Debbie Harry a '70-es évek New Yorkjának lázadásából emelkedett ki

Debbie Harry a '70-es évek New Yorkjának lázadásából emelkedett ki

Debbie Harry, a Blondie frontembere memoárjában úgy ír a hetvenes évek New Yorkjáról, ahogyan ritkán olvashatunk róla: szegénységről, a várost ellepő művészekről, bandákról, zenésztársakról és zaklatókról egy érdekes, útkereső karakter szűrőjén keresztül. Az Ez van soha nem látott fényképekkel, egyedi illusztrációkkal és rajongók által készített művészeti installációkkal tarkítva tárja elénk egy lázadó sokszínű portréját. A ragyogásban, mocsokban és dicsőségben gazdag részletekkel teli könyv újrateremti az 1970-es évek New Yorkjának belvárosát, ahol a Blondie a Ramonesszel, a Televisionnel, a Talking Headszel, Iggy Poppal és David Bowie-val szerepelt együtt.

Könyves Magazin |
Debbie Harry
Ez van
Ford. Pritz Péter, Jaffa, 2022, 360 oldal
-

Debbie Harry zenész, színész, aktivista, a New York-i menőség megtestesítője. A Blondie frontembereként zenésztársaival olyan új hangzást alakított ki, amely egyesítette a rock, a punk, a disco, a reggae és a hiphop világát, megalkotva minden idők legkedveltebb popdalait. Múzsaként az elmúlt négy évtized legmerészebb művészeivel dolgozott együtt. Kultúránkra gyakorolt hatásának mértéke csak ahhoz mérhető, amilyen elszántan óvta a nyilvánosságtól magánéletét - egészen mostanáig.

Végigjárhatjuk Debbie-vel az utat a kereskedelmi sikerektől a heroinfüggőségig, partnere, Chris Stein korai halálától a szívszorító csődön és a Blondie felbomlásán át a több mint harminc filmet magába foglaló, sokrétű színészi karrierjéig, a lenyűgöző szólókarrierig és a zenekar diadalmas visszatéréséig, valamint a környezetvédelem és az LMBTQ-jogok melletti fáradhatatlan kiállásáig. Az Ez van mozivászonra kívánkozó történet egy nőről, aki saját útját választotta, és mércét állított a nyomdokaiba lépő művésznemzedék számára.

A könyv mámorító keveréke a szórakoztató, sokkoló, megindító, humoros és revelatív részleteknek, amelyeket tovább színesít jónéhány különleges személyiség beszámolója, akikkel Debbie az évek során együttműködött - Andy Warholtól Jean-Michel Basquiaton és Marina Abramovićon át David Cronenbergig és John Watersig.

 

Debbie Harry: Ez van (részlet)

Ezerkilencszázhetvenkettő. Nos, én még mindig New Jerseyben éltem Mr. C-vel, aki szobafestő volt, de amikor társasági életet akartam élni, mindig New Yorkba mentem. Hiányzott a belvárosi közeg, amiből egy időre kimaradtam. A koncertre járás jó lehetőség volt, hogy emberekkel találkozzak, és építsem a kapcsolataimat. Legszívesebben a New York Dolls koncertjeire jártam. Annyira izgalmas volt nézni őket. Igazi rockzenekar voltak. Hatással volt rájuk Marc Bolan, Eddie Cochran és még sokan mások, de közben mégis annyira jellegzetesen New York-iak voltak.

Heterók voltak, de transzvesztitának öltöztek egy olyan korban, amikor a zsaruk még a melegbárokban razziáztak.

Rongyosak, romlottak és gátlástalanok voltak; kirúzsozva illegtek-billegtek tütüben, műbőr ruhában és magassarkú cipőben.

