Szántó Áron első regénye nem mindennapi történetet dolgoz fel: vannak itt boszorkányhistóriák, new age szekta és egy titokzatos tárgy, amelyet a szomszéd bácsi rejteget a pincéjében. Mindezzel pedig egy érettségi előtt álló fiatal lány sorsán keresztül találkozunk, aki a Bakony egy eldugott kis falujába költözik alkoholista nagybátyjával. A könyvet a Tavaszi Margón mutatták be, ahol arról is szó esett, hogy bár a műfaja nehezen behatárolható, „spirituális sci-fi”-jellegű, horrorelemeket is tartalmazó szöveggel van dolgunk, ami garantáltan izgalmas olvasmány.
Szántó Áron: A Küszöb (részlet)
Szarszippantó Szabi másodszor haladt át a limbóléc alatt, ezúttal a Carpe Diemtől az Álomhajó halhatatlan melódiáira. Feje már elég vörös volt a kilencedik Unicumtól, mivel a bíróság kedvező ítéletét is most ünnepelte. Végül csak kétszázezer forintra baszták meg, plusz az ügyvédi díj, amit még bukott, de ez így is nagyon jutányos ár a sajátos revansért. Az ő bosszúja beteljesedett. Nitróéké most volt kibontakozóban.
Már 11 óra felé járt az idő.
Seriff Junior és Gömbi levonultak a színpadról, hogy egy kicsit „felfrissítsék” magukat. A zene persze autopilot-ban szólt tovább. A backstage-ük a művház folyosójának egy félreeső részéről nyíló tornaterem szertára volt. Az ajtót kulcsra zárták maguk mögött, hogy nyugodtan húzhassák ki a speedcsíkokat az okostelefonjaik képernyőire. Tomi a tömegben várta ezt a kiszámítható, törékeny pillanatot. Tekintete összetalálkozott Nitróéval, mindketten bólintottak. Kriszti Nitro mellett állt, illetve épp lehajolt hozzá, mert valamit magyarázott a fülébe. Tomi nindzsaként tűnt el a folyosón. „Álmodd, hogy vakít a fééény és tombol a nyár e földtekéééén…” – üvöltött a retró sláger, szerencsére elég hangosan, ahhoz, hogy Juniorék ne hallják, ahogy a mostohaöccse a lakáskulcsaival a szertár zárjában kaparászik. A kapu kulcsa nem illeszkedett, de a bejárati ajtóé már igen.
Elfordítani ugyan nem tudta, de nem is ez volt a célja.
Egy erős, oldalirányú tenyérütéssel szépen beletörte a zárba. A zene olyan hangosan szólt, hogy bent ebből csak tompa puffanást hallottak. Nem törődtek vele a nagy amfetamin szeánsz alatt. Biztos valami részeg fasz, gondolták. Első fázis, pipa. Tomi izgatottan rohant vissza a tánctérre, és hüvelykujját felfelé mutatva megadta a jelet. Kriszti felmászott az összetákolt dobogóra és bedugta a laptopba a pendrive-ot, amit Nitro adott neki, a mikrofont pedig leadta a tolószékes rappernek. Kapkodva, sietve kikereste az ömlesztett mappában az előzőleg megbeszélt fájlt: WestsideDOOM – Gorilla Monsoon (Instrumental).mp3. Enter. Az Álomhajó már a végénél járt, a lejátszóprogram egy huszáros vágással váltott át a totális trash-ből a kőkemény és szürreális boom bap hip-hopra.
Nitro nagyon izgult, tulajdonképpen ez volt az első „fellépése”.
A YouTube-on a Bakonyi Don című videoklipjét, 1800-an nézték meg, ami számára sokkolóan jó eredményt jelentett, bár tisztában volt vele, hogy ennek legalább a fele a csak tolószék miatt kattintott rá.
