Semmihez sem vagyunk öregek, és sosem késő változtatni
Iványi Orsolya
Toszkán Love Story
Jaffa, 2022, 263 oldal
Iványi Orsolya: Toszkán Love Story könyv

Az életben ritkán van olyan, hogy minden összeáll, hogy bármilyen kifogásra hivatkozol, az akadályok varázslatos módon eltűnnek az utadból. Akárhonnan néztem, nem volt semmi akadálya annak, hogy megváltoztassam az életemet. Valljuk be, mindenkinél eljön egy pont, amikor elkezd azon gondolkozni esténként az ágyban lefekvés előtt: hová vezet mindez? Valóban azt csinálom, amit akarok? Mi lenne, ha holnap felmondanék, és elmennék jógaoktatónak/virágkötőnek/coachnak?

Elmúltam negyven, a lakásomat éppen eladtam, szabadúszó PR-tanácsadó voltam, és egyfolytában ott lógott a levegőben, hogy most BÁRMI megtörténhet. Így aztán pontosan 45 nappal az első vakrandi után fogtam magam, és három bőrönddel beültem egy autóba egy gyakorlatilag ismeretlen, de kedves férfi mellé (akivel online ismerkedtem meg), és kiköltöztem hozzá Toszkánába. Mindez hat éve történt; ezért azt gondoltam, ideje megírnom, hogy negyven felett is van élet, hogy semmihez sem vagyunk öregek, és sosem késő változtatni. 

IVÁNYI ORSOLYA (48) kommunikációs tanácsadó, közösségépítő, menopauza kutató, az "Éljenek a 40 feletti nők!" mozgalom alapítója. A középkorú nők helyzetének, kihívásainak és lehetőségeinek témáját tűzte a zászlajára, a változókorral kapcsolatos tevékenysége hiánypótlónak számít itthon; úgy gondolja, ez az életszakasz nemcsak teher lehet, hanem kiváló lehetőség is önmagunk újradefiniálására.

 Iványi Orsolya: Toszkán love story (részlet)

Így utólag belegondolva, a legtöbb férfi nyilvánvalóan hanyatt homlok menekülne egy olyan nőtől, aki nyílt lapokkal játszik, és még azt is kinyilatkoztatja rögtön, hogy kiköltözne hozzá, ráadásul még egy minimál flört sem volt a levelemben. De hát én már csak ilyen vagyok. Semmi kedvem nem volt játszmázni, és bíztam benne, hogy találok olyan valakit, aki hasonlóan gondolkozik.

A következő napon egy rendkívüli életút mutatkozott meg előttem, már ez levett a lábamról.

A gyengém, ha valaki okos és izgalmas!

Andrew forgatókönyvíró és producer volt Los Angelesben, de kiégett, és azért költözött Toszkánába, hogy ott megtalálja a békét és a boldogságot. 25 évesen kezdett el filmekkel foglalkozni, sikeres filmforgalmazó cége volt Ausztráliában, majd New Yorkba, aztán Los Angelesbe költözött, ahol kb. harminc évet élt. 2006 óta él Toszkánában. Dolgozik egy filmen, amelyet Amerikában próbál megcsinálni. Alapvetően ír, biciklizik hetente kb. 250 km-t, és még csinál egy kicsit ezt-azt. Az élet Toszkánában abszolút csodálatos! Lehet, hogy a jövő hónapban jön Pestre, de nem biztos. És hogy beletelik egy kis időbe, mire megnyílik.

Jó egy héten át 1-1 soros leveleket váltottunk. Sok reményt nem fűztem hozzá, de valahogy nem tudtam nem válaszolni, amikor írt. Rákérdeztem, hogy találkozott-e már más nőkkel a Randivonalról. „Nem, nem találkoztam senkivel – írta válaszul –, és valójában nem is annyira érdekel ez az egész, kíváncsiságból regisztráltam, bár rajtad megakadt a szemem… de nagy a korkülönbség köztünk. Én már sok mindent csináltam az életemben, és az a tervem, hogy vagy maradok Toszkánában, vagy esetleg Spanyolországba megyek a tenger mellé. Jelenleg egy filmet próbálok elkészíteni, és van itt egy elég nagy projektem. Talán összejön. Szeretek menni, látni dolgokat, meg ilyesmi. Szeretném elkerülni a problémákat. Előtted még sok minden van, én már sok mindent magam mögött hagytam. Élvezem itt a szép dolgokat, kicsit egyik napról a másikra élek. Talán több izgalomra van szükséged, mint amit én kínálni tudok. Lehet, hogy itt unatkoznál. Szépek itt a nyarak, sokat vagyok a medence mellett, csinálok ezt-azt.”

Ideje lenne telefonon beszélnünk – írta tíz nappal az első levele után, legnagyobb meglepetésemre.

Fel is hívott egyik este, és három órát beszélt. Mindenről. Mit gondol a férfi–nő kapcsolatról, az elvekről, az elvárásokról, a pénzről, a boldogságról. Soha nem hallottam még ilyen összeszedett monológot férfitől, és persze ettől úgy éreztem, hogy komolyodik a dolog. A telefon után minden nap felhívott, órákat beszélgettünk, éreztem, hogy egyre jobban kezdek vonzódni hozzá, pedig tudtam, hogy nem szabadna. Úgy tűnik, találkozás nélkül is jól kijövünk – írta egy nap, és tényleg. Izzottak az e-mailek közöttünk.