Először a Mercer Arts Centerben láttam őket, ami egy labirintusszerű hely volt rengeteg különböző teremmel, és az elhanyagolt, ősidőkbeli, lepusztult Broadway Central Hotel melléképületeként jött létre. 1971 vége felé nyitotta meg a kapuit, és alig két évvel később be is zárt, amikor a szálloda összeomlott, és vitte magával a művészeti központot is. De ez alatt a rövid idő alatt kialakult ott egy szcéna, amely szórakoztató, menő és nagy hatású volt. Eric Emerson sokat játszott ott Magic Tramps nevű zenekarával. Ők voltak az első igazi glitter zenekar New Yorkban, és vizuálisan nagyon izgalmasak voltak. A roadjuk és alkalmi basszusgitárosuk, egyben egy ideig Eric szobatársa egy Chris Stein nevű fiatal brooklyni srác volt. Addig még soha nem találkoztunk.

Én akkor eléggé bele voltam zúgva a szerintem fantasztikus David Johansenbe. Egyszer le is feküdtem vele. Egy lakásban lakott Diane Podlewskivel, aki mindig éjfél után jelent meg a Max’s-ben. Érdekes külsejükkel mindig kitűntek a tömegből. Szédületesen néztek ki. Igazi éjszakai lények voltak, és engem teljesen lenyűgöztek.

Nem emlékszem, hogyan, de összebarátkoztam a Dolls-zal. Mivel New York belvárosában szinte senkinek nem volt autója, néha én fuvaroztam őket. Emlékszem, egyszer a Dolls a Paramount A&R vezetőjével, Marty Thauval akart találkozni, aki az állam északi részén lakott, de azt mondták, sehogy sem tudnak eljutni oda. Apámnak volt egy hatalmas türkizkék Buick Centuryje, és kölcsönkértem tőle azt a valamit, ami gyakorlatilag egy hajó volt kerekekkel… Az egész zenekar plusz néhány barátnőjük ült a kocsiban, és mind annyira vékonyak voltak, hogy a hátsó ülésre bepréselődtek hatan, előre pedig négyen.

Nos, az autó lerobbant. Apám figyelmeztetett, hogy ne használjam a légkondit, mert a generátor szabályozója nem működik. De tűzött a nap és kánikula volt, muszáj volt hűteni, és a kocsi leállt. Ott dekkoltunk az út szélén – akkoriban még nem volt mobiltelefon –, és megálltak mellettünk a rendőrök. Amikor megláttak minket, a hajunkat, a ruhánkat és a sminkünket, nem is szóltak egy szót sem. Az autót el kellett vontatni és meg kellett javíttatni. Nem tudom, hogy fizethettem ki, mert nem volt se pénzem, se hitelkártyám. De valahogy újra beindítottuk a kocsit, és sikerült elvinnem őket a találkozóra.

Az út végül megérte a sok fáradságot, ugyanis nem sokkal ezután Marty otthagyta a Paramountot, és a Dolls menedzsere lett.

Mr. C-nek egyáltalán nem tetszett, hogy New Yorkba járok. Ő is egyike volt annak a sok embernek, akik akkoriban féltek odamenni. Szerintük New York mocskos volt és veszélyes, tele no-go zónákkal és féktelen bűnözéssel. A fehérek tömegesen menekültek a külvárosokba. A Times Square a dílerek és a kurvák területe volt, a szeméttel borított Central Parkot zsebesek és patkányok lepték el. A város nem tudta fizetni a munkásait. Akinek volt pénze, az nem merészkedett lejjebb a 14. utcánál. De

cserébe ott volt a sok elhagyatott épület, amelyek mágnesként vonzották a művészeket, zenészeket és a furcsa szerzeteket.

De azt hiszem, Mr. C-t leginkább az bosszantotta, hogy amikor New Yorkba mentem, nem álltam az ellenőrzése alatt.

