Lorrie Moore író, kritikus és esszéíró napjaink egyik legjelentősebb amerikai szerzője. A 2016-ban megjelent Köszönöm, hogy meghívtál című novelláskötete után legújabb regénye, az Otthontalan vagyok, ha nem ez az otthonom is olvasható magyarul. A könyv az Amerikai Kritikusok Díjában részesült. A történetben megismerjük Finn-t, aki éppen haldokló bátyját látogatja egy New York-i hospice kórházban, amikor aggasztó hírt kap egykori kedveséről: Lily öngyilkosságot kísérelt meg a pszichiátrián.
Finn megpróbál utánajárni a dolgoknak, és ezzel egy különös lelki utazás veszi kezdetét. Mindezt utánozhatatlan, magas feszültségű nyelven beszéli el, amely magába olvasztja a legkülönfélébb végleteket: tragikumot és komikumot, szentet és profánt, lesújtót és felemelőt. Bátor könyv is, egyike azoknak, amelyek a kimondhatatlant kimondhatóvá teszik. Mutatunk egy részletet belőle.
Lorrie Moore: Otthontalan vagyok, ha nem ez az otthonom
Fordította: Dudik Annamária Éva
A kocsi megtelt szagokkal: volt ott egy régi narancs, amelyet még New Yorkból hozott, a zsír szaga a Wendy’sből, plusz a bazsalikom és hús szaga az alomdobozból, amely most minden egyes kanyarnál ide-oda csúszkált a hátsó ülésen. Úgy tűnt, mintha az autó önmaga tévedne el, majd találna vissza az útra. Aligha Finn vezetett, inkább csak markolta a kormányt. Nem engedte magának, hogy elgondolkodjon, milyen ez az új élet Lily nélkül: amikor a gondolatai arra kanyarodtak, ott nem látott fényt, ott nem nőtt semmi. Teljes lett a törés kettejük között, és ezért az egyiküknek meg kellett halnia? Ilyen értelmetlenségek lebegtek át az agyán, mint a reklámszalag a mezőgazdasági repülőgép mögött. Mire megtalálta a temetőt, szürkület maszatolta be az ég alját. Vissza kellett már állítani az órát? Az ő életében minden órát visszaállítottak. A temetőgondnok irodája 16:30-kor bezárt. A kaput azonban még nem csukták be, így Finn be tudott hajtani a legközelebbi parkolóig.
Hogyan találja meg Lilyt ezen az őrült, jelöletlen mezőn, amely a fém és a kő hiányával jelzi nedves, komor erényét? Lehet, hogy egy csapat varázsvesszős látóra lesz szüksége. Nála volt a New York-i narancs, betette a kabátja zsebébe. Bóklászik egy kicsit a halott fűben, friss ásónyomokat keres, és leteszi majd oda a narancsot ökogyászos tisztelete jeléül. Odébb rúgja a grépfrútot, mint egy focilabdát. A narancs fog őrt állni Lily énjének láthatatlan almafája felett. Narancs és alma. Tűz és víz. Ha ők ketten mindig is ilyenek voltak, ám legyen.
Bóklászott, de grépfrútot nem látott. Bakancsa orrát bedugta az irodai szőnyegé összetapadt levelek bonyolult szövete alá. Isten tudja, hány ember oszladozott a lába alatt. Bakancsával ránehezedett a földre, hogy lássa, mennyire kemény. Némi sár tapadt a bőrre, inkább száraz, mint nedves, de azért nem porlott – van tehát esély. Elég lesz az esti fény?
A hold, amely a menekülő nap nyomdokain haladt, feladta búvóhelyét, az őszi felhők mögött lebegett, majd előttük, mintha egy keresőcsapat fényszórója elől bujkálna. Halkan zörögtek a levelek Finn mögött.
– Reméltem, hogy hamar ideérsz – szólt egy hang.
Finn a fülében érezte szíve zakatolását. Milyen bánatos fortély ez itt? Ez egy idézetnek hangzó nem-idézet, de mindketten mondták néha.
Kimondta hát most, mint egy jelszót. Vagy inkább mint egy biztonsági kérdést, amilyen az első háziállatunk neve vagy az anyánk lánykori neve szokott lenni. Csak éppen mindössze annyi jött ki a torkán:
– Mi?
