Huhák Heléna könyve bemutatja, hogyan próbálták az agitátorok – más néven a népnevelők – manipulálni és mozgósítani a társadalom tagjait hétköznapi helyzetekben, és hogy milyen hatása volt az agitációnak a személyes kapcsolatokra és a nyelvhasználatra.
A pártiratokban a népnevelők „reakciós tömbökből" álló agitációs térképeket gyártottak, a lakásokban leleplező tárgyak után kutattak, a „kispolgárokat" önkritikára, pártszerű szeretetre és gyűlöletre tanították. A jelentőlapok történeteiben a meggyőzendő „ellenség" a bérházakban, a közértben és a templomok környékén, de szinte bárhol feltűnhetett. A házi agitáció nem egyszerűen az otthonok bevételét jelentette, a magántér az érdekérvényesítés, a panaszkodás és az alkudozás helyszínévé is válhatott.
A kötet részletesen feltárja, hogyan változott meg a valóság észlelése az agitprop hálózat hatására, és hogy a hivatalos iratokban elképzelt világot nemcsak a propaganda, de a népnevelők, sőt a „népneveltek" tapasztalatai és érdekei is formálták.
Huhák Heléna: Agitátorok (részlet)
M. Imre 1952. július 26-án, szombat esti naplóírása közben Lenin porcelánszobrán mélázott el. Olyannak tűnt számára, mintha még most is élne, és közben azon töprengett, milyen sokat kellett a nagy kommunista forradalmárnak dolgoznia ahhoz, hogy „az emberiséget megszabadítsa az évezredes zsarnokság alól”. Ő sem tétlenkedett: ezen az estén 11 órakor ért haza „ellenőrzői útjáról”. Szomorúan indult a napja, hiszen az egyik lakó lakáskérvényét nem tudta elintézni, mivel a kért ingatlant néhány nappal korábban már kiutalták. Új kérelmek is befutottak hozzá: az üzemben egy idősebb férfi áthelyezése miatt kért tőle segítséget, egy többgyermekes nő pedig a főbérlőjét panaszolta be nála, aki állandóan veszekedett vele, az ajtót csapkodta rá. és ki akarta őt gyerekestől lakoltatni. Mint arról már esett szó, M. Imre egy éven át vezetett feljegyzései a politikai részvétel egyik változatát mutatják be, és arra is rávilágítanak, hogy miként használta ki a naplóíró a részvétel útján létrejövő mozgásteret érdekei érvényesítésére. Feljegyzései azt bizonyítják, hogy a Lenin szobra felett eltűnődő tanácstagon és pártmunkáson ugyanannyira – vagy adott helyzetben sokkal inkább – múlott, hogy milyen tartalommal töltődik meg az 1950-es évek egyik „cégérré” vált kifejezése, az agitáció és propaganda, mint az agitprop hálózat élén álló funkcionáriusokon, a pártvezetőkön és az ideológusokon.
A népnevelői jelentések olvasói közé beállva azt igyekeztem kideríteni, hogyan zajlott az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején egy agitációs kampány szervezése és megvalósítása.
A népnevelők történeteit olvasva egy kutató nem indulhat el azon a nyomon, hogy a történet szereplője vajon a rendszer ellensége vagy támogatója volt-e, hiszen erre a kérdésre sem a pártiratok, sem más források nem fognak tudni válaszolni. Arra azonban rákérdezhetünk, hogy az illetőt a népnevelő vajon miért ábrázolta a választott módon, milyen hatást kívánt elérni ezzel, és milyen szerepe volt mindebben a hálózat működésének, illetve a népnevelők érdekérvényesítéséi törekvéseinek. Ennek köszönhetően az agitációs hálózat megismerésén keresztül a társadalmi mozgósítás és pártállam mindennapjaiba is betekinthetünk.
A fellelhető forrásokból mindenekelőtt az derül ki, hogy az agitációs hálózat nem csupán a népnevelők mozgósításának és politikai részvételének intézményi feltételeit teremtette meg, de a kommunista beszédmód terjesztésének eszköze is volt. A pártszervezetek eseményein, a kampányok megszervezésén és lebonyolításán, valamint a jelentésíráson keresztül az agitátorok elsajátították az agitáció nyelvét, a megszerzett tudást pedig mintegy „nyelvtanárként” átadtak az agitáció alanyainak.