Nem emlékszem pontosan, hogyan találkoztunk – talán a fitneszklubban, ahol dolgoztam. Egy kis albérleti szobában laktam, ő pedig azt mondta, segít nekem lakást szerezni egy kertes lakóépületben, nem messze a helytől, ahol dolgozik. Saját festővállalkozása volt, ketten dolgoztak neki. Bemutatott a dolgozóinak, én pedig aztán kivettem ott egy lakást. A szép, de nem túl puccos lakásban három szoba volt és egy rendes fürdőszoba. Földszinti lakás volt, és a szobák franciaablakai egy kis, fákkal szegélyezett parkolóra néztek. Imádom a franciaablakokat. Emiatt úgy alakult, hogy barátok lettünk, aztán találkozgatni kezdtünk. Néha több időt töltöttem nála, de elég hamar furcsa lett a kapcsolatunk. Talán az előző barátnői rosszul bántak vele, és ezért volt rendkívül birtokló és paranoiás.

Minden vasárnap meglátogattam anyai nagymamámat Patersonban. Egyedül lakott, mióta mindkét fia, apám és a nagybátyám is messzire költözött. A többi nagyszülőm már nem élt, ezért fontosnak éreztem, hogy látogassam. Az egyik ilyen vasárnapon Mr. C. követett . Nem hitte el nekem, hogy tényleg a nagymamámhoz megyek. Berontott a házba a nyolcvankilenc éves nagymamámhoz, aki egy nagyon jól nevelt hölgy volt, és meglepetten szólt nekem, hogy valaki keres. Mr. C. ült ott egy darabig, aztán elnézést kért, és elment.

Utána azt mondta a nagymamám: „Jó kislány vagy, Debbie, jó kislány vagy. De ki volt ez az idióta?” Ezzel vége is lett. Szakítottam vele.

Próbáltam szépen elválni, de nem lehetett. Éjjel-nappal, folyamatosan hívogatott, otthon és a munkahelyemen is. Eljött a Ricky and Johnny’s-ba is, a fodrászatba, ahol dolgoztam, csak hogy szidalmazzon és fenyegessen. Amikor végeztem a munkával, hazáig követett. Erőszakos, maróan gúnyos és nagyon heves vérmérsékletű ember volt. Fegyvert is tartott. Nem tudtam aludni, nyugtalan voltam, és teljesen kikészültek az idegeim. Így hát eljárkáltam New Yorkba, hogy megnézzem a Dollst, mert olyan szexik, játékosak és szórakoztatók voltak.

Ma már tudom, mit találtam annyira vonzónak a koncertjeikben: pont olyan akartam lenni, mint ők. Valójában ők akartam lenni. Csak nem tudtam pontosan, hogyan kezdjek bele, mert

akkoriban még nem igazán volt olyan nő, aki azt csinálta volna, amit én akartam.

Voltak persze nők a színtéren – Ruby Lynn Reyner, Cherry Vanilla, Patti Smith (aki akkoriban még csak költészettel foglalkozott) –, de nem a rockzenekarok élén.

Egyik este elmentem megnézni a Dolls koncertjét fent az emeleten a Max’s-ben, és felfigyeltem az egyik asztal felett görnyedő lányra. Elda Gentile-nek hívták. Volt egy fia Eric Emersontól, és egy ideg együtt élt Sylvain Sylvainnel a Dollsból. Igazi kis vérfertőzéses szcéna volt ez. Elda mondta, hogy van egy csoport – nem „zenekar”, ragaszkodott a „csoport” elnevezéshez –, a Pure Garbage, amit Holly Woodlawnnal hoztak össze. Holly, az elbűvölő Puerto Ricó-i transznemű színésznő is Warhol egyik szupersztárja volt. Diane Podlewskivel és Joe Dallesandróval együtt szerepelt a Trash című filmben, és ő vette át Candy Darling szerepét Jackie Curtis Vain Victory című darabjában. Holly, Candy és Jackie voltak a Walk on the Wild Side című Lou Reed-dal szövegének a főszereplői.

Maguk voltak az élő művészet, és akkoriban úgy tűnt, hogy minden erről szól.