Egyik nap éppen indultam valahova, amikor csörgött a telefonom, megint ő volt. Izgatott hangon mondogatta: I fucked it up, I fucked it up (ha nem mondtam volna még, angolul beszéltünk), mondom, hogy jó, de mit csesztél el? Nagy levegő, és akkor azt mondja, hogy „nem 60, hanem 70 éves vagyok!” Pár perc csend, dolgozik az agyam, mi a jó válasz ilyenkor? Ha most emiatt nem folytatom vele az ismerkedést, akkor milyen ember vagyok? És egyébként sem látszik hetvennek! Így aztán rávágtam, hogy semmi probléma (hahaha), úgyis minden akkor dől el, amikor találkozunk. 31 év korkülönbség, hmmm, mi lesz ebből? Idősebb az apukámnál, hogy fogom ezt otthon beadni, ha összejövünk??

Aztán egy nap azt mondta, hogy találkozzunk. Ő autóval eljön Budapestre, délutánra ér ide, találkozzunk, és ha úgy döntünk, egymásnak lettünk teremtve, akkor azonnal utazunk is vissza Toszkánába aznap este. Egyáltalán nem tűnt őrült ötletnek. Ebből is látszik, mennyire kétségbeesetten vágytam a változásra.

A dátumot megbeszéltük, minden nap beszéltünk telefonon, vártuk a napot. Én éppen elmentem Belgrádba egy sajtóútra, de így is minden este beszéltünk. Mindketten érezhetően izgatottak voltunk, mert ott volt az a megmagyarázhatatlan, kettőnk között vibráló valami levegőben.

Aztán a nagy nap előtt egy héttel megírta, hogy nem fog tudni jönni, mert családi okok jöttek közbe, és hogy nagyon sajnálja, és tudja, hogy ez így most nem fair. Már a kifogásból tudtam, hogy ez nem igaz, annyira fura volt (az egyik lányát baleset érte, kómában van, és el kell utaznia hozzá Los Angelesbe).

Húsz nap volt az élet.

Szépen lassan feldolgoztam (hazudok, több hónap kellett hozzá, rendesen összetörtem), elhalványult az izgalom is, meg is beszéltem magammal, hogy ez úgysem jöhetett volna össze. Túl szép lett volna. Túl öreg is volt. Mit csináltam volna egyébként is Toszkánában?

De nem bírtam magammal, egy hónappal később írtam neki egy levelet. Ki kellett írnom magamból a csalódottságot, az elúszott terveket, amiket a fejemben dédelgettem arról, hogy mi lehetett volna. Nem várt fordulat volt, hogy pár nappal később válaszolt, azzal, hogy „jelenleg nem én irányítom a dolgokat”. Ez eléggé rejtélyesen hangzott, és a levél végére még odabiggyesztette, hogy „ki tudja, mi történhet majd egyszer”. Ezzel mondjuk nem voltam beljebb, de valamennyire segített a lezárásban. Vagy nem. Most, ahogy írom ezt a könyvet, és olvasom újra a leveleinket, találtam egyet, amiről teljesen elfelejtkeztem, ahol nagyon mérges vagyok és megírom, hogy bárcsak sose írtam volna neki, és számára ez biztosan csak játék volt, és bárcsak dögölne meg. Na jó, ezt nem írtam bele.

Azon nyáron végre találtam egy olyan munkát, ami tetszett, de közben azon is sokat gondolkoztam, hogy igazából mi akarok lenni, ha nagy leszek.

Akkor fordult meg először a fejemben, hogy egyszer talán nem alkalmazott akarok majd lenni, és nem más szekerét akarom tolni. Így amikor jelentkeztem az állásra, bedobtam a heti háromnapos munkaidő ötletét. Ez 2014-ben viszonylag újszerű volt még, mint ahogy a home office is. Végül életem legrövidebb állásinterjúja lett, természetesen nem magyar cég nem magyar vezetőjével történt. „Az önéletrajza rendkívül impresszív, erről felesleges is beszélnünk, mikor tudna kezdeni?” Péntek volt, mondtam, hogy hétfőn. „Ó, az tökéletes. Látom, hogy csak heti három napot szeretne dolgozni. Lehetne négy?” Hát jó – mondtam, gyorsan kiszámoltuk, hogy arányosan úgy mennyi lenne a fizetés, egymás tenyerébe csaptunk, és mindez nem tartott tovább tíz percnél. Elképesztő jó érzés, amikor komolyan veszik az embert, és nem kell se magyarázkodni, se bizonygatni, hogy ért ahhoz, amire jelentkezett, ez az én esetemben pedig a kommunikáció. Persze azt még nem tudtam akkor, hogy valójában ez lesz az utolsó alkalmazotti állásom.

