Amikor Kevin Systrom és Mike Krieger a 2010-es évek végén elindították képmegosztó oldalukat, valószínűleg eszükbe sem jutott, hogy a felhasználók pár éven belül nemcsak a csücsörítős szelfik és a szétfilterezett ételfotók miatt regisztrálnak majd, hanem azért, hogy verset olvassanak. Az Instagram mára egy komplett költőgenerációt termelt ki, akik percek alatt válnak rocksztárokká, százezres, sőt, milliós példányszámban adják el a köteteiket, és magasról tesznek mindenkire, aki bármilyen lírai hagyományt akar számon kérni rajtuk. Leghíresebb képviselőjük a pandzsábi szikh családban született, Kanadában nevelkedett Rupi Kaur, akinek egyik legnépszerűbb verse így hangzik: „you / are / your own / soulmate” („te vagy / a saját / lelkitársad”).
A közösségi média számos olyan szerzőnek biztosít lehetőséget, aki valamilyen oknál fogva hátrányból indulna a hagyományos piacon. Ebbe egyrészt olyan strukturális okok tartoznak, mint hogy nemfehér szerzőként a könyvpiacon is nehezebb érvényesülni, vagy hogy a nem angolszász lírának alig van esélye eljutni a szélesebb tömegekhez. Az Insta, a Tumblr vagy a Facebook segítségével bárki a világ elé tárhatja a művészetét, anélkül, hogy hátrányok érnék a neme, a bőrszíne, a nemi irányultsága vagy a vallása miatt, vagy át kellene vergődnie a különböző hierarchiákon, mozgassa azokat a kánon vagy a patriarchátus. Másrészt a minőségbeliek is. Az internet senkit sem tesz rossz költővé, ám a közösségi médiában a rossz vers sem marad észrevétlen.
/2015%2F03%2F27%2F2e%2Frupikaur.5423f.jpg)
Fotó: Rupi Kaur
A menstruáló költő
Kaur 2014-ben, magánkiadásban jelentette meg első verseskötetét, a milk and honeyt (tej és méz) az Amazon self-publish felületén, a CreateSpace-en, ám népszerűségét nem ennek, hanem egy egyetemi projektnek köszönheti; a saját menstruációját megörökítő, Period című fotósorozat egyik darabjának. Miután az Instagram eltávolította a fotóját, amelyen egy átvérzett melegítőnadrágban fekszik az ágyán, Kaur nem hagyta magát, és a Facebookon, valamint a Tumblren idézett dühös kirohanást a „szivárgó patriarchátus és nőgyűlölet” ellen. A fotó végül visszakerült az oldalra, de előtte még világhírt szerzett neki, és ugrásszerűen megnövelte az Insta-követői számát. Kaur valóságos feminista ikon lett az interneten, ám nem elégedett meg ennyivel, és a váratlan hírnevet kihasználva publikálni kezdte a milk and honey verseit új követőinek. Ekkor figyelt fel rá a Simon&Schuster egyik imprintje, az Andrews McMeel kiadó (amit leginkább a Kázmér és Huba-sorozat tett ismertté), a többi pedig, ahogy mondani szokás, történelem. Kaur 2017 októberében megjelentette második kötetét, a The Sun and Her Flowerst (A Nap és virágai), 2,5 millió követővel később pedig már nemcsak az Instagram, de a világ legolvasottabb kortárs költője, és kirobbanthatatlan az Amazon verseskötet-listájának első két helyéről. A legjobb tízben a cikk írásának idején rajta kívül még három instaköltő szerepelt, igazolva ezzel, hogy a rossz líra nemcsak az interneten, de a könyvespolcon is bőven elfér. (Összehasonlításképpen: az instaköltők olyan neveket utasítottak maguk mögé, mint Maya Angelou, az utóbbi évek legpolitikusabb amerikai verseskötetét jegyző Claudia Rankine és Tupac Shakur, és csak a gyermekverses-kötetek vették fel velük a versenyt.)
