Schrödinger, a macska, Móra Ferenc és boszorkányok az Időfutár szegedi spin-offjában

Schrödinger, a macska, Móra Ferenc és boszorkányok az Időfutár szegedi spin-offjában

Boszorkánysziget 28 73 a népszerű Időfutár sorozat spin off regénye egy végtelenül izgalmas, gondolatébresztő, részben családkutatáson alapuló kötet, melyben ezúttal Tekla kalandjait követhetjük, és vele együtt fedezhetjük fel Szegedet három különböző évszázadban. Vele tart Schrödinger, a macska, és a folyton költői képekben beszélő Móra Ferenc. Mi vár a macskamintás pizsamás lányra és a kedélyes íróra a boszorkányüldözések idején?

Könyves Magazin |

Tekla egy reggel benyit a gardróbjukba, és legnagyobb meglepetésére a békésen szivarozgató Móra Ferencet találja ott. És mindez semmi ahhoz képest, hogy estére már boszorkánysággal vádolják mindkettőjüket 1728-ban. Úgy tűnik, hogy az ártalmatlanná tett időgép mégsem teljesen használhatatlan, de arra persze nem jó, hogy úgy működjön, ahogy elvárható lenne. Így Tekla és Móra igencsak meglepődik, amikor a visszaút után azzal szembesülnek, hogy a Mars tér éppen Marx tér...

Ahogy az Időfutár-sorozatban mindig, most is egymást váltják az izgalmas helyzetek és a korhű karakterek, azonban a megszokott csapatból most egyedül Bór Tekla szemüvegén (vagy épp nagyítóján) keresztül vizsgálhatjuk meg a boszorkányüldözések és a puha diktatúra mindennapjait.

Az Időfutár Plusz az előzményregények ismerete nélkül is nagyszerű olvasmány!

Vészits ANdrea
Időfutár - Boszorkánysziget 28 73
Pagony Kiadó, 2022, 312 oldal
-

Vészits Andrea Móra Ferenc dédunokája, ezzel a regénnyel az a célja, hogy átformálja az általánosan ismert Móra Ferenc képet: „Móra Ferencről leegyszerűsített, idealizált kép él a köztudatban, én pedig megpróbáltam őt olyannak bemutatni, amilyen valójában volt – egy hibáktól és gyarlóságoktól sem mentes, nagyon színes személyiség. Lobogó szenvedély belül, kínos fegyelem kívül. Csupa irónia. Lelkes természetvédő és szerelmes férfi. Aki imád mesélni és élni.”

Vészits Andrea: Időfutár - Boszorkánysziget 28 73 (részlet)

Tekla sietősen feltépte a gardrób ajtaját, és megragadta az első keze ügyébe eső pulóvert, ami történetesen az anyjáé volt. A magyaróra már két perce elkezdődött, és ő úgy okoskodott, hogy ha a pizsamájára felhúzza a pulóvert, akkor senki sem fogja észrevenni, hogy még fel sem öltözött. De végül mégiscsak macskamancsmintás pizsamában ült a monitor elé az osztály nagy derültségére. A pulóvert ugyanis a padlóra ejtette, amikor meglátta, hogy egy vadidegen férfi is tartózkodik a gardróbban. Csokoládébarna házikabátban, a szájában füstölgő szivarral kissé tanácstalanul nézegette a sarokba száműzött televíziót, amin Pusztai prof a cipőit tartotta, mióta lemondta az előfizetést.

Teklának ismerős volt a férfi, csak fogalma sem volt róla, hogy honnan. De nem is akart a dolog végére járni. Amilyen gyorsan csak tudott, kihátrált a gardróbból, és bezárta maga után az ajtót. Aztán még a biztonság kedvéért odahúzott egy karosszéket, és feltámasztotta vele a kilincset.

Az anyja és Lőrinc annyit hómofiszoltak, hogy lassan már kezdtek az agyára menni.

Bezzeg most nem volt otthon egyikük sem.

Bement a szobájába, lerogyott az íróasztalához a nyitott laptop elé, és szinte gépiesen csatlakozott a magyarórához. A huszadik századi magyar szatíráról volt szó éppen. Ez érdekelte, mondjuk, most a legkevésbé. Mi a fenét csináljon? A rendőrséget mégse hívhatja ki. Telefonáljon Lőrincnek? Ahogy így lázasan töprengett, pillantása a képernyőre esett, és kiguvadt a szeme.

