lévő dolgok gravitációs vonzásának hatására. Ahhoz, hogy a tér gravitációs vonzás miatti azonnali összeomlását elkerülje, csupán azt kellett megállapítania, hogy az egyenlete nincs kész – és be kell vezetnie egy olyan tagot, amely képes kifeszíteni a teret a gravitációval bíró testek között, ezzel tökéletesen kisimítva a gravitáció által amúgy okozott ellentmondást. A bevezetett állandó nem az univerzum valami eddig ismeretlen elemét jellemezte, csupán a tér egy új tulajdonságát írta le, amely szerint a tér minden pontjának van valamilyen taszítóereje. Ahol sok a tér és kevés az anyag (például a csillagok vagy galaxisok közötti űrben), ott ez a taszítóerő képes a gravitációs erőt ellensúlyozni.

Tá-dá! Az egyenlet működött. Tökéletesen leírt egy olyan statikus világegyetemet, amely nem omlik azonnal össze a benne lévő csillagok és galaxisok hatására. Einstein ismét nagyot alkotott.

Csak egy bökkenő volt. Az univerzum nem statikus.

Ez néhány évvel később vált nyilvánvalóvá a csillagásztársadalom előtt, amikor kiderült, hogy azok az égen látható maszatok, amelyeket eddig „spirális ködöknek” neveztek, valójában másik galaxisok. Nem sokkal később Hubble ezeknek a galaxisoknak a vöröseltolódásából kiindulva pedig bebizonyította, hogy az univerzum valójában tágul. Míg egy olyan univerzum, amelyben csak gravitációs erő van, pusztulásra van ítélve, a táguló világegyetem megmenthető, legalábbis időlegesen, a saját tágulása révén. A gravitáció ugyan lassítja a tágulást, sőt előbb-utóbb vissza is fordítja, de az univerzum évmilliárdokat nyer a robbanásnak köszönhető kezdeti tágulás, illetve annak következményei miatt. (Hogy miként kezdődött a tágulás, az más lapra tartozik, itt csak azt szeretnénk, hogy az univerzum ne legyen olyan végzetes bajban, hogy már tulajdonképpen most sem lenne szabad léteznie, és erről a kozmológiai állandó és a tágulás is jól gondoskodik.)

A táguló világegyetem felfedezése teljesen új fejezetet nyitott a kozmológiában, és adott egy kis pironkodnivalót Einsteinnek, aki némi vonakodás árán végül is kiszedte a kozmológiai állandót az egyenleteiből, és odébbállt, hogy a fizika más, alapvető területeit forradalmasítsa inkább. Így telt-múlt az idő, és az univerzum fejlődését már-már megérteni véltük, amikor 1998-ban a szupernóvamérés megint mindent összezavart. A gyorsuló tágulás azt jelentette, hogy kozmológiai állandót ismét elő kellett húzni a fiókból, és csak az az egy sovány vigaszunk lehetett, hogy addigra már túl késő volt ahhoz, hogy Einstein a szemünkbe vágja: „Én megmondtam!”

De csak mert a kozmológiai állandó lehetővé teszi az univerzum gyorsuló tágulását, az még nem jelenti azt, hogy ez mindenki szerint okos és elfogadható megoldás.[2] Elméleti szempontból semmi sem magyarázza, miért annyi a kozmológiai állandó értéke, amennyi. Miért létezik egyáltalán, ha csak nem azért, hogy rendbe tegyen nekünk néhány egyenletet? Ha pedig már van egy ilyen kozmológiai állandó, miért nem valami nagyobb szám? Az egyik leglogikusabb az lenne, ha egy ilyen konstans az univerzum vákuumenergiájához kötődne – azaz az üres tér energiáját jellemezné, amely olyan furcsa dolgokért felelős, mint azok a virtuális részecskék, amelyek a létezésbe ki-be képesek járkálni. De a kvantumtérelmélethez szükséges vákuumenergiára a számítások mintegy 10120-szor akkora számot adnak, mint amennyinek a kozmológiai állandót találtuk. Ha nem ismerjük ezt a jelölést: a 10120 annyit tesz, mint a tíz 120-szor megszorozva önmagával. Ez még az asztrofizikában is, ahol néha azért lazábban bánunk a számokkal, nagy eltérésnek számít. Ha tehát a kozmológiai állandó nem a kvantumelmélészek kedvenc vákuumenergiája, akkor micsoda?