A szabvány instavers mindössze néhány sorból áll, és fogyasztása semmilyen irodalmi előképzettséget nem igényel. Nem kell ismernünk a kortárs és klasszikus lírát, hogy dekódolni tudjuk, nem kell rejtett jelentésrétegeket keresnünk a sorok között. Erősen emocionális töltetű, nem megérteni, hanem érezni kell, ez pedig már meg is teremti a népszerűséghez kellő univerzalitást, hiszen a boldogság vagy a szomorúság minden kultúrában ugyanazt jelenti. Épp a hozzáférhetőség, az érthetőség az egyik leggyakoribb érv a műfaj mellett, ám Krusovszky Dénes (A felesleges part, Magvető, 2011; Elégiazaj, Magvető, 2015) szerint nem kéne ennyire lenézni a fiatalokat.
Szétfilterezett spontaneitás
Krusovszky „elég széles költészet-fogalommal” dolgozik, amibe az is belefér, hogy az instaköltészetet valódi költészetnek nevezze, hiszen „ezt a fogalmat használja a kritika, a rajongók és maguk a költők is”. A valódi kérdés szerinte inkább úgy hangzik: milyen jelenség is ez pontosan? Ő elsősorban nem rossznak nevezné, „hiszen biztosan vannak az instaversek közt jól sikerültek is, csak nekem eddig nem volt szerencsém hozzájuk”, hanem inkább azt mondaná, „kínos. Kínos érzés ezeket a szövegeket olvasnom, olyan, mintha belelapoznék valakinek az emlékkönyvébe, amit a barátai írtak tele mindenféle megható, bölcs rigmusokkal, és díszítették fel szép matricákkal”.
A Kaur-versek első olvasatra épp erre a bensőségességre erősítenek rá, bár a kritikusok inkább a közléskényszer kifejezést használnák. A The Rialto című angol költészeti magazin szerkesztője, Rishi Dastidar egy interjúban arról beszélt, fontos lenne emlékezni, hogy a költészet nemcsak az érzelmek kontrollálatlan kifejezéséről szól, hanem a megformálás módjáról is. Bár Kaur olyan témákat is érint, mint a bevándorlás vagy a szexuális erőszak, leginkább a szerelem-fájdalom-nőiség egymástól látszólag elválaszthatatlan háromszögéről beszél. Olyan, mint egy virtuális barátnő, aki kimondja, amit az olvasója nem mer, vagy nem tud, ám a mondanivalója kimerül a molinókra írható, motivációs előadásnak is beillő jelmondatokban és az univerzálisan felhasználható kiáltványokban. Tökéletes instavers lett volna a maga korában például a haikuköltő, Fodor Ákos Három negatív szó című verse: „nincs / semmi / baj”.
Kaur épp annyit mutat meg egy problémából, hogy azt bárki a magáénak érezhesse, de az univerzalitás miatt senkinek nincs tere és lehetősége a teljes azonosulásra. A women of colour című verse például így hangzik:„our back / tell stories / no books have / the spine to / carry”(szabadfordításban: „a hátunk / olyan történeteket mesél / amelyek cipeléséhez / egy könyvnek / sincs gerince”). Bár a címből egyértelműen kiderül, hogy mi lehetett a költői szándék (egy nemfehér nő szól nemfehér nőtársaihoz), fehér nőként sem nehéz magunkra vonatkoztatni, amit mond. Ezzel még semmi baj nem lenne, ám Kaur megszólalásainak egyik fő üzenete, hogy verseivel hangot ad a pandzsábi-szikh bevándorló nőknek, akik két világ között ragadtak, a dél-ázsiai nőknek, akiktől azt várják el, hogy ne legyen véleményük, és akik szenvedéseire, traumáira, gyógyulására senki sem kíváncsi a könyvpiacon. Vagyis a munkásságával tulajdonképpen betölt egy piaci rést, sikerei pedig igazolják, hogy a nemfehér nők hangja is képes eljutni az olvasói fülekig. Kaur első kötete több mint kétmillió példányban kelt el világszerte, érdekes lenne látni, hogy vásárlói hány százalékát teszi ki a célközönségnek megjelölt csoport, és hány százalékát a fehér (vagyis a megszólítottakhoz képes privilegizált helyezetben lévő) nő. „the irony of loneliness / is we all feel it / at the same time” („a magány iróniája / hogy mindannyian /egyszerre érezzük”, írja together (együtt) című versében. A Kaur-líra iróniája pedig valami olyasmi, hogy nemcsak mindannyiunkhoz szól, de mindannyiunkhoz is.