– Na, ne! – kiáltott fel valaki élesen. Eltelt pár másodperc, mire rájött, hogy ő maga volt az. A titokzatos gardróblátogatót ábrázoló fénykép, amely ezt a végzetes reakciót kiváltotta belőle, hirtelen eltűnt a képernyőről, és helyette feltűnt Matu feje.

– Madame Tekla! Milyen megtisztelő, hogy csatlakozik hozzánk! – brummogta a tanárnő, aki pont úgy nézett ki, mint egy szőkére festett grizzly medve. – Megtudhatnám, ezúttal mi az oka a késésnek? Gondolom, nem forgalmi dugó akadályozta, hogy az ágyától eljusson az asztalig. Ezúttal milyen csodálatos magyarázattal óhajt előrukkolni?

De Tekla csak bámult a magyartanárnőre, és nem szólt.

– Ezt nem hiszem el! – álmélkodott Matu. – Madame Tekla ez egyszer nem tud mit mondani?

Hát nem tudott.

Mégis mit mondhatott volna? Hogy egy kábé kilencven éve halott író szivarozik a gardróbjukban?!

Még javában tartott a magyaróra, amikor Pusztai professzor rontott be a szobába, és vádlón Teklára meredt.

– Te rászoktál a dohányzásra? – kérdezte kissé felcsúszott hangon.

Teklának még ideje sem volt tiltakozni, Matu máris lecsapott Pusztai professzorra a vörösre lakkozott, hatalmas mancsával.

– Kedves anyuka, ha nem zavarja, éppen órát tartok. Most már tudom, honnan hozza Tekla a fegyelmezetlenséget és a nemtörődömséget.

– Engem ne kedvesanyukázzon le, kedves Matu tanárnő! – hajolt egészen közel a kamerához Pusztai professzor –, miután eddig három alkalommal mutatkoztam be önnek. Ennyit a nemtörődömségről! – és ezzel kinyomta a számítógépet.

Tekla biztos volt benne, hogy Matu nem felejthette el az anyját, akit eddig három fogadóórára rendelt be, mert Pusztai professzorra az is emlékezett, aki mindössze egy mondatot váltott vele. Vagy annyit sem. Matu csak szívatja az anyját, mert ilyen a természete. Mindenesetre Tekla hálát adott a vírusnak meg a karanténnak, hogy Matu most egy jó ideig nem hívathatja be, mert az anyja meglehetősen dúltan érkezett haza azokról a fogadóórákról.

Ráadásul Tekla változatlanul bukásra állt magyarból.

Még véget sem ért az óra, de már most is kapott egy egyest. Ugyanis ahelyett, hogy figyelt volna, a neten nyomozgatott a titokzatos gardróblátogató után. De ezt a karót szerencsére már nem volt alkalma befújni Matunak.

Tekla csak elképzelni tudta, milyen fejet vághat most a tanárnő, mert nem remélhette, hogy valamelyik osztálytársának lesz annyi esze, hogy egy screenshotot készítsen róla. De nem időzhetett tovább Matu vélelmezett arckifejezésénél, mert az anyja folytatta a kihallgatást.

– Ha nem dohányzol, akkor mitől volt cigarettafüst a gardróbban?

– Nem cigaretta-, hanem szivarfüst – pontosított Tekla.

De Pusztai professzort ezzel nem lehetett kizökkenteni.

– Szóval szivaroztál? – kérdezte, ha lehet, még idegesebben.

– Nem én – felelte óvatosan Tekla.

– Hanem kicsoda? – vágta csípőre a kezét a professzor.

Tekla egy pillanatig hallgatott, aztán mégis kibökte.

– Hát a Móra Ferenc.

A sütő bekapcsolva, épp előmelegedett, egy nagy lábosban víz forrt, a mellette lévő platni meg üresen, vörösen izzott. A konyhaasztalon tojás, zacskó mák, egy egész csirke, kiflik, paradicsom, liszt, alma, mascarpone és turmixgép. Az előkészületekből ítélve Pusztai professzor egy legalább háromfogásos ebéd főzésének látott neki, hogy lecsillapítsa az idegeit.

Tekla megállt a konyhaajtóban, és némi ácsorgás után megjegyezte, hogy az anyja akár segítségül is hívhatná a Móra Ferencné híres szakácskönyvét.