Ez azonban közel sem jelentett egyirányú tanulási folyamatot.
Az apparátusi munka zavarai, a pártmunkáshiány, az instabil, kampányokra épülő működésmód, valamint az adminisztrációs terhek együttesen alakították ki azokat a hézagokat, amelyeknek köszönhetően a kommunista nyelv egyéni használatai kibontakozhattak. Mindemellett a népnevelők sem voltak feltétlenül a propagandaiskola „éltanulói”.
A jelentések és egyéb agitációval kapcsolatos pártiratok rávilágítanak arra, hogy miként alkalmazták a kommunista beszédmódot a különféle agitációs helyzetekben, illetve a helyi pártélet konfliktusainak megoldása közben. Amiképpen a térben a házi agitáció létrehozta a „reakciós gócpontokat” és az „ellenséges tömböket”, a nyelvhasználatban hasonló viszonyítási pontként jöttek létre a kommunista normák és erkölcsök közvetítésére használt szövegsémák, illetve megfogalmazások. A XIII/31. körzetben a kommunista nyelvhasználat a „kispolgári” magatartású párttagok nevelésének eszközévé vált. Az L. családról szóló fejezetből kiderült, hogyan trenírozta a körzeti pártszervezet a párttagokat – köztük a népnevelőket – a pártélet belső eseményein, a pártgyűlésen, a párttagfelvételen és az önkritikán keresztül. Többek között rámutattak a pletyka és a pártszerű vita; a polgári fúrás és a kommunista bírálat; az individualista polgári lelkület és a kommunista közösségi érzés közti különbségekre. A nyelvlecke visszamondásának bizonyítékaként a férjével együtt önkritikát gyakorló L.-né „tipikus polgárasszonyból” az elnöki emelvényre ültetett népnevelővé „változott”, aki a későbbiekben agitációs jelentéseit – párttagtársaival együtt – a gyűléseken megtanult kifejezések köré építette fel.
A jelentések azonban többek voltak, mint megtanult szavak és fogalmak történetekbe rendezve.
Egyfajta valóságérzékelést is közvetítettek „népneveltekről” és népnevelőkről egyaránt. A párton kívüli lakosságot a jelentőlapok „jóindulatú”/„közömbös”/„ellenséges” kategóriái szerint kellett bemutatni. Amint azt a súlypontházak esetén is láthattuk, a házi agitáció az „ellenséges” megnyilvánulások valóságos fórumává vált a népnevelőktől elvárt éberség és ellenségkeresés követelményének megfelelően. A népnevelői jelentések azt a látszatot keltették, hogy az egyes társadalmi csoportok és folyamatok érzékelése éppen úgy zajlik, ahogy azt a propagandában ábrázolták. Hogy ezek a jelentések ilyen nagy tömegével és rendszeresen elkészüljenek, szükség volt az iratgyártó bürokrácia, az agitációs hálózat apparátusának működésére.
A népnevelők a jelentések segítségével a hatékony, éber és jól érvelő pártmunkás benyomását kívánták kelteni. A jelentésekből készült összefoglalókat előállító körzeti párttitkárok pedig a népnevelőket jól megszervező apparátus képét akarták sugározni magukról a kerületi pártbizottság felé. Emellett alapanyagot gyűjtöttek a propagandabrosúrákban olvasottakhoz hasonló helyi történetekhez is, hiszen ezt a tevékenységet ugyancsak elvártak tőlük. A népnevelőhálózat termelte irattömeg hozzájárult ahhoz, hogy úgy tűnjön: a rendszer stabil, kellő számú aktív párttag áll rendelkezésre, a lakosságot pedig sikerült mozgósítani a szavazásra, a felvonulásra és a munkaversenyre. Ugyanezt a látszatot igyekezett kelteni a hierarchia alján a népnevelő a párttitkára számára, a hierarchia tetején pedig Rákosi Mátyás Moszkva felé.
Ily módon az iratgyárrá változott agitprophálózat a jelentéseken keresztül változtatta meg a valóság érzékelését.