#esztétikám
Kemény Gabriella szerint, aki a Zsebuniverzum nevű Insta-oldalán osztja meg verseit közel tízezer követőjével, az instaköltészetet például az teszi vonzóvá, hogy az olvasó „nagyon közel van az alkotóhoz, reagálhat a szövegre vagy azonnal üzenetet is küldhet neki. Minden, amit látsz, vagy olvasol, abban a pillanatban történik, többnyire egészen friss tartalommal találkozol.” Kemény nem szeretné egy platform alapján definiálni magát, inkább olyan költő, „aki tudatosan építi a közönségét”, de nem derogál neki az „>>instaköltő<< elnevezés, mert szerinte „egy Instagram-fiók is értékes, oda is lehet valódi művészetet gyártani. Csak ehhez nagy odaadásra van szükség, és nem szabad azt gondolni, hogy >>jó lesz, végül is csak instára megy<<”. Kemény nem tipikus képviselője a műfajnak: nem veti meg a lírai hagyományokat, leginkább Pilinszkytől tanulna „esztétikumról, alkotói tudatosságról és arról, hogyan kell világokat teremteni”, és míg az instaköltők általában nem jutnak el (vagy nem is akarnak eljutni) a folyóiratok versrovatába, ő már több online és printfolyóiratban is publikált a 2000-től az Irodalmi Jelenig. Első verseskötete, a Zsebuniverzum az idei Könyvhétre jelenik meg a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában, Terenyei Tímea illusztrációival. Ugyanakkor azt mondja, a korosztályát, „tehát azt a csoportot, akit értek és ismerek, és akire hatással tudok lenni, ma az Instagramon a legkönnyebb elérni. Az Insta lehetőséget ad, hogy az irodalom elérje a tinédzsereket és a huszonéves korosztályt, és megteremti azt a közeget, amelyben találkozhat irodalom, grafika és fotóművészet, vagyis a szöveg a vizualitás erejével is hathat”, mondja Kemény, aki hol teljes verseket publikál az oldalára, hol egy fotóhoz ír olyan sorokat, amelyekről úgy érzi, kiegészítik. Nem azért használ fotókat, hogy illusztrálja a verseit, sokkal izgalmasabbnak tartja, hogy mi jön létre fotó és szöveg fúziójához, és a sorai hogyan adnak új nézőpontot, jelentésréteget egy képhez.
Bár véleményét, miszerint azt Insta csak egy platform, ahol megmutathatja magát, és olvasótábort toborozhat, a műfaj legnépszerűbb nemzetközi képviselői is osztják, lírájukat egyértelműen okostelefonra optimalizálják. Kaur, Lang Leav vagy épp r.h.Sin oldalán végignézve kiderül, hogy még a spontaneitást is gondosan megkomponálják. Kaur oldalán a saját rajzokkal illusztrált, fehér háttérre Times New Romannal legépelt, „- rupi kaur” szignóval ellátott versek váltják egymást a szerzőről készült, divatmagazinba illő fotókkal; a lájkversenyt a versek vezetik, mögöttük alig valamivel lemaradva azok a képek következnek, amelyeken Kaur a származását megidéző ruhában látható. Az egy vers-egy fotó mintát a kollégái is előszeretettel alkalmazzák.