– Kissé utánanéztem ennek a Móra Ferencnek, és kiderült, hogy ők is a Boldogasszony sugárút 13.-ban laktak.

– Nagy ügy – felelte az anyja. – Gondolom, mások is laktak itt az elmúlt száz évben, mégse sétálnak be a gardróbunkba. Különben meg honnan veszed, hogy ebben a házban lakott? A szomszéd épületen, az orvosi rendelőn van az emléktáblája.

Teklát ez a tárgyilagos ellenvetés cseppet sem rendítette meg.

– Olvastam egy levelét, amiben azt írta, hogy a Boldogasszony sugárút 13.-ban lakik. Gondolom, csak tudta a saját címét.

Tekla szótárában ugyanis a „kissé utánanézés” azt jelentette, hogy feltúrta az internetet, és órákon keresztül mindenfélét összeolvasott erről a Móra Ferencről.

Az utolsó lakcímén kívül megtudott róla egy csomó haszontalanságot is, például elveszett és megkerült kéziratairól, a végre nem hajtott végrendeletéről meg holmi díszdoktorrá való avatásról. Valamint megnézte az összes Móráról fellelhető fényképet. Többször és alaposan. Tévedés kizárva.

– Akkor is a Móra Ferenc volt – makacskodott Tekla.

– Etica nénikém állította határozottan, hogy találkozott a Móra Ferenccel valamikor a hetvenes években, amikor az író már majd negyven éve halott volt. De hát Etica szegény kicsit bolond volt, és az ideje nagy részét a Pulcz utcai klinikán töltötte.

– Nem volt mindenki bolond, akit diliházba zártak – vetette ellene Tekla Etica védelmében. – Különben meg nem képzelődhettem, mert a szivarfüstöt te is érezted.

– Lőrinc is lehetett – felelte elgondolkodva a professzor. – Mostanában gyanúsan sok időt tölt el az öltözködéssel…

Tekla nem tudott elaludni. Délelőtt rögtön ráírt Bulcsúra, hogy feltétlen beszélniük kell, aztán hívta is, többször, de nem vette fel. És azóta se olvasta el az üzenetet. Lesheti, hogy elmenjek vele az Endorra! – mérgelődött magában Tekla. Újra megnézte a telefonját, de Bulcsú még mindig nem volt elérhető.

Az ebéd meglepő módon ehető volt, talán Pusztai prof megfogadta a tanácsát, és mégiscsak belepillantott a Móra Ferencné szakácskönyvébe. Viszont Lőrinc hevesen tagadta, hogy cigarettázna, pláne, hogy szivarozna. Ő a füstnek még a gondolatától is rosszul lesz, és mindig mélyen megvetette ezt a barbár szokást, mármint az égő dohány szívogatását. Nem is érti, a prof hogyan feltételezhet róla ilyet. Igazán meggyőző alakítás volt, túlságosan is. Ami a cigarettázást illeti, igazat mondott, de Teklának mégis az volt az érzése, hogy Lőrinc titkol valamit. Annyira már ismerte. De egy pillanatra se tudtak kettesben maradni, hogy beszélhessenek.

Tekla felült az ágyban, és az ablakon át csak bámulta, ahogy a ház előtt csörömpölve elfut a kivilágított villamos. Nem volt rajta egyetlen utas sem. Felhajtotta a takarót, belebújt a papucsába, és elhatározta, hogy csinál magának egy kakaót. Úton a konyha felé megtorpant a gardrób csukott ajtaja előtt. Egy pillanatig habozott, aztán lenyomta a kilincset. Épp csak bekukkant. Mi történhet?! Lőrinc és az anyja valami sorozatot bámultak a másik szobában.

A gardrób üres volt. Már a piros pulóver se hevert a földön, mert az anyja felvette, összehajtogatta és a helyére tette.

Nincs itt semmi látnivaló.

Ebben a pillanatban Schrödinger átszaladt a lába között, végignyargalt a gardróbon, és eltűnt. Tekla tágra nyílt szemmel bámult a macska után. Ilyen nincs! Hová lett? Először halkan ciccegni kezdett, aztán a nevén szólongatta, de semmi. Schrödinger nem mutatkozott.