Most meg ráadásul freestyle-ozni készült az egész falu szeme láttára. Az emberek értetlenül, kissé haragosan álltak és várták, hogy mi sül ki ebből. Páran szívük szerint fújoltak volna, de a fiú állapotára való tekintettel még sakál részegen is türtőztették magukat. Junior és Gömbi pont felrántották az utolsó utcájukat, mikor az Élőhalottak éjszakájából mintázott, tömör rap-alap felcsendült. Tanácstalan arckifejezéssel konstatálták, hogy a zár elromlott és a beszüremkedő zene hallatán sejtették, hogy ki lehet a ludas. A szertár szellőztetését egyetlen résablak biztosította, amelyen még egy csecsemő sem fért volna át, az ajtó pedig befelé nyílt így kirúgni sem tudták.
A kis nyíláson át óbégatni kezdtek az udvaron cigizőknek, hogy segítsenek.
Nitro kezében megremegett a mikrofon. A suliban állandóan freestyle-ozott, és ha épp formában volt, akkor egész jól ment neki. Az osztálytársai ilyenkor szakadtak a röhögéstől. De most itt volt ez a rengeteg ember, talán még száznál is többen és mind rá figyelt. Az alapzene úgy cammogott, mint egy beelesdézve támadó triceratopsz. Jeges adrenalin áradt szét a testében, viszont bármennyire is félt, tudta, hogy a lehetőségek ilyen együtt állása csak egyszer adódik. Meg kell csinálnia. Oda kell basznia. Ekkor csillantak fel az összeolvadó, arctalan tömegben Bogdán Dzseni igéző, gesztenyebarna szemei.
A mikrofont a szájához emelte és rákezdte:
Yo…
Aha…
Na ezt figyeld!
Yo
Kis Seriff, te faszszopó, nincs a Jeepen Casco? Yo
Nonstop a szervízünkben rohad, mint egy hajóroncs
Kis pöccsel is raj vagy, lennék a rajongód
Ha nem pusztulna a Bakony faunája a szagodtól – Általános nevetésben tört ki a tömeg.
Nagyon jó, mi van Csólyányos, ez tetszik?
Esik le az atom flow a vagonról napestig
Lám, lám, jaj, ma sincs Attilánál csaj
Az éj leple alatt biztos szopatja a párkákat… – Visító kacaj és ritmikus bólogatás övezte a produkciót.
A szavakat a szertárban is remekül kivehették, és a két melák vérnyomása egyre feljebb szökött, ahogy megértették, hogy éppen az uralmuk megpuccsolása zajlik.
Kajak remélem, hogy van nálatok margarin
A kripli gyerek adagolja análisan hajnalig
Az asszony ma késik, az ágyon nem lesz baldachin
A homály balladai, ha rágyújtok a bluntra kint…
DURR! Juniorék hasonlóan masszív felépítésű haverja épp sikeresen rúgta be kívülről a szertár ajtaját. Nitro stílszerűen még a padlóra ejtette a mikrofont a munka végeztével. Tipli van – mondta Tomiéknak –, de kibaszott gyorsan! A miazmaként feltörő tapsvihar és ováció alatt mindhárman eltűntek, mint a kámfor.
Akár egy bűvész a műsor végén.
– Hol vannak? Hoooool vannak? – üvöltötte Junior, ahogy a terembe lépett, de már csak a hűlt helyüket találta.
Felkapott egy padot és teljes erőből ütni kezdte vele a bordásfalat, amelynek a rúdjai minden ütközéssel pattogtak kifelé, mint a szemek a kukoricamorzsoláskor. Az emberek megrémülve rebbentek szét körülötte.
– Ááááááh! – ordította. – Meghaltoook! Elpusztultoook!
– Megdögleteeeek! Hol vagytooook!? – zendített rá a csatlósa is.
Kirohantak az udvarra, de ott is csak a fejüket kapkodták.
Tomi, Kriszti és Nitro nem voltak sehol.
A művház rejtett, hátsó bejáratát Tomi is csak azért ismerte, mert az anyja évekig tartott itt jógafoglalkozást korábban. A titkos csapás a Coop mögötti sikátorba vezetett, amely két régi parasztház és azok melléképületei között húzódott.
– Hát ez atom volt srácok! Óriási! – Nitro üdvrivalgás közben lepacsizott mindkettőjükkel.
– Kriszti! Te voltál a legnagyobb! Nélküled ez sosem sikerülhetett volna!
– Alap. Nagyon vicces volt.
– De Tomi, ez a kulcsos ötlet… Zseniális!