Az instavers célközönsége a kamasz és a fiatal felnőtt korosztály, egy instaposzt kritizálásának pedig tényleg annyi értelme lenne, mint beszólni valakinek azért, amit a naplójába ír. Elvitathatatlan, hogy Kaur rengetek fiatal lányt és nőt inspirál világszerte, és a versei akár terápiaként is működhetnek, ám onnantól, hogy kilépnek az online térből, egészen másfajta kritikai attitűdöt igényelnek.
Kik olvassák? Az Instagramot több mint 800 millió felhasználó használja havonta legalább egyszer. 68 százalékuk nő, 59 százalékuk 18-29 év közötti. Nagyjából ezt a korosztályt szólítják meg az instaköltők, ráadásul közvetlen stílusukkal, és érthető üzeneteikkel olyanokhoz is eljutnak, akik korábban nemhogy költészetet, de könyvet sem biztos, hogy olvastak. Mégsem jelenthető ki, hogy a magát a kritikán és a hagyományon kívülre pozícionáló instaköltészet kapudrogként szolgálna a hagyományosabb lírához, az instaköltők rajongótáborát látva inkább arról lehet szó, hogy az egyik instaköltő elvezeti az olvasót a másikhoz.
Az instavers pillanatműfaj, pont addig érdekes, amíg végigolvassa az ember, aztán továbbgörget és elfelejti. Úgy működik, mint mondjuk egy graffiti, amit séta közben megpillantunk, de képzeljük el, mi történne az első látásra szellemesnek vagy elgondolkodtatónak tartott kétsorral, ha kinyomtatnák. Az instaversek kereskedelmi forgalomba kerülése épp a műfaj lényegét, a spontaneitást, a személyességet öli meg: a jól működő instaposzt könyvben nem lesz több mint rossz vers. A kortárs próza egyik uralkodó trendjének, az L. Varga Péter irodalomtörténész által „turborealista egotripnek” nevezett kontrolálatlan vallomásosságnak a kortárs lírában ráadásul az Instagram lett a terepe, ám míg a (sokszor öncélú) nárcizmust a prózában könnyebb elrejteni, a pár soros lélekszelfikben szinte lehetetlen.
Egy texasi költő, Thom Young 2010 körül regisztrált az Instára, és hamar feltűnt neki, hogy a díjnyertes költők szövegeit mennyivel kisebb érdeklődés övezi, mint az általa csak „popköltőknek” nevezett szerzőkét. Kísérletképpen megalkotta Tylert, és tökéletesen sablonos instaverseket („love made / her wild” - „a szerelem / tette vaddá”) kezdett posztolni a nevében, követői száma pedig 9 ezerről lassan 46 ezerre kúszott. Thom, aki középiskolai irodalomtanárként dolgozik, nem az instaköltőkbe, vagy az olvasóikba akart belerúgni a kísérlettel, hanem a kritikus gondolkodás fontosságára akart rávilágítani, például azzal, hogy a hashtagek közé beírta, hogy a posztjai szatirikusak. Az instaköltészet egyébként nemcsak a legnépszerűbb, de a legtöbbet parodizált műfaj is manapság. Olyannyira, hogy nemcsak Kaur könyvei férnek fel az eladási listák toptízébe, de az őt kifigurázó milk and wine (tej és bor) is, ami már a címével elárulja, mi történik, ha túl sok instaverset fogyasztunk.