„A kozmológiai állandó problémájára” valaki azt a megoldást javasolta, hogy ez a konstans talán kicsi az általunk megfigyelhető univerzumban, de tőlünk sokkal távolabb talán más értékeket vesz fel, és csak a véletlenen múlik, hogy mi hol mérjük. (Vagy nem is a véletlenen múlik, hanem szükségszerűen alakult így, hiszen a kozmológiai álladó radikálisan eltérő mértéke talán az élet és az intelligencia kialakulása ellen dolgozna, például mert az űr azokon a helyeken túl gyorsan tágulna ahhoz, hogy abban egyáltalán galaxisok formálódhassanak.) Egy másik lehetőség, hogy ez nem is egy kozmológiai állandó, hanem valamifajta kozmológiai állandót mímelő energiamező, amely idővel változhat, és ebben az esetben elképzelhető, hogy más okból fejlődött azzá, amilyen ma.

Mivel nem tudhatjuk, hogy igazi kozmológiai állandó vagy sem,

általában minden olyan feltételezett jelenséget, amely az univerzum tágulását gyorsítja, sötét energiának nevezünk.

Hogy még néhány szakkifejezést bedobjak itt, a változó (azaz nem konstans) sötét energiát gyakran hívják kvintesszenciának is, szó szerint ez „az ötödik elem”, amely eredetileg a középkorban a misztikus filozofálgatások kedvelt témája volt, és amelyről ma sem tudunk sokkal többet, mint akkor. A jó dolog a kvintesszencia-hipotézissel kapcsolatban az, hogy ebből egy olyan elmélet építhető fel, amely sok párhuzamot mutat az idő kezdetén lezajlott kozmikus infláció elméletével. Tudjuk, hogy akármi is indította be kezdetben a kozmikus inflációt, az később leállt, tehát elképzelhető, hogy egy ehhez hasonló, „gyorsuló tágulást okozó mező” kapcsolódott be ismét, és az okozza a ma megfigyelhető tágulást. (A kvintesszencia-hipotézis egy apró problémája, hogy elméletileg lehetőséget ad arra is, hogy a változó sötét energia erőszakosan elpusztítsa a világegyetemet. Például, ha ez az akármi, ami a világegyetem tágulását ma gyorsítja, egyszer csak meggondolja magát, az képes lehet a tágulást leállítani, majd visszájára fordítani, és visszaküldeni minket egy nagy reccshez. Ez szerencsére elég valószínűtlennek tűnik, de azért nem zárható ki teljesen.)

Akárhogyan is, a jelenlegi megfigyeléseink alapján nagyon is úgy tűnik, hogy a sötét energia egy kozmológiai állandó: a téridő egy olyan változatlan jellemzője, amely csak mostanában (értsd: az utóbbi néhány milliárd évben) kezdte befolyásolni a világegyetem fejlődését. A kezdeti időkben, amikor a kozmosz sokkal kompaktabb volt, egyszerűen nem volt elég hely ahhoz, hogy a kozmológiai állandó (amely az üres térre jellemző) bármit is csináljon, így a tágulás elkezdett lelassulni, ahogy az számításaink alapján is elvárható. De úgy ötmilliárd évvel ezelőtt az anyag, a normális kozmikus tágulásnak köszönhetően, már olyan szétszórttá vált, hogy a tér kozmológiai állandónak köszönhető nyúlása egyre nyilvánvalóbb lett. Ma már képesek vagyunk megfigyelni egy olyan távol történő szupernóva-robbanást is, amely még a tágulás felgyorsulása előtti időszakban történt, ami azt jelenti, hogy majdnem pontosan meg tudjuk állapítani azt a pontot, ahol a lassulás gyorsulásba váltott. Még mindig elképzelhető, hogy a sötét energia valamilyen új és dinamikus mező, de a kozmológiai állandó eddig tökéletes összhangban van az adatokkal.

Ám ha az eddigieket a logikus végkövetkeztetésig visszük, kissé meghökkentő eredményhez jutunk. Az derül ki ugyanis, hogy az az állandó, amelyet Einstein a világegyetem megmentésére vezetett be, végül is a pusztulását írja majd le.