Elkezdtem ismét Londonba utazgatni. Amíg ott voltam, a szürke hétköznapok nem léteztek, mintha egy párhuzamos univerzumba repültem volna el pár havonta 1-1 hétre. Mentem Fashion Weekre, szállodabejárásokra, randiztam, kipróbáltam a homárt, kisebb vagyonokat teáztam el nagyvilági szállodákban. Ha egyszer ráérez az ember az Afternoon Tea-re, a délutáni teázásra, amihez mindenféle édes és sós kis szendvicsek és sütik járnak! Néhány hely művészi szinten űzi ezt – ha Londonban jártok, akkor a Hotel Cafe Royal Oscar Wilde termét ajánlom. Igen, ő is oda járt.

2015 nyarán úgy döntöttem, hogy egy életem, egy halálom, szabadúszó pr-tanácsadó leszek. 41 éves voltam, a fent említett munkahely elkezdett túl politikai lenni, éreztem, hogy ebben ennyi volt. Erőt próbáló nyár volt. Adtam magamnak három hónapot: a cél az volt, hogy legyen 2-3 ügyfelem, akik tudják azt az összeget hozni, ami pont elég. Ez amúgy a londoni fizetésem egyötödét jelentette, csak hogy lássátok a különbségeket. Ismét legnagyobb meglepetésemre ez is összejött. Persze sok véletlen találkozott, de az is benne volt, hogy mindig nyitott szemmel jártam, és ráugrottam a lehetőségekre.

Az egyik ügyfelem, amelyre a mai napig nagyon büszke vagyok, a Gerlóczy Kávézó volt. Az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem az állásinterjúra, hiszen semmilyen vendéglátós tapasztalatom nem volt, kivéve, hogy húszéves koromban fagyit árultam egy balatoni cukrászdában. Bár kellett némi ismerős közbenjárás, hogy behívjanak (el tudjátok képzelni, hogy hány pr-es jelentkezett erre az állásra?), a tulajdonossal, ha jól emlékszem, háromszor találkoztam, mindháromszor több órát beszélgettünk. A legnagyobb ajándék ebben a munkában az volt, hogy szabad kezet kaptam hibázni. Hibázz minél többet – mondta a tulajdonos –, én úgy tekintek rád, mint egy olyan emberre, aki a vendégünk lehetne, így tudod, hogy mit szeretnél látni tőlünk. Sokszor fejeztem be ott a napomat, egyedül üldögélve a Gerlóczyban elégedetten, egy jó vörös tonhal társaságában (ami ott lett a kedvencem).

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

A majdnem-élet receptje: egyedülálló anya reménytelen szerelemmel

A siker fokmérője ma a karrier és a boldog - kétszülős - családi élet. De mi van azokkal, akiknek egyik sem adatik meg? Bendl Vera első felnőtteknek szóló regényében nekik ad hangot: a nagy büdös semmiben lebegés állapotának, amit szeretünk átmenetinek hinni, de van, hogy nem lesz jobb. És a semminél már egy reménytelen szerelem is jobb. A Majdnem negyven a hét könyve. 

...
Nagy

Havas Juli regényében a Covid-osztály csak egy keret, de a szerelem univerzális

Havas Juli első regényében a női sors áll a középpontban, miközben beláthatunk  a Covid-osztály kulisszái mögé. 

...
Könyvtavasz

A gyász időszakában is ránk találhat a szerelem

Árnyaltan dolgozza ki gyász és sebezhetőség témáit Jennifer E. Smith megkapó, lendületes regénye. A Greta James, az elsüllyeszthetetlen arról szól, hogy az élet legfájdalmasabb szakaszaiban is történhetnek jó dolgok. Olvass bele!

A hét könyve
Kritika
Narine Abgarjan novellái úgy életigenlők, hogy nem hallgatják el a háború borzalmait
...
Nagy

Petőfi példátlanul jó érzékkel kezelte a korabeli médiát

Petőfi születésének 200. évfordulója alkalmából nyitotta meg a PIM Költő lenni vagy nem lenni című kiállítását. A kurátorok célja az volt, hogy a költő tankönyvekből ismert, fekete-fehér portréja életre keljen a látogatók előtt, és az eddig ismeretlen arca rajzolódjon ki előttük.

Jó szívvel ajánljuk
Zöld
A Felhőkakukkvárban ősi szövegek élnek tovább az emberi civilizációt mentő generációs űrhajón
...
Zöld

Nincs idő arra várni, hogy a tölgyfa megnőjön, mert az nem most hoz profitot

Zelei Anna Az elveszett erdő című kötetében közérthetően magyarázza el a hazai erdők helyzetét. Mit tehet a hétköznapi városlakó az erdőért, miért írja felül a gazdaság a természet törvényeit, és hogyan férkőzik be észrevétlenül a politika az erdő nyugalmába? Interjú.

...

Börtönélmények és álmok is formálták egy sodródó kamasz sorsát Budapesten

...

Garaczi László: A feltorlódó krízisek meggátolják, hogy értelmesen feldolgozzuk őket

...

Pécsi Ildikó nem „szexibombi”, hanem drámai színésznő akart lenni

...

Vajna Ádám: Ha rapper lennék, olyan szeretnék lenni, mint Gege [Alkotótárs]