Kapitalizmusra hangszerelt költészet
Krusovszky szerint az instaköltészetnek nincs különösebb hatása a hagyományos költészetre, „a mostani feltűnő hatás nem is annyira irodalmi, mint inkább piaci dolog”. A profi kiadók „késztermékként”, a hatalmas rajongótáborukkal, tehát potenciális vásárlókkal kapják az instaköltőket. „Ez az egész egy súlyos, fekete paródia. A költészet full-kapitalista paródiája. Nem szól semmi másról, csak a népszerűségről, az eladott példányszámokról, a forintra (fontra, dollárra) váltott költői hatásról. Az instaköltők kritikája erre reflektál is, bár elég lassan (a lassúság ebben az esetben megint a piac hatásának tűnik, a nagy lapok kritikusai nem mertek negatívan megszólalni egy ekkora közönséggel szemben), a kulcsszavak: őszinteség, érthetőség, népszerűség, abszolút belepasszolnak a világméretű antiintellektuális érzületbe.” The Cult of the Noble Amateur című cikkében „Rebecca Watts Trump tweetjeivel vetette össze az instaköltők verseit”, ez pedig nem kis felháborodást váltott ki, „pedig az elnök posztjainak körülbelül tényleg annyi közük van a retorika csúcsteljesítményeihez, mint a minőségi lírának az instaköltők versikéihez”.
Az instaversek térhódítása egy nagyon fontos problémára is rávilágít: az irodalmi szerkesztők megkerülhetőségére. Egyetemistaként Kaur kreatívírás órákat tartott középiskolásoknak, ám ahelyett, hogy írni tanította őket, inkább csak megteremtette a környezetet, ami elég kényelmes volt ahhoz, hogy szabadon kifejezhessék magukat, mert szerinte ez elengedhetetlen feltétele a versírásnak. Elég utópisztikus elgondolás, hogy (jó) költészetet csinálni csak safe space-ben lehet, ha így lenne, a magyar- és világlíra legjelentősebb része el sem készült volna. Kaur az Andrews McMeelnél dolgozott először szerkesztővel, egy másik instasztár, Tyler Knott Gregson pedig büszke rá, hogy haikuit teljesen nyersen teszi közzé az oldalán, mert úgy érzi, ha megszerkesztené őket, „azzal elárulná azt a bizonyos érzelmi állapotot”, amiben megszülettek.
Krusovszky szerint „lehet forradalomként felmutatni” a szerkesztők megkerülését, de csak arról van szó, hogy az Instán nem kell félni attól, hogy valaki visszadob egy szöveget. Kaur hiába próbálkozott a verseivel a tradicionális úton, nem kapott publikálási lehetőséget, és épp ezzel jutunk el pályafutása legproblémásabb kérdéséig: meddig lehet a rossz verseket azzal legitimálni, hogy hangot adnak egy könyvpiacon (is) elnyomott közösségnek? Rupi Kaur nemcsak a világ legnépszerűbb költője, de jelenleg a legfordítottabb szikh származású költő is, a milk and honey több mint harminc nyelven jelent meg 2015 óta, magyarul idén ősszel érkezik a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában, Kamper Gergely fordításában. Kaur négyéves kora óta él Kanadában, ott végezte tanulmányait, és jelenleg is ott él, a külvilág felé mégis az elnyomott szikh női költő imidzsét kommunikálja. Senki sem vonja kétségbe, hogy a világ egyik legliberálisabb országában is érezheti elnyomottnak magát, ám minden újabb kötettel és megszólalással egyre kevesebb teret hagy azoknak, akik valóban testközelből tudnának beszélni. A médiában ő lett a könyvpiaci tejüvegplafont bezúzó dél-ázsiai női költő, minden utána következő dél-ázsiai női költőt hozzá fognak hasonlítani. Ha ugyan képesek lesznek akár feleannyi figyelmet is kivívni maguknak, mint Kaur, aki jelentős előnyből indul, hiszen angol nyelven publikálja verseit.
Kaur soha nem reagál a líráját érő kritikára, mert szerinte semmi baj nincs azzal, hogy versei túlságosan fogyaszthatók. Baj az olyan típusú művészettel van, ami kizár másokat a megértésből, hiszen kinek kreálnánk művészetet, ha nem a közönségnek. A 2,5 millió Insta-rajongó, a nyilvános fellépésire tíz perc alatt elkapkodott jegyek és a milliós eladások pedig valószínűleg sokkal kifizetődőbbek, mint egy jó kritika a legfontosabb irodalmi lapokban. Thom Young egy interjújában fidget spinner irodalomnak nevezte az instaköltészetet. A kérdés csak az, hogy évtizedek múlva emlékezni fog-e még valaki Rupi Kaur és kollégái verseire, vagy a műfaj csak a 2010-es évek tiszavirágéletű trendjei között bukkan majd fel, az avokádós pirítós és a Gangnam Style mellett.