 

[1] Még ha mi, fizikusok néha utáljuk is beismerni, Einsteinnek azért elég jó ötletei voltak.

[2] Onnan is tudni lehet, hogy egy tudományterületen nagyok az elvárások, ha már AZ UNIVERZUM MEGMENTÉSE is kevés egyeseknek.

Kapcsolódó cikkek
...
Könyvtavasz

Byung-Chul Han az árnyékliliomokban gyönyörködve fejti meg, hogy a lét elbeszélés, nem számszerűsítés

Byung-Chul Han új könyve vendégszövegekkel sűrűn átszőtt esszé, amely félúton kerti naplóba fordul. A globális digitális zaj ellenében a növényekkel járó munka csendbe merülő testi tapasztalatát, földközeli örömeit vázolja fel. Olvass bele!

...
Könyvtavasz

A patriarchátusról még ma sem lehet befejezett múltban írni

Abram de Swaan holland szociológus könyvében arról ír, hogy az új szélsőjobboldal, a keresztény fundamentalizmus és a folyamatos dzsihádista küzdelem térnyerése globális reakció a nők emancipációjára. De vajon fennmaradnak-e ezek a mozgalmak, vagy egy halálra ítélt patriarchális berendezkedés utolsó görcsös megnyilvánulásaiként visszaszorulnak? Mutatunk egy részt a könyvből!

...
Könyvtavasz

Tudtad, hogy csak félig vagy ember?

Milyen messze vagyunk attól, hogy az, ami ebben a pillanatban science fictionnek hangzik, valósággá váljon? Hogyan állítanak szembe minket ezek az új lehetőségek az élet és a halál etikai kérdéseivel és társadalmi hatásaival? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Sigrid Bratlie és Hallvard Kvale A jövő embere  című könyve. Olvass bele!

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

A legújabb Bűn és bűnhődés egyelőre nehezen találja az irányt

Dosztojevszkij nagy klasszikusát, a Bűn és bűnhődést Gáspár Ildikó adaptálta színpadra az Örkényben. Vannak erős pillanatai, mégis hiányérzetünk maradt.

...
Szórakozás

Most vagy soha! – Petőfi Sándorból hiányzik a nagypöcs-energia

Ápolt arcszőrzetek, tengernyi sár és pompás díszletek. Lóth Balázs Petőfi-filmje klasszicista képregénydramaturgiát követve mondja fel március 15. történetét, de esélyt sem ad arra, hogy azonosuljunk a hőseivel.

...
Szórakozás

Az Oscar-díjas American Fiction beavat egy bonyolult gyászfolyamat részleteibe

Cord Jefferson első játékfilmje nyerte a legjobb adaptált forgatókönyv kategória Oscarját. Utánajártunk, melyik regény volt az alapanyaga, és eláruljuk, hogy tetszett nekünk a Magyarországon egyelőre csak a Prime Video kínálatában elérhető mozi.

Polc

Jon Fosse a banalitáson át talál utat a természetfelettihez

...

Denene Millner két anya és egy lány sorsán keresztül számol le a tökéletes nő mítoszával

...

Alan Moore tálalásában a képregényiparnak átható ondószaga van

...

Terézanyut felfalta és megemésztette Kovácsné

...
KERÜLJ KÉPBE ÉS OLVASS!
...
Gyerekirodalom

Orczy Mimi ezúttal Párizsban nyomoz egy eltűnt műkincs után – Olvass bele!

...
Gyerekirodalom

10 nyuszis mesekönyv húsvétra és azon túl

...
Gyerekirodalom

Vajon Gengszter nagyi követte el a világraszóló rablást? [KÖNYVRÉSZLET]

...
Gyerekirodalom

Mart kalandjai annyira megnevettetnek, mintha Janikovszky Éva írta volna őket

...
Gyerekirodalom

Retrónak tűnő kortárs mesekönyv – Olvass bele Ancsa történeteibe!

...
Gyerekirodalom

Kormos Istvánnak avatnak emléktáblát az Esterházy Péter és Gitta Könyvtárnál

...

Ezt senki nem mondta – Oltai Kata: A család olyan, mint egy falka

...

A Szegény párákban Frankenstein, a szex és Mary Shelley is a ma nőjéről beszélnek

...

Ezt senki nem mondta – Nádasdy Ádám: Lássa az a gyerek, hogy én is ember vagyok