Tekla óvatosan elindult a polcok, fogasokon lógó ruhák, dobozok, régi bőröndök között, aztán megbotlott, leröpült a teknőckeretes szemüvege, elveszítette az egyen-súlyát, nekiesett valami keménynek, majd lendületesen landolt egy vastag, virágmintás, vörös szőnyegen.

– Mindig úgy gondoltam, hogy a szőnyeg haszontalan holmi, de most igen jó szolgálatot tett – hallott Tekla egy kellemes, de gunyoros hangot a szoba túlsó végéből. Felnézett, de hunyorogva is csak egy sötétbarna foltot látott egy világosabb barna folt mögött. Kitapogatta a szemüvegét, az orrára illesztette, és az oroszlánlábas íróasztalnak bizonyuló világosbarna folt mögött felismerte a reggeli gardróblátogatót ugyanabban a csokoládészín háziköntösben, ölében a vadul doromboló Schrödingerrel.

Tekla felült, és a vállát tapogatta, ami kissé sajgott a szekrényajtóval való találkozástól. A szekrény most tárva-nyitva állt, s szép rendben lógtak benne az elegáns öltönyök. Ez aztán szeret öltözködni, gondolta Tekla. Majd körülnézett. A szoba falait plafonig könyvespolcok borították, a szabad felületeken meg mindenféle oklevelek és díszdiplomák lógtak. És vágni lehetett a füstöt, mert a reggeli látogató szájában most is ott parázslott a szivar.

– Eléggé eredeti ötlet, hogy macskával jár betörni – jegyezte meg elmélázva –, na meg pizsamában. A közelben lakik?

– Itt lakom – tápászkodott fel Tekla a szőnyegről. – És nem vagyok betörő. Adja vissza a macskámat, és már itt se vagyok.

– Nem tartom vissza, látja – emelte fel a kezét a férfi –, bár megvallom, bolondja voltam a macskáknak, míg a hajam fekete volt és a szívem piros.

Az jó régen lehetett, amikor neked fekete volt a hajad, gondolta epésen Tekla, van annak már legalább egy évszázada is. De ezt nem mondta ki hangosan, mert szeretett volna minél előbb eltűnni. Pizsamában betörni semmi ahhoz képest, mint pizsamában időutazni. Nyomorult hadron! Nem volt kíváncsi a huszadik századra, kicsit se. Épp elég rosszat hallott róla.

Örült, hogy megúszta, és a huszonegyedikben született.

– Schrödinger, gyere ide, kiscicám! – szólongatta a macskát, aki a vörös füle botját se mozgatta. Láthatóan remekül érezte magát a házigazda ölében.

– Pont egy fizikusról nevezte el a macskáját? Szokatlan ötlet.

– A Schrödinger macskája – felelte türelmetlenül Tekla. Nem lehet hitelt adni annak, amit összeirkálnak. Azt olvasta, hogy ez a pasi egy valóságos polihisztor volt.

– A fizikusé volt a macska? – csodálkozott a reggeli látogató. – Netán őt is ellopta?

– Szálljon már le erről a betörődologról!

– Hogyan, kérem? Szálljak le? Honnan?

– Nem ismeri a Schrödinger gondolatkísérletét? – fakadt ki Tekla. – De hát azt mindenki ismeri.

A házigazda elnéző mosollyal a fejét rázta.

– Nem vagyok mindenki.

– Bakker! – morogta Tekla. Lehet, hogy ezzel most mellé nyúlt. Mikor is volt pontosan az a gondolatkísérlet? Hirtelen nem jutott az eszébe, de aztán rájött, hogy hiába is jutna. Azt talán még lazán megkérdezhetné, hogy hányadika is van ma. De hogy milyen hónap?! Odakint már besötétedett, és a függönyök is be voltak húzva. Azt még délelőtt kiguglizta, hogy a Móra család 1932 nyarán költözött a Boldogasszony sugárútra, és az író 1933 őszén már nagyon beteg volt. De ez a pasi itt a tök ősz haja ellenére is nagyon elevennek látszott. Különben meg mindegy. Fogja a macskát és lelép. Nem számít, milyen év, hónap, nap van éppen. Nem feszegeti tovább ezt a Schrödinger macskája dolgot, és kész.

– Különben nagyon ismerős nekem. Mintha már találkoztunk volna.

Hogyne, gondolta Tekla, ma reggel a gardróbban. De hangosan csak annyit mondott.

– Tutira nem találkoztunk.