Az agitációs helyzetekről készült leiratokban a népnevelők a saját valóságértelmezésüket rögzítették, történeteik pedig a házi agitáció helyzeteiben fogantak meg. A brosúrák lapjairól megismert szereplőket a népnevelőknek a városi terekben, leginkább a családi otthonokban kellet megtalálniuk. A vizafogói választási kampány példája azt mutatja meg, miként próbálta a pártszervezet az agitáción keresztül a körzeti népnevelők és a lakosság lojalitását bizonyítani, miközben helyi pártélet alig folyt. Az agitációs történetek íróit nehéz feladat elé állította a munkások lakta városrész teljes közönye, ennek ellenére a kerületi pártbizottság felé igyekeztek jó benyomást kelteni magukról, azaz az agitációt sokkal inkább a felettes szerv elégedettségét kivívó „valóság” megrajzolására használták fel, mintsem a lakosság mozgósítására és „felvilágosítására”.
A békeagitációs jelentésekbe bekerülő zsidó származású újlipótvárosiakat a népnevelők aszerint csoportosították, hogy mit gondolnak az NDK megalapításáról. A németkérdéssel foglalkozó kampány kezdetén szinte csak „németgyűlölő” hangok hallatszottak, de két hét elteltével már csak egyetlen személy nyilatkozott „ellenségesen”. A népnevelők tehát jó munkát végeztek – legalábbis ezt mesélték el a jelentéseiken keresztül a körzeti pártszervezetnek. Mindeközben a lakóknak tulajdonított érzelmeket nem a családi tragédiákhoz, hanem a gyűlölet párt által megfogalmazott normáihoz képest értékelték, és újramagyarázásukkal munkájuk hatékonyságát demonstrálták.
Az agitátorok megváltozott valóságábrázolása nyomán a kerület „ellenséges” összeesküvések és rendszerellenes, titkos találkozók színtere lett.
A közértek, a templomok, a tisztviselőházak, de olykor a fodrászatok és a fűszerüzletek is jó kiindulópontként szolgáltak az ellenségesnek beállított tevékenységek lokalizálásához. A kommunista beszédmód egyik jellemzője volt, hogy minél konkrétabbnak kellett lennie: a személynevek és a lakcímek a hitelesség és a „valóság” látszatát növelték. Ha egy lakóház története vagy egy lakás berendezése bekerült a jelentésekbe, akkor arról a népnevelők elmondhatták, hogy ismerték és felügyelték. Ezáltal a házi agitáció nem csupán a nyelv, de a városi terek „birtoklásának” látszatát is felépíthette.
A városi terekhez képest egészen más kép rajzolódik ki a borsodi aprófalvakban folytatott vidéki népnevelésről – pontosabban a falusi pártmunkáról, amelynek irataiban az agitáció nem jelenik meg annyira elkülönülve, mint a XIII. kerületi körzetek esetében. Sokkal jobban kidomborodik ugyanakkor a járási és a községi pártszervezetek közötti konfliktusos helyzet, amelybe az agitációs munka hibái és hiányosságai is beágyazódtak. A vidéki pártépítésről szóló történeteket a járás arra használta, hogy a falusi pártszervezetek életképtelenségét bizonyítsa a megye és a központi agitprop osztály előtt. Ahol megfelelően működő párttitkárt sem lehetett találni, ott a rendszeres népnevelés fontosságát sem lehetett megérteni. Ehelyett egészen másra használták fel a pártmunkásokat – mint láthattuk, leginkább a beszolgáltatási követelések teljesítésére. Ezáltal a falusi népnevelő – akárcsak a részeges, pártmunka helyett szüretelni, vadászni járó párttitkár – meglehetősen messzire került a propagandában megrajzolt ideáltól.
Az agitációs hálózat létrehozásának hivatalosan megfogalmazott célja a „népnevelés”, a „politikai felvilágosítás”, a mozgósítás és az ellenőrzés volt.
Ha azonban a propagandaszövegek mögé tekintünk, és megvizsgáljuk, hogyan működtek az agitációs feladatokkal megbízott népnevelők, kiderül: a hálózatot a pártalapszervezetek és a népnevelők nemcsak erre használtak. Az apparátus nem felülről irányított és mozgatott párttagok masszája volt, hanem értékrendek és érdekek szerint cselekvő egyénekből tevődött össze. A hálózat pedig nem a központi agitprop osztály intézkedéseit végrehajtó gépezetként, hanem ezen értékek és érdekek cselekvési tereként működött. Az agitáció vizsgálata arra mutat rá, hogy helyi szinten az egyének vagy a kisebb csoportok miként kerestek mozgásteret maguknak, és mennyit találtak ahhoz, hogy érdekeiket érvényesítsék.