– Ja. Minden egyes bulin magukra csukják az ajtót ezek a debilek, kifigyeltem.
– Mi legyen? Igyunk még valamit? Még egy cigi?
– Szerintem jobb lenne, ha szétválnánk, haver. Keresni fognak. Úgy nehezebben találnak meg. Ma este már több babér úgysem terem nekünk – mondta Tomi, bár az a remény is motoszkált benne, hogy végre megfektetheti Krisztit, aki egészen eddig tartotta magát.
– Hát, oké. Akkor itt elválnak az útjaink. Hétfőn találkozunk a suliban, és barátaim, csak annyit mondhatok: köszönöm – búcsúzott a pártól Nitro.
Még megvárták, amíg teker egy jointot a sötétben, és a sikátor végén két külön irányban indultak hazafelé. Nitrót olyan elégedettség járta át, hogy simán rágyújtott a közterületen is.
Az utca kihalt.
Mindenki a bálon van. Ki a kutyát érdekel? Maximum tömlöcbe zárnak. Ott is én leszek a király, gondolta magában viccesen, ahogy a marihuána és a dohány keverékének füstje megtöltötte a tüdejét.
Az egyik mellékutcából hirtelen eléugrott a két rinocérosz.
– Most pedig meghalsz, te hikomat köcsög! – mondta Gömbi, ahogy az első ütése telibe találta a fiú állkapcsát.
Szemüvege elrepült a dzsóval egyetemben.
Junior is lesújtott egy jobbegyenessel, majd ismét Gömbi vert egyet az orrnyergére. Élénkpiros vér csorgott a jobb orrlyukából. Kis Seriff felvette a jointját a földről, beleszívott és elnyomta Nitro kézfején.
– Á! – kiáltott fel, de ezt leszámítva semmilyen hangot nem adott ki, csak bábuként tűrte a verést.
Junior hozott magával egy bordásfalból kiszakadt farudat is, és azzal mért néhányat a magatehetetlen fiúra, aki gondolataiban még mindig a tornateremben volt, ahol az a sok ember mind rá figyelt és az ő rímeire bólogatott. Tekintete üvegessé vált, testét csak sodorták az események, mint egy megáradt folyó egy botot vagy falevelet.
– Merre mentek? – üvöltötte Kis Seriff.
Nitro csak bámult maga elé.
– Merreee, te köcsög?
Erre a fiú villantott egy teliszájas mosolyt. Már a szája is felszakadt, fogsora végig véres volt.
– Hagyjad már, Atti! Nem látod, hogy dilinyós ez? – rángatta vissza Gömbi, aki már kicsit sokallotta a dózist.
– Legyen.
A Knollmayer gyerek fogta a tolószéket és az árok széléről beleborította utasát, a széket pedig odébb lökte, bár meglepődött rajta, hogy az milyen nehéz.
– Remélem ezt egy életre megjegyzed, te kis patkány! – dobta utána a véres rudat is.
„Te kis patkány”. Ez visszhangzott Nitro fejében, de a szavakhoz valahogy nem társult semmilyen jelentés.
Mintha semminek nem lett volna értelme többé.
Mintha nem létezne igazság a Földön. Magatehetetlenül feküdt az árok mélyén, a fejéből vér szivárgott. A tagjai sajogtak. Sosem volt még kiszolgáltatottabb helyzetben, de a legrémisztőbb a saját állapota iránti érzéketlensége volt. Kit érdekel?
Istenem – hallotta a saját hangját visszaverődni a koponyája belső falain, de mintha ez a gyermeki hangja lett volna –, ismersz engem, Nyitrai Zoltánt. Sosem jártam templomba, de mindig hittem benned. Erről nem sokat beszélek másoknak, de te nyilván tudod ezt. Hittem, hogy egyszer… valahogy… végül majd igazságot teszel. Egész életemben, tizennyolc éven át vártam és ma este először… egy röpke pillanatra… ott a tornateremben… úgy éreztem, hogy elérkezett ez a nap. Miért vetted ezt el tőlem? A reményt.
Nyomorékként alkottál meg, de én mindig hűen szolgáltalak, és szolgálni is foglak az utolsó leheletemig.