És ezzel elszántan megindult az íróasztal felé, hogy visszaszerezze a macskát.

Móra derűsen elvigyorodott.

– Schrödinger marad. Segít nekem megírni a tárcát. Úgyis épp témátlanul meredeztem az ólomszínű égre.

Ez tök hülye, állapította meg magában Tekla. Milyen tárcát?! Legfeljebb leckét lehet írni, nem pénztárcát.

– Érdekelne, hol lát ólomszínű eget?! – kérdezte kissé gúnyosan. – Itt csak stukkós plafon van százkarú, rém ronda bronzcsillárral.

– Azt, hogy bámulom a plafont, úgy fogalmazom meg, hogy témátlanul meredezek az ólomszínű égre – magyarázta türelmesen Móra. – Ez az irodalom.

– Ez a hazugság! – vágta rá Tekla.

– Ízlés dolga! – vonta meg a vállát az író. – De tudja, mit?! Ha elmeséli a történetét, utána szabadon elvonulhat a macskájával.

– Na jól is néznénk ki, ha ezt a sztorit megírná. Merthogy nem írta meg!

Még csak az kéne, hogy belepancsoljak a múltba az alatt a pár perc alatt, amit a nyomorult huszadik században töltök! – idegeskedett magában Tekla.

– Ha meg nem sértem, kissé összevissza beszél – mutatott rá a nyilvánvaló ellentmondásra a macskabolond illető. – Nem írhattam meg a történetét, mivel még nem mondta el.

Tekla kezdte elveszíteni a türelmét.

– Írjon meg mást! Ami az eszébe jut. Azért író, nem? Azért van annyi szobra, azért lett kötelező olvasmány meg ilyenek.

– Annyi szobrom? – kerekedett el Móra szeme. – Nem vagyok én korunk hőse se versenyló, se diktátor, se bokszbajnok formájában, hogy márványba véssenek. Csak a Tápai Tóni szobort meg egyszer, azt is gipszből, és nem mutogatjuk.

– Tévedtem – visszakozott Tekla, és legszívesebben a közeli könyvespolcba verte volna a fejét.

– És mikor lettem én kötelező olvasmány?

– Hagyjuk!

Tekla egyik papucsáról a másikra állt, és a feje kezdett elvörösödni. Móra részvéttel figyelte.

– Szeret kitalálni dolgokat? Magának se hagy nyugtot a fantáziája?

– Azt maga el se tudja képzelni, mi nem hagy nekem nyugtot, akármekkora is a fantáziája! – kiabálta Tekla. – Azonnal adja vissza a macskámat, különben sikítok!

– Csak tessék!

És Móra várt.

Tekla nem sikított.

– Nyugodtan sikítson, nincs itthon senki. A családom nyaral, a személyzet szabadnapos. Senkit sem fog zavarni. De ha kívánja, hívhatok közönséget a produkciójához. Jó hangja van?

Tekla elnézte a bársony karosszékében kényelmesen hátradőlő, szivarozgató Mórát, és rájött, hogy utálja az írókat. Az összeset. És ezt a példányt meg különösen.

Schrödingerre természetesen nem haragudott.

– Élvezi, hogy szívat, mi? – kérdezte támadóan. – Bukásra állok magyarból.

– Nagyon sajnálom – felelte Móra, és őszinte együttérzés csendült ki a hangjából. – De hogy jön ez most ide?

– Úgy, hogy ezek után tutira nem fogok hülye írókat olvasgatni, arra mérget vehet! – fakadt ki indulatosan Tekla.

– Azt szeretné, hogy megírjam maga helyett a magyardolgozatát? – világosodott meg Móra. – Ezért tört be? Mert tényleg nem látszik tolvajnak.

Tekla gyászos helyzete ellenére kénytelen volt elröhögni magát. Mit szólna Matu egy Móra által írt dolgozathoz? Biztos adna rá egy kettest, na jó, egy kétharmadot. Végül is jó móka lenne. Kár, hogy nincs rá idő és nem is bonyolódhat bele semmibe.

– Írna, tényleg? – kérdezte mégis reménykedő képet vágva, és közelebb lépett az íróasztalhoz.

– Mi a téma?

– A szatíra a huszadik századi magyar irodalomban.

– Huszadik századi magyar irodalom? – kérdezett vissza kicsit csodálkozva Móra, s kivette a szájából a szivart, amely az épületes társalkodásuk során szépen kialudt.

