Írások Margócsy István 60. születésnapjára
szerk. Ambrus Judit, Bárány Tibor, Csörsz Rumen István, Hegedűs Béla, Vaderna Gábor, munkatárs Teslár Ákos
Budapest, rec.iti, 2009.
728 p.

Az eredeti Margonauták címnél már csak egyet tudtam "jobbat" kitalálni: elvégre az irodalmárok nem mások, mint az egykori kommentátorok ősei... A margóra író Margócsy-kollégák tehát Margónauták... :P

Margócsy István hatvanéves lett. Jelen kötet ezt ünnepli. Ünnepli minden betű és vessző, pontosvessző és felkiáltó jel, minden bekezdés és minden kép is, és természetesen, ha maradt benne salytóhiba, akkor az is júlis 23-át ünneplendő maradt a könyvben. Ünneplik hatvan tudós tanulmányok (tessen összeszámolni, ez akkor is hatvan, ha nem annyinak látszik), és ünnepli versek, novellák, esszék, meg persze egy marginális is őt ünnepli. Sokan szerettük volna felköszönteni, az éles eszét és persze az utolérhetetlen humorát. És mert sokan tartozunk neki. Köszönettel.
  (a fülszövegből)

Gondolhatná a Kedves olvasó, azért emlékezem meg én is a Tanár úrról, mert netán a tanítványa volnék. Sajnos nem, sőt még csak az óriára sem csempésztem be magam, mint ahogy azt jó pár ELTÉ-s profnál elkövettem - csak mint olvasó mondhatom, respekt.

"Élőben" is csupán háromszor láttam: először egy buszmegállóban... majd egy doktori védésen (ahol zseniális Babits-borokat kóstolhattam....! Tudnak ám élni ezek bölcsészek!), és végül egy irodalmi esten, egy Tandori-születésnapon a PIM-ben. Az egyik méltató egy vékony, papos külsejű úr volt, ismerős, de nem tudtam "hova tenni". És szörnyen  - na jó, kedvesen-  hl'accsolt. Odafordultam a mellettem ülő kissé molett, csupamosoly hölgyhöz:
-Elnézést kérek, nem tudja, ki ez a kissé raccsoló úriember?
-A férjem, Margócsy István.

Szóval ez mégiscsak egy viszony vele, azt hiszem :)

Na de a könyvről szólottam volt, lássuk hát.
Csak a tartalomjegyzék 7 oldal.

Az első fele: vérkomoly filológiai mélyfúrások, és nem csak Margócsy szűkebb szakterületéről (19-20. századi magyar irodalomtörétnet) érkeztek tanulmányok. Pl. amelyik "a barokkk prédikációszerzői hagyomány egy fontos elemével az excerpálás gyakorlatával szembesíti Verseghy Ferenc homiletikai nézeteinek egyes összetevőit". (Maczák Ibolya: A zsengéjéből szerencsésen kifejtett character: Verseghy Ferenc és az excerpálás). Ennél közérhetőbbek is vannak persze, pl. Horváth Iván azt nyomozza, olvasta-e Dantét Rimay? (Nem árulom el!) Vagy: Ki ütött vissza először? avagy a Debreczeni Grammatika és Kazinczy, ez utóbbi Debreczeni Attilától.

A kötet második fele (zömmel - talán) az ünnep alkalomból született szépirodalmi művek, vers, próza, esszé - és paródia. Köztük - természetesen - pl. Petőfi-paródiákkal: a Megy juhász szamáron-ból Lackfi János trabantos prolit csinált...

De ne szaladjunk előre, a kötet harmadánál járok, de még mindig csak a reformkori irodalmat elemzik a kollégák. A szaktudás ficegései közé be be-becsúsznak könnyedébbek is, pl. Demeter Júliától: Rigó Sámson vagy Jonathán? Egy érdektelen rejtély meg nem oldása. Ez a Moliére-t fordító Kazinczy-tanulmányka nem csak az alcíme miatt az egyik kedvencem, de a terjedelme miatt is: másfél oldal.

Ady daimon-járól egy kortárs fiatal író - álljunk csak meg! Teslár Ákos: Istenes ördög - Az Ady-kultuszok elfeledett Janus-arca. A legutóbb a Nehéz kutyával villantó szerző Ady címkéinek ered a nyomába: hogy lesz az elátkozott költőből a nemzeti vátesz.

Aztán megérkezünk korunk árkaihoz. Ács Pál Illyés Gyula - vélt vagy valós - antiszemitizmusára "talált" egy verses bizonyítékot is (Fattyazás); Feldmájer Benjámin pedig a Wass Albert-kultuszról írt igen alapos áttekintést:

Azt már nem tudom, mennyire van igaza abban, hogy kb. két (egy Kortárs- ill. egy Korunk-beli) cikk kivételével a teljes Wass-recepciót tudománytalannak/szakmaitlannak minősíti, lehet benne igazság, de talán  túlzás a Wassról írt második doktori értekezést is lehúzni csak azért mert, annak szerzője, Balázs Ildikó aktív részese volt a PoLíSz-ban folyt Wass-kultuszteremtésnek. Itt meg kell jegyeznem, szerzőnk kissé túlkompenzál: csüdig tocsog a szakmai frazeológiában - úgy éreztem, teljesen feleslegesen. Miközben a diskurzusképtelenséget is a kultuszteremtők szemére hányja, ő maga is negatív gesztusgyakorlással igyekszik a diszkurzív tér elváráshorizontján kalózkodni... (Utóbbi képzavar szándékos  :) A legszebbek a nyitómondatai:

Az újabb Wass Albert-recepció kapcsán nem a kultikus attitűd dominanciája a legérdekesebb, hanem az a diszkurzív tér, amelyet ez a kultikus befogadás létrehozott, és ami a mai napig erőszakosan kijelöli azokat a pozíciókat, amelyekből bármely Wass Alberttal kapcsolatos témáról beszélni lehet. Nem is az a meglepő, hogy a recepció könnyedén bináris oppozícióba rendezhető/rendeződik. Akár a kritikaival szemben határozzuk meg a kultikus befogadást valamiféle pozitivista falszi kálhatóság/veri kálhatóság alapján, akár a kritikusi pozíció interpretációt kijelölő professzionalitását állítjuk szembe az egyéb nem-professzionális beszédmódokkal, hasonló ellentét alakul ki. Érdekes, hogy a Wass-recepció egy olyan diszkurzust hoz létre, amely nemcsak hogy nem kizárólagosan az irodalom mint önálló társadalmi alrendszer diszkurzív terében zajlik, hanem szinte teljes egészében azon kívül, tétje mégis ezen alrendszeren belüli. A témával kapcsolatban rengeteg, elvileg megfogalmazható irodalmi kérdés van, s a párbeszédben (vagy inkább egymás mellett elbeszélésben) számos irodalmár/kritikus részt vesz, a szövegek vajmi ritkán foglalkoznak ezekkel.

Na de térjünk át szolidabb vizekre: a sorban egy csokor Petőfi-tanulmány következik, lévén az ünnepelt egyik fő kutatási területe. S egyben kviáló terep a szakmai huncukodásra: Kálmán C. György irodalmi fenegyerek Anyám tyúkja-elemzéséről nehéz eldönteni, verselemzés-paródia, avagy komolyságos értelmezés-é. Azt hiszem a szerzőt csak dícséri, hogy bármelyik lehet... Legalábbis túlságosan példaértékű elemzés... ha lehet ilyet mondani (ötös főlé?)

...A tyúk megszólítása éppolyan alkalmatlan alany közreműködésével megvalósuló aktus, mint John L. Austin híres példájában a pingvinek megkeresztel ése.7 Az efféle cselekedet kudarcra van ítélve, nem boldogulunk vele - voltaképpen semmi értelmeset, hasznosat, célravezetűt nem teszünk. A tyúk megszólítása tehát önmagában is egyfajta vicc, amely éppúgy irányul a megszólított felé, mint az értelmetlen ül, vakon szónokló költő felé. (Aki tehát voltaképpen nem a tyúknak beszél: magában zsörtölődik, s meg akarja értetni dohogását Morzsa kutyával vagy bárki mással, aki a szózatot hallja. Éppoly automatikusan viselkedik - és Bergson szerint ez volna a nevetségesség előfeltétele -, mint valamely oktalan állat. Például a tyúk.)

A mindig játékos Lackfi János viszont komolyan kutatja Petőfi humorát. (Elnézést, ez úgy hangott, mintha nem lett volna ilyenje - dehogynem.) Ifjabb Margócsy a A hiteles zsiráf - az egzotikum ábrázolása a reneszánszban c. írásában a képi ábrázolástörténet egyik legküklöünösebb fejetezét tárja fel:

Erről csak annyit, hogy a régi európának nem sok olyan fless adatott meg, hogy  - csak a bibliai Leviátánhoz mérhető - "szörnyeket" vehetett szemügyre. Nagy Károylnak - i.sz. 800 körül - a bagdadi kalifa ajándékozott elefántokat - a gesztusnál  sokkal nagyobb tett volt azok leszálíltása is, képzelhetjük... amikor egy normál hajóút hónapokig, néha évekig eltartott a Földközi-tengeren. Nos, a reneszánsz Itáliát zsiráffal lepte meg a Kelet. A memeluk szulátn  és Lorenzo De Medici diplomáciai kapcsolatépítésének ajándéka túlélte a hajóutat, ám "kézhezvétel" után, már Firenzében nyakát szegte. Pedig a Principe tovább akarta küldeni Avignonba... Micsoda kernevál lett lett volna! Európa még négy évszázadifg nem fog igazi zsiráfot látni - csak elfuserált képeken, és épp erről ír Margócsy Dániel: a festők jó sokáig torz szörnyek képével rombolták a derék jószágok imidzsét, és jellemző a káoszra (infórmációhiányra), hogy az első valóban zsiráfszerű kép mellé viszont marhaságokat írtak magyarázatképpen. De ez már akkor történt, amikor Bécs első török ostromakor felvirágzott az egzotikus állatok képpiaca. De már csak 297 évet kellett várnia az európaiaknak, hogy viszontlásanak egy élő zsiráfot.

*

Vége az első résznek, pihenjetek egyet, már csak 150 oldal van hátra: 1001 • A Margonauták folyóirata (2009. július 23-ai szám) címmel, a kötet szépirodalmi része.  

(A Martinkó András-díj átadásán, 2005)
 

A tanulmánykötet zöme - mint eddigre kiderült - online is "élvezhető"  :)