Magát látta és Tomit hét-nyolc éves korukban, ahogy Boscoe-val és a labradorral játszanak a focipálya szélén. Miért, uram? A vér már kisebb tócsává nőtt a feje alatt. Miért hagyod ezt? Szemhéjai leragadtak. Az utcalámpák halovány fénye már csak egy apró résen át szűrődött be, mígnem fekete szurokként borított el mindent a teljes sötétség.
A felborult tolókocsi kerekei halkan nyikorogtak, ahogy a rideg bakonyi szél a küllők közé kapott. Az utca végi jegenyesor alatt magányos női alak bukkant fel. Egyre szaporábban szedte a lépteit, miután észrevette a kocsit az árokparton.
Nitro feje fölött fekete hullámok martak egymásba, de lent a mélységben csönd honolt.
Egyre lejjebb és egyre gyorsabban süllyedt a nyomasztó semmi homogén közegében. Ez már a vég? Kajak ennyi volt? – kérdezte magában. Végül is tökmindegy, gondolta, ahogy húzta lefelé ez a rettenetes erő. Végtagjai elnehezedtek, és nihilista érzései közé végül mégis vegyült némi kétségbeesés. Talpa kátrányszerű iszapot ért, lábszárára gonosz hínár tekeredett. Ekkor már bőszen kapálózott, a növényzet pedig indaként fonódott a karjaira is. Utolsó erőfeszítésével a jobb kezét a távoli felszín felé nyújtotta, ahonnét egy fénysugár hatolt át a sötétségen. Talán villámlás? A fény könnyed, vékony aranyfonálként ereszkedett alá.
Angyali jelenlétet érzett.
A fuldokló Nitro belekapaszkodott a fonálba, ahogy az a tengerfenékre ért. Bal orcáján csípést érzett, és a habok mintha nagyon tompán a nevét morajlották volna: Zoliii… Zoliii! A hínár engedett a szorításból, a fonál megfeszült. Kezdett felemelkedni. Újabb csípés az arcán, de már jóval erősebb, a víz is egyre hangosabban és kivehetőbben zúgta a keresztnevét. Szinte száguldott a felszín felé. Megint egy csípés, ez már fájt és csattant is.
Szeme kinyílt.
– Zoliii! Zolii! – kiáltotta egy ijedt lány, miközben újabb és újabb pofonokkal próbált életet lehelni a helybenhagyott fiúba.
– Mehhh – nyögte, ahogy a fókusza visszatért, de szemüvege nélkül csak foltokat látott. – A szemüve… A szemüvegeeehm – nyöszörögte.
A lány felpattant és keresni kezdte a szemüveget, pár pillanat múlva vissza is tért vele. Ahogy a fiú arcára felhelyezte és a kép élesedett, Nitróba rögvest új erő költözött.
A törött lencsén keresztül Bogdán Dzseni jelent meg előtte, ahogy föléhajol az árok mélyén.
– Úristen! Jól vagy? – kérdezte a lány.
– Most már igen – mosolyodott el Nitro a véres, felhasadt ajkaival, míg ülőhelyzetbe erőltette magát.
– Azok a férgek voltak, igaz?
Csak bólintott.
– Ne hívjam a mentőket? Ezt azért jobb, ha látja valaki.
– Ugyan, nálunk ilyen egy átlagos falubál, bébi – mondta Nitro, és a száradó vért az orra alól a kabátujjába törölte.
Dzseni szexin mosolygott.
Segített neki kikecmeregni a betonvájatból, felállította a tolószéket, amelybe Nitro már egyedül ült bele.
– Hazadobjalak? – kérdezte a fiú, minden mindegy alapon.
– Mármint ezzel? – mutatott a székre Dzseni felhúzott szemöldökkel.
– Bébi, a látszat csal. Ez nem egy átlagos tolószék. Csüccsenj ide, megmutatom, hogy miért nem – paskolta meg a combjait.
– Amúgy itt laknak a rokonaim a sarkon, csak pár ház… bár most már kíváncsivá tettél.
– Na ugye, ne kéresd magad. Tizennyolc évig vártam rád…
Fotó: Kováts Zsófia