Ezt a pillanatot használta ki Tekla, hogy felkapja Schrödingert, és elinaljon. Jó kis terv volt. Sajnos Schrödinger körme beleakadt a házikabátba, így nem tudott elszakadni az írótól, akit olyan viharos gyorsasággal megkedvelt. Ehelyett fájdalmasan felordított, mire a rémült és egyensúlyát vesztett Tekla elengedte, és rátenyerelt az íróasztalra, bele a tintásüvegbe, ami el is törhetett volna, de szerencsére csak feldőlt, igaz, egyenesen a Móra előtt lévő kéziratra folyt a szép fekete tinta... Tekla megpróbálta elrántani a hosszúkás, sűrűn teleírt papírlapokat a tintafolyó útjából, de közben a könyökével lesodorta a palackpostaszínű lámpát, ami nagy csörömpöléssel ripityára tört a parkettán. A karkötője meg beleakadt az itatós fémfogantyújába, kinyílt, és egyenesen belepottyant a tintapocsolyába.

Kis csend támadt. Móra mozdulatlanul ült, és higgadtan szemrevételezte a pusztítást.

Tekla szeppenten állt. Most majd jól le lesz cseszve és joggal. Vajon kiabálni fog Móra? Ordítanak az írók, amikor tintát öntenek a kéziratukra? Valószínűleg. De Móra nem szólt. Megfogta Tekla lila karkötőjét, és felemelte. Csöpögött róla a tinta. Móra egy itatóssal gondosan megtörölte. Ettől a közepén lévő, hosszúkás, fekete felület felfénylett. Lila számokkal mutatta az időt: 23:59, és alatta kisebb számmal és betűvel Thu 25 03 2021. S legalul egy szivárványszín körben világított Tekla aznap megtett lépéseinek száma 2873.

Móra hosszan bámult a karkötőre, aztán felpillantott Teklára.

– Ez mi?

– Ez egy hülye okoskarkötő.

Móra ettől nyilvánvalóan nem lett okosabb, de az időközben beálló éjfél válaszolt neki Tekla helyett. A karkötő 00:00-ra váltott, s alatta a dátum Fri 26 03 2021-re. Móra elkerekedő szemmel nézte, s kicsit megremegett a hangja, amikor megszólalt.

– 26 03 2021. Úgy értsem, 2021. március 26., péntek?

Tekla lassan bólintott. Most már mindegy. De Móra nem volt még kész rá, hogy elfogadja a választ.

– Ez valami bűvésztrükk? – kérdezte reménykedve.

– Nem, ez egy igazán hülye okoskarkötő, aminek annyi esze sem volt, hogy 2021-ről 1932-re váltson.

Fél órával később Móra bizonytalanul megállt a nyitott szekrényajtó előtt, és aggodalmasan hátrapillantott Teklára.

– Ugye nem fogja rám zárni a szekrényt, kedves kollegina? – kérdezte. – Utálok bezárva lenni szűk helyeken.

A kedves kollegina megszólítással Tekla írói fantáziáját és kvalitásait ismerte el, mert mindabból, amit a lány az időutazásról és a hadronról elhadart, egyetlen árva szót sem hitt el. Ezt, mondjuk, Tekla nem is vette zokon.

– Nem fogom bezárni, csak menjen már! – válaszolta türelmetlenül. – És ha véletlen összetalálkozik a gardróbban egy okos nővel, az az anyám.

– Látszik rajta, hogy okos? – csodálkozott Móra.

– Igen. És ha találkozik egy farmerkék szemű férfival, az meg az anyám pasija, nem az apám, mert olyan nekem sose volt. Ez esetben egy kukkot se szóljon, majd én beszélek. De reméljük, hogy nem találkozunk senkivel. Valami sorozatot bámulnak a Netflixen.

– Hogy mit bámulnak és hol? – kérdezett vissza értetlenül Móra.

– Mindegy – sóhajtott Tekla. Na, ez nehéz lesz! – Ne törődjön vele! Maga csak vessen egy pillantást a jelenre, vagyis... a jövőre, hogy higgyen nekem, aztán szépen vissza megy... jön. Oké?

– Oké! – visszhangozta engedelmesen az író. – Csak szeretnék a végére járni ennek a furcsa históriának. Hazakísérni magát, akárhol és akármikor is van az a haza.