Öt instaköltő Rupi Kauron túl
Tyler Knott Gregson (követők száma: 350 ezer)
TKG haikuban utazik, az instaköltészetig a szövegírástól jutott el. Profi fotós, és olyan lelkes buddhista, hogy hivatalos oldalára még a Free Tibet nevű angol nonprofitszervezetet is belinkelte. A Typewriter Series (Írógép-sorozatok) gyűjtőnév alatt íródó verseiből 2014-ben publikálta az első kötetet, legutóbbi könyve, a Wildly into the Dark 2017-ben jelent meg. Verseit hol olvashatatlan nagybetűvel, hol írógéppel jegyzi, sorozata első darabja egy montanai régiségboltban íródott egy Remington Rand No. 17-nel, egy sérült könyv egyik oldalára.
Lang Leav (követők száma: 439 ezer)
Regényíró és költő, nemzetközi bestsellerszerző, menekült és büszke új-zélandi, olvasható Lang Leav bemutatkozása az Insta-oldalán. Leav egy thaiföldi menekülttáborban született, ahová a szülei a vörös khmerek rémuralma elől menekültek. Versei a szerelemről, a veszteségről, a nők hangjának felerősödéséről, erejének láthatóvá válásáról szólnak, első verseskötete a Love & Misadventure az Andrews McMeelnél jelent meg 2013-ban (vagyis két évvel a milk and honey előtt), 2017-ben publikálta első regényét, a Sad Girls, idén januárban pedig egy újabb versgyűjtemény, a Sea of Strangers következett.
Nayyirah Waheed (követők száma: 523 ezer)
2014 decemberében Nayyirah Waheed írt egy emailt Rupi Kaurnak, amelyben kifejezte aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy Kaur versei rendkívüli módon hasonlítanak az övéire. Mindketten a kedvesség metaforájaként használják például a mézet, és a nőiséggel kapcsolják össze a víztoposzt, de nehéz eldönteni, hogy a legnagyobb instasztár valóban plagizált-e kollégájától. Az viszont kétségtelen, hogy Kaur az egyik leginspirálóbb nemfehér szerzőnek nevezte Waheedet, akinek első könyve, a salt 2013-ban, egy évvel a milk and honey magánkiadása előtt jelent meg.
Atticus (követők száma: 649 ezer)
Atticus nem Harper Lee klasszikusának főhőséről, hanem az attikai görögökről nevezte el magát. Arcát a szelfiken és a nyilvános fellépéseken Guy Fawkes maszkkal takarja, mindössze annyit tudni róla, hogy hímnemű és kanadai származású. Nagy kedvence Ernest Hemingway, aki tudta, hogyan kell lemetszeni egy szövegről a felesleget, és szűkszavúan is képes volt sokat mondani. Első verseskötete 2017-ben jelent meg Love Her Wild címmel, a Teen Vogue az elsőszámú embernek nevezte, akit a közösségi médiában követni érdemes, ezt a tanácsot pedig még a színésznő Emma Roberts és a szupermodell Karlie Kloss is megfogadta.
r.h. Sin (követők száma: 1,1 millió)
Reuben Holmes a mezopotámiai holdistenség nevével egészítette ki a monogramját, mert leginkább éjjel szeret írni. Verseivel azoknak a keményen harcoló, mindent túlélő nőknek szeretne visszaadni valamit, akikkel az élete során találkozott, és akik segítettek neki abban, vagy arra inspirálták, hogy jobb emberré váljon. Legújabb könyve, a She Felt Like Feeling Nothing április elején jelent meg. Sin a magánéletében sem távolodott messzire az instaköltészettől, felesége, Samanta King Holmes szintén instaköltő.
