Fotó: Valuska Gábor
Forgách András szüleiről szóló regénye, az Élő kötet nem marad (Jelenkor, 2015) két évvel ezelőtt indult el a nemzetközi hírnév útján, amikor hirtelen a Londoni Könyvvásár egyik legnépszerűbb könyve lett. A kiadási jogokat azóta legalább 14 országnak adták el, megvette többek közt Dánia, Franciaország, Németország, Görögország, Hollandia, Norvégia, Horvátország és Svédország is.
De „Pápai” és „Pápainé” történetét elmesélő regény szeptember végén Kanadában is megjelent a Penguin Books gondozásában. A könyvhöz pedig mindeközben egy olyan trailer is készült, amit egy hollywoodi film is megirigyelhetne:
Egy sokkoló, felejthetetlen történet arról, hogy mi történik, amikor egy anyában a hazaszeretet erősebb, mint a családja iránt érzett szeretete. Egy vadonatúj regény, ami igaz történeten alapszik, a fiútól, aki felfedezte a hazugságokat.
– olvasható ki a videóban, az állambiztonsági aktákra emlékeztető gépelt oldalak sorai közül.
Forgách könyve, az Élő kötet nem marad a saját, eltitkolt családtörténetével szembenéző fiú története. Édesanyja, Avi-Shaul Bruria Pápainé néven a titkosszolgálat munkatársa volt, miután beszervezték férje, a Pápaiként dolgozó Forgács Marcell helyére. Az író nem ismerte szüleinek titkos életét, csak azután szembesült azzal, hogy sok mindent nem tudott róluk, miután kikérte az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából az aktáikat.
A könyv megjelenésekor Forgách Andrással mi is készítettünk interjút, ebben elmondta, hogy ha lenne rá lehetősége, miket kérdezne most a szüleitől az információk tudatában, hogy mennyiben változott az édesanyjáról kialakított képe, és hogy meg tudja-e érteni mindazt, amit a szülei tettek:
Mindent el tudok fogadni, mindent meg tudok érteni, és nem az én dolgom, hogy megbocsássak. A rajongásig szerettem és szeretem édesanyámat, apám inkább afféle játszópajtás lett az évek során, aztán szinte a gyerekem, amikor megbetegedett, előttünk nem volt igazi apai tekintélye soha. Az persze nagyon rosszul esett, amikor a beszervezési kísérletem előtt és után anyám pozitív jelzéseket küldött a tartótisztnek, de az lehetett anyai ravaszság is. Egyébként édesanyám egész ügynöklétében megfigyelhető ez a szinte ösztönös ravaszság, ezt is megírom a könyvben, hogy sok olyasmit javasolt, amiből tudta, hogy nem lesz semmi, de ki kellett elégítenie a tartótisztek folyamatos kíváncsiságát, a szüntelen nyomulásukat ki kellett valahogy védeni, és úgy látom, hogy az esetek legnagyobb részében nem történt semmi, a tippszemélyekből nem lett beszervezett személy, a célszemélyekről nem tudtak meg többet, vagy amit igen, az lényegtelen volt. Ez nem menti a szüleimet, de az én dolgom nem az, hogy megítéljem őket, én fel akartam tárni a történetet – éppen azért, amilyen ma a magyar társadalom, amilyen vak, durva ebben a kérdésben például, amilyen tudatlan. Szinte csak szenzációhajhászásra jó ez az ügynöktéma az újságokban. A szüleim csak saját maguknak tartoznak elszámolással, nem nekem.
A regény egyébként nem csak a könyvpiacon hasít. Hamarosan film is fog készülni belőle. A megfilmesítés jogát a Heyday Films és a Film4 vásárolta meg.
A filmről és a külföldi kiadásokról utoljára tavasszal beszélgettünk az íróval. Ekkor Forgách elmondta például azt, hogy miért egészítette ki a könyvét két plusz fejezettel, és mit gondol a könyv angol nyelvű változatáról. De mesélt arról is, hogy véletlenül értesült arról, hogy a Harry Potter-filmeket, a Gravitációt vagy a Paddingtont is készítő angol filmcég, a Heyday Films érdeklődik a történet iránt. Egy filmrendező barátja hívta fel, hogy mi is ez a könyv, mert a Heyday megkérdezte tőle, hogy érdekelné-e. Forgách saját bevallása szerint először „eléggé berzenkedett” a megfilmesítéstől, mert azt gondolta, túlságosan is személyes, csak elrontani lehet, azóta viszont
„hozzászokott a gondolathoz, hogy van ebben egy nagy történet – egyesek szerint szerelmi történet, anya-fiú szerelmi történet, aminek mentén hatásosan elmesélhető lenne ez a kis kelet-európai horror”.