A kitaszítottak, a Holly Woodlawnok, Jackie Curtisek és Candy Darlingok kezdtek felszínre törni, ahogyan az egész meleg- és transzszcéna is.

Az egésznek a középpontjában Andy Warhol és a Paul Morrissey-vel közösen készített fantasztikus filmjei álltak. Emellett ott volt Divine, aki kisszínházi darabokat csinált; az underground színházak, mint a Theater of the Ridiculous; meg a Cockettes, Sylvester és az Angels of Light, San Franciscóból. Ezek a dolgok mind egyszerre bukkantak fel – összefonódtak, és mindenféle kreatív együttműködést eredményeztek.

Nos, alig vártam, hogy láthassam Elda csoportját, úgyhogy megszereztem a számát. Körülbelül egy héttel később felhívtam, és megkérdeztem, mikor játszanak legközelebb. Azt mondta: „Ó, a csoport feloszlott”. Éreztem, hogy itt a nagy lehetőség, ezért felajánlottam neki, hogy akkor alakítsunk egy másik csoportot, mire ő azt válaszolta: „Oké, majd hívlak”. Egy kis időt vártam, majd újra felhívtam. Ezúttal azt mondta: „Nos, ismerek egy lányt, Roseanne Rosst, ő talán ráér, alkothatnánk egy triót.” „Nagyszerű” – válaszoltam.

Oda-vissza ingáztam a próbákra, és a Stillettoes kezdett alakot ölteni: három énekes, mind lányok, és egy kizárólag férfiakból álló kísérőzenekar. Zeneileg teljes katyvasz volt, kicsit melegmusical, kicsit lánybanda, kicsit R&B és kicsit glitterrock. Mindannyian imádtuk a Dollst, de mindhárman nagyon különböző karakterek voltunk. Roseanne, aki a bluest és az R&B-t szerette, olasz lány volt Queensből, leszbikus és feminista, és nagyon dühítette, ahogy a nőkkel bántak. Elda odavolt a kabaréért; intenzív, hangos, kirobbanó személyiség volt.

Én inkább az őszinte rockdalokat szerettem, és Isten tudja, mi voltam akkoriban, de elhatároztam, hogy rá fogok jönni.

Mindezzel egyidőben az életem egy rémálom volt a zaklatóm miatt, aki megállás nélkül bombázott a hívásaival.

Egyik este, amikor munka után hazaértem a szalonból, észrevettem, hogy valami nem stimmel azokkal a rohadt franciaablakokkal. A csúszórudak és a zárak mind el voltak törve, így az ablakokat nem lehetett sem bezárni, sem becsukni. Azt hittem, betörtek, de a lakásból nem hiányzott semmi. Valahogy sikerült becsuknom és bezárnom azokat az átkozott ablakokat – muszáj volt, mivel a földszinten laktam –, és meggyőződtem róla, hogy az összes többi ablakot is bezártam. Nagyon ki voltam bukva, de miután egy kicsit megnyugodtam, bementem a hátsó szobába tévét nézni.

Aznap éjjel Mr. C. betörte a hálószoba ablakát, és olyan gyorsan ugrott be a szobába, hogy nem volt időm felpattanni az ágyból, vagy hívni a 911-et. Amikor berontott az ablakon, vörös volt a feje, és torz, beteg vigyor ült ki az arcára. Úgy nézett ki, mint azok a kiálló agyarú, kidülledt szemű japán démonmaszkok. És pisztoly volt nála… A szívem kalapált, az idő viszont megállt. Úgy éreztem, mintha a szoba valami sűrű anyagban lebegne – megdermedt az idő. Felém hadonászott a revolverrel, és azt ordítozta, „Hol van, Debbie? Hol van?” „Nincs itt senki” – feleltem. Olyan erővel rántotta ki az egyik szekrényajtót, hogy az egyik zsanér lerepült az ajtókeretről. Aztán feldúlta a többi szobát is – kereste azt a bizonyos „másik férfit”. Amikor senkit nem talált, visszajött a hálószobába. Párszor megpofozott, amitől eléggé megijedtem, aztán vagy egy órán át ült az ágyon, görnyedten és fenyegetőn. Egyszer az arcomhoz szorította a pisztolyt, és megpróbált erőszakkal rám mászni. A fenyegetései testet öltöttek.