Tekla Móra mögött haladt egy lépéssel, s azon töprengett, hogy hihet-e az írónak. És hogy mit fog csinálni, ha ígérete ellenére mégse akar majd szépen visszamenni a múltba. Annyira elgondolkodott ezen, hogy neki is ütközött a hirtelen megtorpanó Móra hátának. Mert tök sötét volt. Pedig ő égve hagyta a gardróbban a villanyt. Az okoskarkötője gyenge fényénél valami idegen, fura ruhát pillantott meg.

Mi lehet ez? Az biztos, hogy nem Pusztai prof Chanel kosztümje.

Tekla ekkor nyikorgást hallott, és kintről halovány fény szűrődött be. Móra nyomában kilépett egy tágas szobába, amit gyertyák és a kandallóban égő tűz világított meg. A kandalló előtti hintaszékben középkorú, rókaképű férfi terpeszkedett, szájában füstölgő pipával, lábánál szürke kutya hevert.

Az ajtóban álló alacsony, roppant gömbölyű nő kezéből kiesett a boroskancsó, és koppanva ért földet. A bor kifolyt.

A férfi összehúzott szemmel mérte végig a szekrényből kilépő társaságot.

– Lehet, hogy Könyves Kálmán mégis tévedett? – kérdezte ferde vigyorral.

– Nem ilyennek képzeltem a huszonegyedik századot – pillantott Móra Teklára, és fanyarul elmosolyodott.

Tekla válasz helyett megragadta a karját, és elkezdte visszahúzni a szekrénybe. Heves mozdulatára a szürke kutya – ami állva egy agárnak bizonyult – felpattant a tűz elől. Egyetlen ugrással előttük termett, és ez már Schrödingernek is sok volt. Kiugrott Tekla karjából, szabályosan átröpült a kutya felett, és fénysebességgel kiiszkolt a szobából.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A nyolcadik résszel búcsúzik az Időfutár

...
Beleolvasó

Időfutár 7. - Rejtélyes alakok időutazást hirdetnek a neten

...
Hírek

Folytatódik az Időfutár, jön a hetedik kötet!

...
Beleolvasó

Tolsztoj vakmerő katona volt, tapasztalatait beleírta a Háború és békébe

Lev Tolsztoj klasszikusa Gy. Horváth László új fordításában jelent meg ismét magyarul. Az orosz író élete során hivatásos katonaként is szolgált, ezért is tudott megrendítő hitelességgel írni a háborúról. Olvass bele a Háború és békébe!

Szerzőink

...
Könyves Magazin

Hogyan dolgozik három férfi író, hogy női szerzővé váljon?

...
Kolozsi Orsolya

A Facebook a demokrácia egyik legnagyobb ellensége, mert a csőcselék uralmát biztosítja

...
Valuska László

Zacskó kristály a szerelem a Nemzeti Együttműködés Rendszerében

Hírek
...
Zöld

A magunkra kapott pólónk gyakran többet látott a világból, mint mi

...
Hírek

Závada Péter kapta idén a Cogito-díjat

...
Hírek

Lezárult a jelentkezés: több mint 150 művet neveztek a Panodyssey pályázatára

...
Podcast

Babits szerint kispolgár, Ady szerint forradalmár – ez mind Petőfi

...
Hírek

Írj novellát egy sosemvolt Magyarországról vagy négylábú kedvencekről!

...
Zöld

Magyar kutatók bizonyították: a gyerek és a felnőtt máshogy észleli az időt

...
Hírek

Titkolózva jelentették be, hogy új Murakami-könyv jelenik meg áprilisban

...
Hírek

Két évtizeden át a polcon porosodó Harry Potter-könyvek kerülnek kalapács alá

...
Beleolvasó

Új Jeruzsálemet akartak építeni, terror lett belőle

A hét könyve
Kritika
Zacskó kristály a szerelem a Nemzeti Együttműködés Rendszerében
...
Nagy

A Facebook a demokrácia egyik legnagyobb ellensége, mert a csőcselék uralmát biztosítja

Maria Ressa, Nobel-békedíjas újságíró azokhoz szól, akik többé-kevésbé diktatórikus rendszerekben élnek. A demokráciáért való küzdelem erkölcsi kötelessége mindenkinek, a szerző pedig saját élettörténetével példázza, hogy ezt a lehető legkomolyabban gondolja.