Borzalmas fájdalom hasított belé, megfordult.
Ott állt Lily az elszáradt seprence között, kezében grépfrút, nagy, mint egy földgömb, teste körül lepel: védőburkot adó piszkos köpönyeg. Mintha a ködből bújt volna elő, még mindig gomolygott némi pára a lába körül. A lepel alatt fehér kórházi pizsamát viselt. Ismerős tartásával állt, csak kissé ferdén (vagy Finn billentette oldalra a fejét? – úgy tűnt, mintha Lily nem találná teljesen az egyensúlyát, nyeklett-nyaklott, mint egy angolna vagy egy szélember az autókereskedésben), de még mindig egy büszke, csodálatos fára emlékeztetett, ami tökéletesen illett hajának rózsás-aranyló almaszínéhez. Natúr, természetes hatás.
Az őrült halál nem csinált még idegent belőle.
Lily Finnre mosolygott földdel teli szájával, arcán még mindig látszott a rá jellemző sugárzó örvénylés – ugyanakkor vizenyős volt, mintha Finn nem is Lily arcát látná, hanem inkább annak tükröződését egy tóban. Két szeme akár egy fehér ing halott csontgombjai. Aztán hirtelen beléjük kúszott a szín, a zöldesszürke.
– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Lily.
Finn nem azt felelte, amit talán kellett volna, hogy „beteg a bátyám”.
– Nem varrták be a halotti leplet – mondta ehelyett. Átpillantott először Lily, majd a saját válla fölött, hogy lássa, nincs ott senki más.
– Igen, ez szinte kihívás. Én meg sosem tudok ellenállni a kihívásnak. Olyan vagyok, mint a rossz pénz – mondta, és lesepert a kezéről néhány levéldarabot. – Sosem veszek el.
Finn nem tudta, mit feleljen. Némán meredt a lányra, nem jutott szóhoz.
– Még rossz pénzt is adnék, ha elmondanád, mit gondolsz – mondta Lily.
Arcának bal felét lilára színezték a hullafoltok. Az oldalára fektetve, sietősen temették el. A frizurája talán veszített egy keveset a selymességéből és a fényéből, de Finn mindig szerette Lily haját, akárhogy hordta, még bohócparókában is.
Lily újra próbálkozott.
– A bohócdoktorok született szabadulóművészek. De tudod, mit mondtunk mindig piálás közben: hogy igyuk le magunkat a sárga földig. Hát, azt többé ne mondjuk!
Letette a grépfrútot a földre, keze fejével letörölte a homlokát, és babrált egy kicsit a lepellel, amely kapucnivá redőződött a kulcscsontjánál.
– Ez olyan, mint egy elfuserált körsál – dünnyögte, majd felpillantott. A „kör” itt azt jelentette, „csavart”. Ami ráadásul rossz felé csavarodik.
Bohóccipőben temették el. Piroslott a cipő a foszladozó fehér nadrág alatt, mint egy pár vízisí.
Csend telepedett rájuk, mintha üvegbúrát borítottak volna föléjük.
– Szélnek kellene most süvítenie itt.
Finn megköszörülte a torkát.
– Szerintem süvít is.
Pedig alig mozdult a levegő. A levelek lassan araszoltak egymáson, mintha rákok lennének.
– Halott létedre kurva jó formában vagy.
Várta, hogy Lily belefogjon a nyitányba, amelyben felvillantja az összes későbbi témát. Feltámadás. Kétségbeesés. Meglepetés. Az oposszumok és a madarak néha eljátsszák a saját halálukat, jutott eszébe.
Lily megvonta a vállát. Vagy valami hasonló mozdulatot tett.
– Szerintem a halál is egy spektrum.
– Nagyon úgy tűnik – jegyezte meg Finn.
– Késő kapitalizmus.
Mi a kurva életet jelent ez? Talán azt, hogy a halál tényleg pénzbe kerül, a túlvilági életben is pénzt kérnek a dolgokért.
– Hallottál Schrödinger macskájáról?
Finn tudta, hogy az elmélet lényege az, hogy a halott és az élő egymás mellett létezik. De inkább úgy felelt:
– Mármint arról, hogy a beszéd elpusztítja azt, amiről beszélünk?
– Nem, a macskákat az ilyesmi nemigen zavarja.