Kapcsolódó cikkek
...
Könyves Advent

Picasso ötven felett kezdett el verseket írni

Kevesen tudják, hogy Picasso nemcsak az ecsettel bánt mesterien, de nagyszerű költő is volt.

...
Könyves Advent

Dobray Sarolta történetei a nyomorban is megtalálják a vágyat a méltósággal élhető életre

"Dobray Sarolta szociografikus pontosságú történetei a mai Magyarország legkiszolgáltatottabb embereiről mesélnek, tudósítanak halálosan pontosan, mély empátiával és szeretettel" - írta a kötetről Tóth Krisztina. Olvass bele!

...
Könyves Advent

Agatha Christie híres eltűnését gondolja újra egy regény

Az Agatha Christie-affér  öbb idősíkon játszódó, fordulatos regény tragikus szerelmesekről, szívfájdalomról, bosszúról és gyilkosságról. Emellett pedig lenyűgözően képzeli el újra a huszadik század egyik legtöbbet vitatott megoldatlan rejtélyét. Olvass bele!

Hírek
...
Zöld

A magunkra kapott pólónk gyakran többet látott a világból, mint mi

...
Hírek

Závada Péter kapta idén a Cogito-díjat

...
Hírek

Lezárult a jelentkezés: több mint 150 művet neveztek a Panodyssey pályázatára

...
Podcast

Babits szerint kispolgár, Ady szerint forradalmár – ez mind Petőfi

...
Hírek

Írj novellát egy sosemvolt Magyarországról vagy négylábú kedvencekről!

...
Zöld

Magyar kutatók bizonyították: a gyerek és a felnőtt máshogy észleli az időt

...
Hírek

Titkolózva jelentették be, hogy új Murakami-könyv jelenik meg áprilisban

...
Hírek

Két évtizeden át a polcon porosodó Harry Potter-könyvek kerülnek kalapács alá

...
Beleolvasó

Új Jeruzsálemet akartak építeni, terror lett belőle

...
Beleolvasó

Tolsztoj vakmerő katona volt, tapasztalatait beleírta a Háború és békébe

Lev Tolsztoj klasszikusa Gy. Horváth László új fordításában jelent meg ismét magyarul. Az orosz író élete során hivatásos katonaként is szolgált, ezért is tudott megrendítő hitelességgel írni a háborúról. Olvass bele a Háború és békébe!

Szerzőink

...
Könyves Magazin

Hogyan dolgozik három férfi író, hogy női szerzővé váljon?

...
Kolozsi Orsolya

A Facebook a demokrácia egyik legnagyobb ellensége, mert a csőcselék uralmát biztosítja

...
Valuska László

Zacskó kristály a szerelem a Nemzeti Együttműködés Rendszerében

A hét könyve
Kritika
Zacskó kristály a szerelem a Nemzeti Együttműködés Rendszerében
...
Nagy

A Facebook a demokrácia egyik legnagyobb ellensége, mert a csőcselék uralmát biztosítja

Maria Ressa, Nobel-békedíjas újságíró azokhoz szól, akik többé-kevésbé diktatórikus rendszerekben élnek. A demokráciáért való küzdelem erkölcsi kötelessége mindenkinek, a szerző pedig saját élettörténetével példázza, hogy ezt a lehető legkomolyabban gondolja. 

Szövegek
...
Karácsonyi történetek

André Ferenc - Vajna Ádám: Sárkányvölgy legendája

...
Karácsonyi történetek

Czakó Zsófia: A postás

...
Karácsonyi történetek

Vonnák Diána: A bálna meg a gyomra