– Azt akarod mondani, hogy te egy gondolatkísérlet vagy?
– Jaj, Finn, de hiszen ezt te mindig is tudtad.
Megint: mint fa a szélben, szavai földre hulló almákként puffantak.
– Azt hitted, elfelejtettelek? – kérdezte Lily.
– Nem.
Maga sem tudta, mit hitt. Mindent zavarosnak és bizonytalannak érzett. Nézte Lily szemének hieroglifáit, mindig volt benne valami gondtalan gond, pislogása egyszerre volt figyelmeztetés és diszkófény. Annak a Jacknek nem sikerült minden zaklatottságot kiűzni belőle – maradt még elég mindenki másnak is.
– Egész jól nézel ki – füllentette Finn. Azt hallottam, hogy a víz jó tartósítószer – akarta mondani, de nem mondta. Figyelte Lily arcán a szemrevaló szeszélyességet, a fikarcnyi fancsali furmányt, mintha a lány azt képzelné, hogy mindjárt megjelenik a Kandikamera stábja. Ismeretségük hosszú évei alatt Lily tekintetéből ritkán veszett ki az érdeklődés. Abban nem mutatkozott meg az élet elutasítása. Csak lényének szinte minden más részletében.
– Nahát, köszönöm. Attól tartok, kicsit elengedtem magam – mosolygott csukott szájjal, miközben hosszú, vékony kezével továbbra is a földet törölgette az ajkáról. – A kukacok még nem értek el hozzám. Pfuj, itt van egy.
Lesöpörte a pondrót a karjáról. Arcára lárvák tapadtak, mint a szilvára. Lily egyszerre tűnt vészjóslónak és komikusan jóságosnak, mintha a múlt és a jelen egyaránt lecsapott volna rá, és megroppantotta volna, de csak egy kicsit.
Finn folyamatosan a torkát köszörülte.
– Szóval… akkor nem vagy igazán halott.
Ő ezt végig sejtette – elvégre Lily maga volt a megtestesült találékonyság. Finn pedig messziről kiszagolta az összeesküvést; a felismerés elviselhetetlen, fájdalmas öröme meleg fényként áradt szét benne.
– Annak látszom?
Olybá tűnt, Lily mosolya – a maga szélességében és sápadtságában – még mindig a régi.
– Azt hiszem, csak majdnem-halott vagyok. Lehet, hogy túlságosan siettek. Mindenki mindig olyan kurvára rohan, hogy jól csinálja a dolgokat.
– Jobb belátásra bírtad magad?
– A jobb belátás a szupererőm.
Finn röviden, horkantva felnevetett. Próbálta titkolni a keserűségét.
Lily lepillantott, belerúgott a lába körül gomolygó párába, talán a grépfrútot kereste.
– Azta! Bohóccipőben temettek el!
A bohóccipő valójában fűzős férfi félcipő volt, amelyre lifegő toldásokat ragasztottak, majd az egészet almapirosra festették, a cipőfűzőt pedig becsíkozták, mint a cukorpálcát.
Finnt eltöltötte a gyöngéd hiányérzet, amit mindig meg tudott találni magában, ha Lilyre gondolt. Szemügyre vette a lány kissé újszerű testtartását. Fa mivolta ellenére egyensúlytalanság sugárzott az arcáról, a testéből.
– A cipő kedves ötlet volt – mondta. – Azt hiszem, kicsit mindenki megőrült, de az igaz, hogy a cipő kedves ötlet volt.
A lifegő cipő persze abszurdnak hatott, mégis ismerősnek, hiszen olyan sokszor látta már ebben Lilyt. A nyakán tekergő fehér kukac azonban újdonság volt, ahogy a hajában csillogó ezüstmoly is.
– Bocs, de a titkos küldetés a másik szupererőm. Plusz potenciálisan abban rejlik a legtöbb komikum. – Lily lebiggyesztette az ajkát. – Erről írtam a záródolgozatomat a bohócdoktori bizonyítványhoz.
– Ez tény, de talán nem minden komikum rendelkezik olyan terápiás lehetőségekkel, amilyeneket a program hirdet.
– A gyerekek értik.
– Persze hogy a gyerekek értik.
Nyitókép: Loorie Moore portré: John Foley Opale_Bridgeman Images
